Már nincs idő visszamenni a boltba…
Lattmann Tamás nemzetközi jogász mesélt pályájáról, arról, hogy miként lett egy rossz gyerekből egy sok mindenre nyitott tinédzser, majd joghallgató, végül egyetemi oktató, valamint arról is, hogy mit tenne, ha ő lenne a miniszterelnök.
Honnan is indult a nemzetközi jogász, az egyetemi oktató, akit már miniszterelnök-jelöltként is emlegetnek?
A szüleim az NDK-ban ismerkedtek meg egymással, annak idején igen virágzó magyar élet volt ott. Mindketten tulajdonképpen az itteni zavaros és rossz családi körülményeik elől menekültek, majd ott ismerkedtek meg, ott is házasodtak össze, utána egyből visszajöttek Magyarországra, ahol már én születtem. Nem voltam tervezett gyermek és nagyon rossz anyagi körülmények közé születtem, de a mai napig is hálás vagyok a szüleimnek. Egyébként a születésem után hat évvel érkezett öcsém, ő már tervezett gyerekként. A szüleim közül édesapám esztergályos szakmunkás, édesanyám pedig adminisztratív ügyintéző, amikor hazajöttek, akkor a KFKI-nál dolgoztak. A szüleim, mint látni lehet, középfokú végzettségűek voltak, én lettem a családban az első diplomás, a szüleimnek sem volt egyszerű eljutni oda, hogy a gyerekük egyetemre járhasson és az lehessen aki. Mindezt édesapám úgy alapozta meg, hogy a rendszerváltás után beszerezve egy gépet, otthon is berendezett egy esztergályosműhelyt, ott dolgozott éjjel-nappal. Az egyetemista éveimig én amikor csak kellett, mellette dolgoztam, ahogy szokták mondani, nem ijedek meg a kétkezi munkától, mert ezt szoktam meg, ebben nőttem fel, ezt láttam magam előtt példaként.
Milyen volt iskolásként, milyenek voltak ezek az évek?
Nehezek, már azért is, mert borzalmasan rossz gyerek voltam, volt olyan év, amikor le kellett cserélni az ellenőrzőmet, mert betelt intőkkel. Ugyanakkor az is igaz, a tanulmányi eredményeimet tekintve mindig mindenből kiváló voltam, a magatartásom volt borzalmas. Én a nyolcvanas években jártam iskolába, utólag visszagondolva, akkor is szembetűnő volt a társadalmi szinten szervezett képmutatás rendszere. Én egy olyan általános iskolába jártam, ami az akkori rendszer egyik elitiskolája volt, én megkérdeztem édesapámat, hogyan van az, hogy a rendszer azt mondja, minden hatalom a dolgozó népé, de tulajdonképpen ebben a jó iskolában csak az én szüleim munkások. Akkor a szüleim azért igyekeztek elbeszélgetni velem, kinyitották a szememet, elmondták, hogy pont a munkás létnek köszönhető a lakásunk a Szabadság hegyen egy panelházban, persze ott sem volt a szüleimen kívül más munkásember. Érdekes volt, nyolcéves voltam, amikor először kellett az igazgatóhoz mennem, de a helyettese fogadott, egy tipikus káder asszonyság. Ott elmondta, azért vagyok itt, mert rossz voltam. Én tudtam ezt, hiszen azért kellett ott lennem, majd vártam, hogy mi lesz a büntetés. De nem kaptam büntetést, mert miit is adhatott volna? Kirúgnak, mint a dolgozó nép egyetlen gyermekét, Hazaértem, elmondtam az egészet, persze otthon megbüntettek és elmondták, hogy miért is nem kaptam semmit az iskolában.
Említette, hogy nem jó anyagi körülmények között éltek, de ez mit jelentett, hiszen jó helyen laktak, a főváros egyik elitiskolájába járt. Nem voot mindig új cipő, netán sütemény a vasárnapi ebédhez?
Ezt kisgyerekként nehéz észrevenni, én az, az általános iskolában, ahova jártam, az osztálytársaimon, a barátaimon láttam a társadalmi különbségeket. Láttam, hogy több és jobb játékaik vannak, más táskáik vannak, ilyenek, ezeket akkor már észre lehetett venni. Én szerencsés voltam, mindezek nem okoztak problémát, mert nagyon jó barátaim voltak, akik a mai napig is megmaradtak.
Milyen volt a középiskola?
Nagy váltás volt az életemben, elsősorban azért, mert ez már a rendszerváltás időszaka volt, meg azért is, mert a Városmajori Gimnázium egy nagyon jó középiskola volt. Ott sem volt velem egyszerű, okoztam gondokat, de azt hiszem megvolt az a tisztelet, ami túlmutatott a szokásos tanár-diák viszonyon. A volt osztályfőnökömmel például sokat ütköztem, de a mai napig is megmaradt a viszony közöttünk, a kommunikáció, ami egy utólagos visszaigazolás is. A tanári kar nagyon támogató volt, emlékszem rá, ugye én 1990 és 1994 között voltam középiskolás és akkor volt az Esti Egyenleg című műsornak a persorozata, amit Bánó András vezetett. Engem a közélet, a jog már akkor is nagyon izgatott, és megkértem az osztályfőnökömet, hogy a hétköznap megrendezett tárgyalásokra engedjen el. Elengedett, azzal a feltétellel, ha beszámolok arról, ami ott zajlott, így ültem végig a pert. Egyébként ilyen típusú dolgaim, kíváncsiságaim már voltak korábban is, talán ezért is voltam és vagyok a mai napig is „problémás”. Én a rendszerváltást úgy éltem meg, hogy akkor mostantól nem kell félni, a tanárnak se kelljen félnie attól, hogy engem megbüntessen, azaz legyen vége annak a rezsimnek, ami a félelemre épül. Ez az időszak azért is volt nagyszerű, mert kiskölyökként hallhattam a városban olyan embereket beszélni, mint Tamás Gáspár Miklós, Kis János, Csengey Dénes, majd szaladni a rendőrök elől.
A szülei ebben mennyire voltak partnerek?
Annyiban mindenképpen, hogy meg lehetett beszélni a dolgokat, soha nem mondták azt, hogy ezt meg azt ne csináljam. Támogattak, mert elsősorban azt szerették volna, hogy a gyerekeik azt valósítsák meg, ami nekik nem sikerült.
Mikor döntötte el, hogy jogász lesz?
Talán a már említett Bánó per végigülése volt, ami ebbe az irányba vitt, pedig a gimnáziumban még emelt szintű matematikára jártam. Végül jogásznak jelentkeztem, sikerült is a felvételim 1994-ben.
Milyen volt egyetemistának lenni?
Egy meghatározó élményem volt a legelején, amit azóta mindig elmondok, ha meghívnak egy egyetemi gólyatáborba, ez pedig úgy szól: a középiskolából az ember úgy kerül az egyetemre, hogy ő a legjobb, hiszen felvették, de törődjön bele, hogy az egyetemen már nem biztos hogy így lesz.
Így volt ezzel Ön is? Akarták kirúgni?
Sokszor, például nem kevésszer megbuktam római jogból, utólag visszagondolva, volt, amikor igazságtalanul buktattak meg. Érdekesség, hogy később, már 2011-ben az ELTE jogi karának oktatójaként megkaptam a nívódíjat, akkor ezt az a tanár, már kollégaként adta át, aki többször megbuktatott.
Mihez kezdett a diploma átvétele után?
Érdekes, mert még én magam sem voltam biztos abban, hogy mit is szeretnék csinálni. Például az egyetemtől nem igazán voltam elalélva, de mondjuk a nemzetközi jogi tanszéktől igen, Valki László professzor úr vezetésével. De nagyon solkat tanulhattam az alkotmányjog professzorától, Szalay Pétertől, aki egyébként Orbán Viktor ügyvédje volt, aki alkotmánybíró lett később, de mint mondtam, szakmailag zseniális volt. Visszatérve a nemzetközi jogi tanszékre, nagy hatással volt rám, hogy már az első előadáson hallottam azt, hogy internet, csak megjegyzem, egy évvel korábban egy dolgozatot írtam, amihez internetes forrásokat adtam meg és az ottani tanszék egyszerűen nem tudott mit kezdeni vele, nem értették. Megtetszett a nemzetközi jogi tanszék hangulata, arról ne beszélve, engem mindig is érdekelt a nemzetközi jog, a záróvizsgám előtt kerestem meg Valki professzort, hogy mit szólna, ha beadnék egy doktorit a tanszékéra, amit ő nagyon erősen támogatott. Ekkor keresett meg a Zrínyi Mikós Nemzetvédelmi Egyetem, hogy ma Phd hallgatóságom mellett tanítanék-e náluk nemzetközi jogot. A barátaim mondták, hogy vállaljam el, nagyjából ez volt az, ami az egyetemi oktatói pályára állított.
De Prágában is megfordult.
2015-bnen a prágai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete kiírt egy pályázatot egy nemzetközi jogi kutatóközpont létrehozására, ezt megpályáztam és nyertem. Én közben már egyetemi oktató voltam, szerintem a diákok és a kari vezetők is meg voltak velem elégedve, 2001 óta tanítok a Nemzetvédelmi Egyetemen.
De honnan jött a vonzalom a mindennapi politika iránt?
Ezen én is sokat gondolkodtam, mondtam már, mindig is aktív voltam a közéleti dolgokban, már tizenévesen jártam mindenféle rendezvényre a rendszerváltás előtt. Ez sok emberben benne van, de vannak, akik ezt elnyomják magukban később. Bennem a szakma mellett mindig is megvolt a közéleti érdeklődés és ahogy megy előre az ember a szakmában, úgy adnak egyre jobban a véleményére azok is, akik a politika környékén vannak. Hogy mi az én magánvéleményem bizonyos esetekről, azt én az „írói munkásságom” részének tekintem. Most sem zúdítottam rá a közvéleményre, hogy én mit gondolok az abortuszról, az eutanáziáról, stb. Az első nyílt véleményem az 2010-ben volt, amikor is állást foglaltam a kormány azon szándéka ellen, hogy nekiment az Alkotmánybíróságnak. Az állásfoglalásom szakmai elvek mentén történt.
Meddig marad oktató, mikortól lesz politikai szereplő?
Én továbbra is egy szakmai embernek tartom magam, a professzionális politikussá váláshoz komolyabb döntés kell annál, hogy az ember megmondja a véleményét.
Azt látni, hogy nem a kormánypártokban politizálna, de miért pont a szocialisták?
Inkább ellenzékről kell beszélni. Ha 2018-at tekintjük, akkor egy egyszerű képlettel tudok válaszolni, ott a kondér, lobog benne a víz, ott vannak a hozzávalók, így ezekkel kell főzni. Lehet mondani, hogy rosszak a hozzávalók, de ebben az esetben el kell menni a boltba, de akkor lehet, hogy nem érünk vissza időben. Amennyiben 2022 a cél, sakkor persze van idő. Az én gondolkodásomban 2018 volt a cél, így már nem lehet a boltba elmenni.
Akkor, ha ilyen jól látja, miért nem Ön az MSZP miniszterelnök-jelöltje?
Ezt tőlük kellene megkérdezni.
Ha már beszélt arról, hogy a véleménye a sajátja, mi a véleménye a lombikprogramról?
Abszolút tudom támogatni.
Az abortuszról?
Ellenzem, személyes baráti tapasztalat okán is, ugyanakkor azt is ellenzem, hogy egy rakás ember, főleg férfi mondja meg a nőknek, hogy mit lehet és mit nem.
Kik a hibásak abban, ha valaki éhesen megy aludni, az emberek vagy a társadalom?
Nem lenne szabad, hogy valaki éhesen menjen aludni, hiszek benne, hogy vannak erre lehetőségek.
Mit gondol azokról, ahol már a harmadik generáció él, amelyik nem dolgozik?
Pozitív példát kell mutatni a gyerekeknek, ezek a családok meg pontosan tudják, ez nem jó helyzet, együttműködésre hajlandóak, nem lehet nekik felelőtlenül ígérgetni. Mondjuk, meg kell értetni a családfővel, előfordulhat, hogy neki már nem tud a politika segíteni, de a gyerekének talán igen. Meg kell győzni, hogy taníttassa a saját gyerekét.
Mi a véleménye Magyarország külföldi megítéléséről?
Jelenleg borzalmas. Én sokat utazom rendezvényekre, konferenciákra, ahol szakmai és részben politikai közösséggel is találkozom, amit ők elmondanak, az egyfajta lenyomata a mi megítélésünknek. Már 2011-ben jött hozzám olyan külföldi kolléga, aki mondta, most nagyon nem szeretem az országodat.
Összegezve, mit tenne miniszterelnökként?
Hiszek abban, hogy az oktatás, a lehetőség megadása a gyerekeknek, a szülők ez irányú felkarolása a legfontosabb. A közélet, a politika nem szólhat másról, hogy az egyéni képességeket a közösség érdekébe állítsuk. ha az egyéni képességek ne tudnak kibontakozni, akkor nem tudunk mit a közösség érdekébe állítani. A közélet, a politika legfontosabb feladata, hogy személyes példával vegyék rá erre az egyéneket, különösen azokat, akik az elmúlt években el lettek felejtve. Ez akkor nem tud megvalósulni, ha nincsenek a politikában olyan emberek, akik példát tudnak mutatni, és ha nincsen fogadókészség erre a példamutatásra. Vannak példát mutatni képes emberek az ellenzék oldalán, de vannak ilyen emberek a kormánypárti oldalon is, de ők el vannak nyomva, mert a jelenlegi struktúrában nincs helye a különvéleménynek. Olyan korban szeretnék élni, ahol helye van a különvéleménynek, a megbeszélésnek, ahol a vélemények alá vannak támasztva.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
