Egyszerűen csak jól akartam érezni magam
A HÉTÓRÁS VENDÉG: Pásztor Erzsi
Pásztor Erzsi színművész, Kossuth-, Jászai Mari- és Balázs Béla-díj és sok-sok színházi, filmes, szinkronszerep jelzi pályafutását. Mellette még több történet, amelyek mögött nem csak a színész, hanem az ember is látszik.
Honnan is indult el Pásztor Erzsi?
Újpesten születtem, még a személyimben is az szerepel, hogy ott születtem, akik megnézik az igazolványomat, azok kicsit sajnálkozva mondják, hogy szegény vagyok. Eredetileg Pápay a nevem, de miután már szerepelt egy ilyen névvel egy színésznő, így amikor főiskolás voltam, meg kellett változtatnom a nevem. Apukám a BSZKRT-nél dolgozott, a születésemkor kalauz volt, majd menetrend tervező lett, anyukámnak világéletében fodrászüzlete volt.
Ön korán férjhez ment.
Igen, az első férjem az egy főiskolai szerelem volt, Jászai László, de ez a szerelem, a házasság csak kilenc hónapig tartott. Majd később jött Holl István, a második, egyben utolsó férjem, tőle született a lányom is. Ő is színész volt, vele is a főiskolán ismerkedtem meg, mégpedig egy nagyon jó színész. Egy igazán mélyről jött családból jött, ahol szintre minden gyerek tehetséges volt, ő már gyerekként feltűnt, a Kétszer kettő néha öt című filmben. Ám hiába a nagy tehetség, sajnos éppen az a körülmény ahonnan indult okozta azt, hogy soha nem tudta elviselni a rendezettséget. Sajnos az italhoz nyúlt, és ez is vitte el őt később, ám mégis több mint húsz évig éltünk együtt, majd elváltunk.
A főiskola után hova kerültek?
Debrecenbe, ahol eleinte nehezen szereztünk albérletet, a főbérlők azt hitték, hogy majd kiigényeljük a lakásukat, pedig mi mondtuk nekik, van Pesten lakásunk, persze végül sikerült lakást találnunk. Két évig voltunk ott Szendrő József igazgatása alatt, ami egy nagyon izgalmas, nagyon jó korszak volt. Bejártam a színház operapróbáira is, igyekeztem megtanulni, amit csak lehetett. Érdekes volt, én egy félszeg, szégyenlős ember voltam, Debrecenben sikerült felszabadulnom. Eleinte nem szerettem próbálni, ma már viszont nagyon szeretem a próba minden folyamatát.
Két év után eljöttek Debrecenből.
Igen, a volt osztályfőnökünk, Szinetár Miklós hívott minket a Petőfi Színházba, ahol egy musicalszínházat tervezett, ám ez akkor még egy ismeretlen fogalom volt itthon, így bele is bukott két év alatt. Mi az utcára kerültünk, de szerencsére, amikor kimondták, hogy megszűnt a Petőfi Színház, aznap este találkoztunk Berényi Gáborral, akinél „véletlenül” volt két szerződés, így kerültünk Szolnokra, ahol egy évig voltunk. Akkor nagyon szenvedtem tőle, mert huszonévesen rengetegszer kellett jóval idősebbeket játszanom. Szolnokról Pécsre kerültünk, ahol azért már tizenhat évig voltunk. A férjem szinte állandóan játszott, én kevesebbet, akkor is leginkább tragikákat. Be is mentem az igazgatónkhoz, hogy elmondjam, nekem azért vígjátéki vénám is van, ha nem is azonnal, de ezt is megmutathattam. Pécsen voltunk még, amikor elváltam, Pestre jöttem a gyerekemmel, itt új életet kezdtem. Még vidéki színésznő voltam, amikor már nyaranta filmeket forgattam, Pesten élve meg már egymás után jöttek a tévéfilm szerepek is. Érdekes, de pécsi színésznőként nem akartam mindenáron pesti színésznő lenni, egyszerűen csak jól akartam érezni magam, mindig is ilyen voltam, igyekeztem lerázni magamról a bajt.
Maradt valamilyen meg nem valósult szerepálma?
Nem, mert én mindig azt mondtam, amit az ember nem játszott el, abban nem is tudott megbukni. Fiatalkoromban voltak ilyenek, például több Moliére darabban játszottam volna, Shakespeare darabban nem is szerepeltem soha. Szerintem ez nem baj, mert helyette játszhattam más darabokban, mint mondjuk a Fizikusokban, és másokban. Ezekben a szerepekben mindig is meg kellett küzdenem, berzenkedtem is miattuk eleget, de ma már tudom, hogy mindez miért volt. Egyszerűen azért, hogy ma jól érezzem magam mindenben, amiben játszom. Persze ma már más a helyzet, bejött a szabadúszás, pedig én mindig is szerettem társulathoz tartozni. Igaz, most is tartozom valahova, hiszen ott vannak a barátaim. Ma az a két színház, ahol játszom, úgy érzem, az az otthonom, a Játékszín és a Karinthy Színház. Például Karinthy Marci, aki a főiskola után Pécsre került, ott ismerkedtünk meg, azóta is folyamatosan foglalkoztat, mi azóta is barátok vagyunk. Hihetetlen, hogy mennyi energiát fektetett és fektet most is bele a színházába, szinte állandóan ott van, mindenhova benéz az előadások előtt, a nézők beszélgetnek vele.
Sokat szinkronizált is, ezeket is szerette?
Nagyon, most is sokan hívnak Mrs. Liptonnak, a Csengetett Mylordból, de a Klinika sorozatban is szerepeltem, a főnővér magyar hangjaként, ma is vannak még felkéréseim, de inkább már csak nyáron vállalok ilyeneket. Ma már kicsit sok nekem a délelőtti próba és az esti előadás közötti szinkronizálás.
Ma már nagymama is, milyen ez a szerep?
Már más, mert az unokák felnőttek és ahogy kell, fütyülnek rám. A nagyobbik unokámmal, amikor kicsi volt sokat voltam együtt, a kisebbik már sajnos magyarul sem tud, ők Olaszországban születtek, a lányom oda ment férjhez.
A színházakban nagy megbecsülésnek örvend, hiszen a Játékszínben megköszöntötték a születésnapján.
Nagyon szép és megható ünnepség volt, másnap pedig Tolnay Klári szülőházában, Mohorán volt egy életmű kiállításom is, a szerepeimből, a képekből, a ruhákból.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
