A magyar társadalom mély hallgatásba burkolózott
Dr. Harsányi László társadalomkutató, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) történetének kutatója a kamarák felállításáéról, a színészek ellehetetlenüléséről beszélt.
Mi is történt az OMIKE történetében a harmincas évek végén?
Miután megszületett az első és a második zsidótörvény, ez magával hozta azt is, hogy teljesen átalakult az OMIKE működése. Érdemes azonban a történet mellett azt is megnézni, hogy a színészet hogyan is jött be a zsidótörvényekbe. Már korábban is igen komoly nyomás nehezedett a szélsőjobboldal részéről a kamarák létrehozása mellett a kulturális életben. Nem a különböző ilyen szövetségek, mint a Turul Szövetség volt az, amelyik előrébb ment ebben az ügyben. A kutatásaim szerint egy Sós Károly nevű tábornok intézett memorandumot Horthy felé. Darányi és Hóman kezdett el foglalkozni a kérdéssel, majd Imrédy Béla volt az, aki először írt a Sajtókamaráról, a Művészeti Kamaráról, azok létrehozásának szükségességéről. Különösen érdekes, hogy még vita sem volt ezeknek az elfogadásáról, vitatkozni leginkább azok vitatkoztak, akiket ez a törvény érintett. sajnos azt kell mondanom a zsidótörvények egészét tekintve, hogy a magyar társadalom mély hallgatásba burkolózott. Nagyon kevés volt a tiltakozás a törvényben foglaltakkal szemben.
Nem voltak elég népszerűek a zsidó színészek?
Itt másról van szó. Van egy áramlat, ami a zsidókérdést a politika szintjére emeli több okból. Egyik ok az volt, hogy kifogja a szélsőjobb vitorlájából a szelet, de ennél sokkal fontosabb volt az, hogy ezzel előkészítsenek egy őrségváltást. Magyarán szólva, a különböző értelmiségi foglalkozásokból a zsidók kiszorítása.
Túl voltak a zsidók reprezentálva mondjuk a színházi életben?
A Harmincas években végzett népszámlálási adatok szerint a zsidóság az összlétszám valamivel több mint öt százalékát tette ki, ugyanez az arány a színészeknél harminc százalék volt. Most nem lenne érdemes belemenni, hogy miért is volt magas a zsidók arány a szabad értelmiségi pályákon. Talán elég csak annyi, hogy bizonyos foglalkozásokból eleve ki voltak szorítva, nem lehettek állami tisztviselők, katonák stb. Emiatt történt az, hogy a XIX. század végén áramlanak a zsidók a szabad értelmiségi pályákra, ezért magasabb az arányuk az ügyvédeknél, orvosoknál, színészeknél.
Mi történt ekkor?
Tehát megszülettek az elképzelések a zsidótörvényekre, ekkor történik meg az a tiltakozás, ami valamennyire jelentősnek volt mondható, a Pesti Naplóban jelent meg a felhívás, amit 59 értelmiségi írt alá tiltakozva a készülő rendeletek ellen. Később még Móricz Zsigmond, Babits Mihály is felemelte a hangját, de a tiltakozók nem voltak sokan. A kamarákról szóló törvényalkotási végére – 1938 nyaráról van szó – megjelennek a végrehajtási rendeletek, azaz hogyan kell a kamarákat felállítani, kik lehetnek a tagjai. Ennek az egésznek a lebonyolítására kinevezik báró Wlassich Gyula államtitkárt. Ennek az év decemberében jelennek meg a névsorok, arról, hogy kiket vettek fel a színészkamarába, arról nem, hogy kiket nem. A lapok persze elkezdtek a nevek között válogatni, ott volt Beregi Oszkár, a kor egyik legnagyobb színésze, Ráday Imre, valamint Vidor Ferike, ők nem szerepeltek a listán. A kamara vezetője Kiss Ferenc lett.
Mit jelentett a kamarai tagság?
A kamarában hat százalék alatt kellett tartani a zsidók, ekkor még a megfogalmazás szerint az izraelita vallásúak arányát, ugyanígy hat százalék alatt kellett tartani a színházakban is ezt az arányt, de nem csak a színészeknél, hanem minden színházi dolgozónál. A politika a következőt játszotta el: lehet, hogy te kamarai tag vagy, mert a hat százalék alatt vagy, bár zsidó vagy, de ez nem jelenti azt, hogy a színházi hat százalékba beleférsz. Másik lépés: lehet, hogy kamarai tag vagy, még a színházba is beférnél, de a színházi igazgatókat meg úgy válogattam meg, hogy nem kapsz szerződést. Akit nem vettek fel a kamarába, annak eleve nem volt lehetősége a színházak, a színész szakma közelébe férkőznie. A kötelező kamarai tagság a második zsidótörvénnyel még jobba szigorodik, így az történik, hogy nagyságrendekkel megnő a pályán kívülre szorulók aránya. A színházak jelentős részében így kialakult a numerus nullus, azaz egyetlen zsidó sem volt a soraik között.
Mit szólt mindehhez a színházi szakma?
Beletörődve, de tudomásul vették ezt a helyzetet, és némán is, ez állt a magyar társadalomra is. Voltak mentési kísérletek, ezek között az egyik az máig is feltáratlan, ez pedig a vidéki színházaké. Mellette ott volt még az OMIKE, a Pesti Izraelita hitközség, amelyek előadásokat szerveztek. Voltak még magánrendezvények, ahol az eltiltott zsidó színészek léptek fel, ezekről a szélsőjobboldali lapokban megjelent feljelentésekből lehet tudni. Miután a Színészkamara hatásköre nem terjedt ki a mulatókra, ott is akadt fellépési lehetőség a pálya szélére kerülteknek. Az eltiltott színészek egy része az emlékiratait kezdte el megírni, ez is egyfajta menekülési út volt. Nem tudtak persze mást csinálni, mint a megjelenés után házaltak a szerzők a saját könyveikkel. Végezetül elmondható, hogy egyre jobban szűkült a mozgástér a színészeknek, ez tartott a 1944. márciusi német megszállásig, amikor már semmi nem maradt, ekkor már egyáltalán nem maradhatott zsidó a pályán. Ekkor már az OMIKE színpada sem működött, hiszen a német megszállás ut6án ezt is betiltották.
A felszabadulás után hogyan kerültek vissza az eltilt6ottak a színpadra?
Volt egy igazolási eljárás, amit azért hoztak létre, hogy azokat zárják ki, akik addig rosszul viselkedtek, az addig eltiltottakat így persze igazolják, vissza is kerülnek, már ha kapnak szerződést, mellette ha van hely, ahol felléphetnek, m ert ne feledjük el, a főváros egy romhalmaz volt.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
