Nekem a tartalom a fontos
Koncz Zsuzsa, aki elmondása szerint szerényen próbálkozott azzal, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk a francia kultúrához. Ezt díjazták a Becsületrenddel is, ám mellette itthon is számos elismerésben részesült. Soós Eszter Petronella kérdéseire válaszolva megismerhetjük a Kossuth díjas előadóművész pályáját, viszonyát Franciaországhoz, Magyarországhoz, a jó szövegekhez is.
Mi volt az, ami Önt már gyerekként is közel vitte a francia kultúrához, Franciaországhoz?
Nagyon furcsát fogok mondani, egy ilyet általában egy kisgyerek nem vesz észre, nekem is csak később jutott eszembe, a francia valóság számomra fontos esztétikai értéke, tehát ha meglátok valamit, akkor valamitől tudom, az csak francia lehet. Van valami egészen speciális dolog a francia kultúrában, annak minden szegmensében, ami először ösztönösen, majd az idő múlásával tudatossá válva lett fontos.
Ezt én magam is érzem, de mitől lesz valami annyira franciás?
Nem tudom, de a felszínen – és legyünk őszinték – látszó francia arrogancia az azért nem semmi, ami már a fellépésből, a bemutatkozásnál megmutatkozik. Ez egy olyan magabiztosság, amit egy kelet-európai ember hosszas ottélés után sem tud átvenni, a magáévá tenni. Van benne valami biztos tudata az ő kultúrájának, annak kivételességének, amelyik azonnal láthatóvá válik. Én magam a nem felszínen zajló kommunikációs jelekre nagyon fogékony vagyok, így egy pici alacsony emberen is egyből meglátom, még a megszólalás előtt is, hogy ő csak francia lehet. Amíg az amerikai köztudatban Európa nincsen benne, talán csak Anglia, egy kicsit Franciaország, Németország, addig a francia tudatban azért benne van az egész európai kultúra. Voltak olyan évszázadok, amikor azért ők irányították az európai történelmet, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjét azért ők találták ki.
Van bennük egy univerzális igény is, hisz ezek az eszmék az egész emberiségnek szólnak.
Van valami az egész ambience-ban egy fontossá tévő gesztus, ami miatt nem lehet nem odafigyelni a franciákra. Például addig, amíg az angol, amerikai színészeket nem mindig tudjuk megkülönböztetni egymástól, addig ez azért a franciáknál nagyon is működik.
Ön a gyerekkorától kezdve nyomon követi az országot, mit gondol arról, változtak a franciák az elmúlt évtizedekben?
A hangulat szempontjából a változás egyáltalán nem érezhető. A felszínen, azok számára, akik voltak olyan szerencsések, hogy három-négy évtizeddel ezelőtt is voltak olyan szerencsések, hogy ellátogathattak Franciaországba, nagyon színessé vált az utcakép. Ugyanakkor a franciák megtartották azt a tartást, ami Európa maradék részére nem jellemző. Különösen azóta, hogy a migránshullám olyan evidensen jelentkezett. Menekülteket befogadni, nem befogadni, mi az, hogy nem befogadni azokat, akiknek a házát lerombolták, a családját megölték. Ezzel persze lehet vitatkozni, ez egy politikai kérdés, akár vallási meggyőződés is lehet. Ám tulajdonképpen az, hogy ilyen zokszót a franciáktól sem Európa, sem a világ nem hallhatott, az egészen biztos, hogy a francia karakter egy része, amit én biztosan nem tudok megfejteni. A francia utcakép megváltozása nyilván sok más változást is hozott, ám erről soha nem hallottunk. Szerintem csodálatra méltó az, hogy nem a menekültekkel való szembefordulást vagy az ott lakó nem francia születésűekkel való szembefordulást ezek a megnyilvánulások soha nem jelentették. Egyszerűen megfogták egymás kezét. Persze tudom, a mindennapi életben ez azért nem egészen így néz ki, de abban biztos vagyok, hogy nyilvánosan, a hivatalos kommunikációs csatornákon nem jelent meg. Mindezt annak ellenére, hogy Franciaország szenvedte el a legvéresebb merényleteket Európában az elmúlt éveket tekintve.
Ez az összehasonlítás Németországgal szemben is megáll vagy az egy külön eset?
Németország abból a szempontból egy külön eset, hogy az egy nagyon fontos, emberi gesztus volt, ahogy Merkel, többek között a budapesti képeket látva megnyitotta a határokat. Akkor egész Németország nagyon lelkes volt, ha volt is bennük szorongás, az nem jött a felszínre. Ugyanakkor az AfD megjelenésével, amelyik egy szélsőjobboldali rasszista párt, az ország keleti felén megjelent a szélsőjobboldali, rasszista gondolat, a menekültszállásokat elkezdték felgyújtani, erre a németek nem voltak elég határozottak. Én 68 tavaszán Franciaországban voltam és egy presszó teraszán láttam, amikor rendőrök középiskolás, egyetemista fiatalokkal elbántak. Amit ott láttam, ahhoz képest a 2006-os itthoni rendőri cselekmények kutyafülék voltak. A német rendőrség is mintha széttárt kezekkel áll, amikor elkezdik őket kővel dobálni, akkor nagyon is határozott volt a francia rendőrség, hatalom, persze utána leültek tárgyalni. Lehet az is, hogy ez is egy francia erény, hogy nem az utcán, harcok közben döntenek el dolgokat. Az is nagy tanulság volt, hogy a francia erőszakszervezetek milyen módszerekkel tartanak rendet. Egyébként Olaszországról sem lehetett a menekültek kapcsán hallani, pedig a tengeri út kapcsán ők az egyik legérintettebbek, ők sem a hangjukat hallatják, hanem teszik a dolgukat.
Mintha az egykori joghallgatót hallanám, amikor azt mondja, hogy a rendőrség tegye a dolgát.
Valóban, mert ez a dolga, ha szélsőjobboldali tüntetés van, akkor azt kell szétvernie, ha szélsőbaloldali, akkor azt. Ha az emberek békésen mennek az utcán, transzparensekkel, jelszavakat skandálva, akkor az a dolguk, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, nem kell csinálni semmit, rend van, a tüntetésre van jogosultság.
Önnek fontos a rend, mint fogalom?
Tulajdonképpen igen, én azt hiszem egy konzervatív liberálisnak lennék jó. Azt nem szeretem, ha nincsenek megszabva az utak, ha ez nekem nem tetszik akkor vagy nem lépek rá, vagy kikerülöm, vagy pedig elhagyom azt az egész területet. Úgy gondolom, világos határvonalakat kell kijelölni, improvizálni nem szabad, az együttélésben az improvizáció az egyik legnagyobb bűn, ahogy a törvényhozásban is az improvizáció az egyik legnagyobb bűn.
Ön egykor végigturnézta többször is Németországot, az NDK-t, a Szovjetuniót, volt Amerikában is, mindenhol más néven. De milyen volt akkor magyarnak lenni?
Ami a nevemet illeti, egyszerűen csak nem bírtak mindenhol megbirkózni a nevemmel, különösen a családnevemmel. Milyen is volt akkoriban, egészen más. Magyar művészként a Szovjetunióban érdekes volt, a beláthatatlan távolságok egyszerűen elvarázsolják az embert, valamennyire olyan is, mint Amerika, egy földrésznyi ország. Ha jól emlékszem, akkor háromszor voltam, egészen addig, amíg a vilniusi televízióban le nem fordították a Ha én rózsa volnék szövegét, onnantól kezdve többet nem hívtak. A hajdanvolt Szovjetunióban művészként olyan volt, annak ellenére, hogy a közönség ismert és szeretett bennünket, hogy amíg ott vagyok, addig nem sok közöm van ahhoz, hogy mi lesz velem. Egyszer vonattal mentünk Leningrádból Moszkvába, a vasútállomáson már először beültettek minket a helyünkre a vonaton és nézegettünk ki az ablakon. Azt láttuk, hogy a szomszédos vágányra betereltek rabruhás embereket, onnan egy vagonba tették őket. Eltelt egy félóra, megjelentek a hozzátartozók, akik keresték a rokonokat a szerelvényen, persze csak kívülről, mert fel nem mehettek. Amikor hazajöttünk, egy ismerősömnek, aki a gyerekkorát és a felnőttkora egy részét a Szovjetunióban töltötte, ő azt mondta, ez egy óriási változás, mert az emberek tudják, hogy a szerettük él, ahogy azt is, hogy éppen viszik őket valahova, amit nem tudnak, de azt igen, hogy honnét. Hallottunk olyan történeteket is, főleg az ázsiai területekről, hogy az éjszakában elkóborolt zenészek egyszerűen nem lettek meg. Akkoriban nem volt az a rész nagyon biztonságos, azt hiszem, ma sincs ebben nagy változás.
A magyar hatóságok magukon tartották a szemüket?
Nem kellett nekik, a kintiek megtették ezt. Tisztában voltunk azzal, hogy a tolmácsunk az megteszi a jelentéseit, tudtuk azt is, hogy a szállodában a gyezsurnaják azok nem portások, hanem megfigyelők.
Az NDK milyen volt?
Amikor először megláttam a berlini falat, akkor azért leesett az állam, hogy miként is lehet ebben élni. Mi az ottani szigorúságból nem éreztünk semmit, tulajdonképpen haszonélvezői is voltunk ennek az egésznek, hiszen az akkori NDK televíziójában az egyetlen műfaj, ami vetélkedhetett az átáramló nyugati műsorokkal, az a könnyűzene volt. Sokat hívtak minket, aminek többek között az is volt az oka, hogy helyi művészekkel nem tudták megtölteni a műsorokat és csak minket tudtak foglalkoztatni, elsősorban anyagilag értve. Panaszkodtunk is, hogy minket itthon kevésbé ismernek el, mint a szomszéd országokban.
Pedig 77-ben még Liszt díjat is kapott.
Ennek az a gyakorlat volt az oka, amiről írók, filmesek tudnak mesélni, mely szerint, ha betiltanak egy könyvet, filmet, akkor nem sokkal később az alkotót megpróbálták kitüntetni. Így én ezt a díjat a Jelbeszéd 1973-as betiltásának is köszönhetem, másfelől annak, hogy ez a műfaj talán addigra érett be.
Ez akkor egyfajta békekötési gesztus volt magának a műfajnak is?
Talán, Presser Gáborral együtt, aki abban évben kapott zeneszerzőként Erkel díjat úgy éreztük, ez valamilyen nagykorúsítása a műfajnak.
Ám nem csak a keleti blokkban, hanem Nyugaton is fellépett, sőt a francia televízióban még műsort is vezetett.
A francia televízióban többször is felléptem, amikor megjelent az első francia nyelvű kislemezem, akkor engem egyfajta egzotikumként kezeltek, egy Keletről jött lányként, egy dallal. A dal talán nem hatotta meg őket annyira, mint az, hogy itt egy lány, aki vasfüggöny mögül jött, aki mindezek ellenére mindent tud, mint amit a franciák is tudnak. Volt egy kedves kis rácsodálkozás a szakma és a közönség részéről, az igazi megmérettetés a rennesi fesztivál volt, amit valami fantasztikus csoda révén megnyertem. Nagy dolog volt, hogy az akkori sztárok közül sokan gratuláltak, de az is, hogy a közönség szerette a dalt, amit énekeltem franciául, de a Valahogy egy lányt is elénekeltem magyarul, egy kukkot nem értettek belőle, de azért is megőrültek. Egyébként nagyon furmányosan kerültem oda, volt egy nagyon kedves ismerősöm, aki akkoriban a Francia Intézet igazgatója volt, ő hívta fel a figyelmemet erre a fesztiválra, sőt szerintem a keze is benne volt abban, hogy engem meghívtak ide, mert hát azért az embernek francia barátai mindig vannak.
Megnéztem, hogy hova sorolták műfajilag a franciák a kislemezét, volt benne country, rock, world music. Ön hova sorolja saját magát?
Nehezen tudnám megfogalmazni. Amiből én kiindulok, az tulajdonképpen a szöveg, ezek a meghatározások többnyire pedig zeneiek. Ebből a szempontból én eléggé besorolhatatlan vagyok, ha egymás mellé tesszük a Vadvilág és a Ha én rózsa volnék című dalaimat, akkor a hallgató csak szájtátva hallgat, hogy ilyet is, olyat is énekel az előadó. Nekem a tartalom a fontos, a Vadvilág tartalma legalább olyan fontos, mint a Ha én rózsa volnéké.
A sanzon műfaját magára venné, mert arra is szokták mondani, hogy nott a szöveg a fontos?
Ahogy az új francia generációt nézem, közéjük már be tudnék sorolódni. Van a francia sanzonnak egy új vonulata, ami Magyarországon nagyon kevéssé ismert, én oda besorolnám magam szívesen. A híres francia sanzonénekeseket nagyon tiszteltem, de nem az én világom volt, ahogy a harmincas évek magyar sanzonénekesei is.
Valahol azt mondta, a magyar sanzon kevesek kiváltsága volt, mi sem tudtunk mit kezdeni vele.
Valószínűleg azok keveseknek a kiváltsága lehetett ez, akiknek volt elég pénzük beülni a budapesti bárokba, ahol dizőzök énekeltek, zongoristák játszottak, ezt a világot a filmek közvetítették.
Mennyire tartja magán frankofilnek?
Teljesen, de gondoljunk csak bele, Magyarországon a XIX. században, amikor a német volt a másik elfogadott nyelv, a nemesek kiváltsága volt, hogy gyermekük mellé francia nevelőnőt alkalmaztak, így is elmélyedtek a francia kultúrában, ez persze a XX. században megváltozott, megint jöttek a német nevelőnök, a német kultúra. Manapság meg az angolszász kultúra dominál, főleg a mi műfajunkban, ami azért egy kicsit felfoghatatlan.
Ezt kifejtené bővebben is?
Nézzük meg egy kortárs művész életútját, itt van Amy Winehouse, aki egy nagy angol sztár volt, lehetett volna belőle világsztár, de ezt nem tudta megvalósítani a környezettől, a drogtól, a pénzéhes szülőktől, a felelőtlen menedzsmenttől,. Hiányzik az angolszász országokban ebben a műfajban az a mentorszemlélet, ami megvan Franciaországban, itt van Johnny Stark, aki nem csak menedzser, hanem mentor is volt. Sokkal inkább támogatta az előadó művészi kifutását, megvalósulását, nem az a cél lebegett a szeme előtt, hogy minél több pénzt most kiszedni a kincsből, az sem érdekes, ha belehal ebbe. A menedzsernek az angolszász világban a siker kell, az a nimbusz, ami a művészből rá is átsugárzik. Múltkor tették fel a kérdést, miért nincs nekünk magyaroknak világsztárunk. Ezért, mert nincsen olyan ember, akinek meglennének azok a külföldi kapcsolatai, aminek a magyar ember evidensen nincsen a birtokában, nincsen meg a hosszútávú szemlélete, ami egyébként a gazdasági embereinkben sincsen benne. A gazdaságból is most akarnak mindent kisajtolni, ne terveznek előre. Ez a hosszútávú szemlélet hiányzik belőlünk, ahogy azt is meg kéne tanulnunk, hol is van a mi értékünk, nem csak Európában, hanem a világban is. Azért nincs világsztárunk, mert a ló másik felén vagyunk és rossz felől szemléljük a világot, hiába vannak tehetségeink. De azért ne feledjük, európainak sem könnyű, nézzük meg Németországot, ahol egykor Nena volt az, akinek volt egyszer egy első helyezése az Egyesült Államokban, ahogy Falco volt az osztrákoknál. Vannak nyelvek, amik egészen egyszerűen, ha nem tanulja meg az ember gyerekkorától, akkor nem válik az előadó sajátjává. Persze én azt sem tudnám megmondani, hogy Amerikában kiből lehetne az új Barbra Streisand, talán az egy szem Adele kivételével, az össze többi trendre gyártott előadó. Vannak, voltak torzulások, ott volt Michael Jackson, aki gyerekként kezdte, aztán a világ láthatta felnőni, majd értetlenül nézni a kifehérítést, az operációkat egyaránt. Ráadásul mi egy olyan nyelvet beszélünk, ami mindenkitől távol van, amelyik egyikhez sem idomul. Persze a francia sem idomul, ha jól megnézzük, akkor igazán francia világsztár sincsen, hanem ismert sztárok vannak. Ha angolul énekelnek, az szerintem már régen rossz. Egyébként a magyar nyelven angolul énekelni nehéz, azoknak könnyű, akik ott születtek, mint a Király testvérek. Valahol egy zárvány a magyar nyelv, ne is nagyon tidnék mondani olyan magyar előadót, aki bár akár anyanyelvi szinten beszéli az angolt, de a kiejtésük ne leplezné le őket azonnal. A spanyolajkúság az egy másik kérdés, mert az megint egy óriási népség a világban, aztzán ott vannak a kínaiak is, nemrégiben egy hihetetlen rockkoncertet láttam kínaiul, ami egészen fantasztikus volt.
Ha már magyar nyelv, Ön megkapta 1992-ben a Kazinczy díjat is a magyar nyelv ápolásáért.
Erre nagyon büszke vagyok, ezt a hajdanvolt bölcsész volt férjemnek is köszönhetem, aki a rossz hangsúlyaimat, amikkel időnként a stúdiókban tetten érhető voltam kijavította. A zene önkéntelenül szervesül az énekesben és nem mindig hagyja érvényesülni a nyelv különleges prozódiáját. Én mióta magyarul kezdtem el énekelni, lemezeket készíteni, mindig rigorózusan figyeltem arra, hogy minden helyes legyen prozódiailag. Annak idején talán a Szörényi Leventén és a Demjén Rózsin keresztül nem nagyon énekeltek helyesen magyarul. Az utánunk jövő generáció már ezt az egészet ad acta tette. Egyébként a nyelv figyelmen kívül hagyása a népzenéből jött, mert a táncritmushoz igazítva a szöveg torzul.
Önnek mit jelent a magyar nyelv, a magyarság, mitől magyar művész Koncz Zsuzsa?
Hogy mitől lettem művész, azt pontosan tudom, azok a Bródy János szövegei, ezt mindig is mondtam. Ha nekem olyan szövegeket kellett volna énekelnem, amiket a kezdeti időkben a rádióban az orrom elé dugtak, amik tartalmukban felületesek, banálisak, számomra teljesen érdektelenek voltak, akkor eszembe se jutott volna ezzel foglalkozni. Szerettem énekelni, énekeltem a Bercsényi klubban az Illéssel, a Metro Klubban a Metroval angol slágereket, de az fel sem merült, hogy én magyarul énekeljek. A Rohan az idő volt az első, amit egy televíziós szakember unszolására énekeltem el. én már akkor ismertem Szörényi Leventét, kérdeztem tőle, hogy ha ő ismer magyar számokat, mit kéne nekem előadnom a tévében, akkor kaptam tőle ezt a dalt. Egyébként az első évtizedekben a Rohan az időt színpadon nem énekeltem soha, zavart a szöveg. Félreértés ne essék, én azt a számot magaménak éreztem, mert akkor új hangot képviselt zenéjében, hangszerelésében. Azt mondták rá, ez volt az első rockballada. Bármennyire is imádtam, nem tudtam színpadon elénekelni. Nekem fontos, hogy a szöveg szóljon is valamiről.
Tehát egy új album elkészültekor a szöveg íródik meg először?
Van így is, úgy is. Van olyan, hogy kész dal van, de a szövege nem tetszik, van olyan is, van egy vers, amit szívesen elénekelnék, ahhoz kell egy zene, ahogy olyan is, van zene, ami tetszik, ahhoz kellene egy szöveg. A fontos, legyen jó, nekem tetszen, szóljon is valamiről, ha a szöveg olyan jó, hogy nekem fontos, akkor az sem zavar, ha a zenében érzem, nem ér fel ahhoz a színvonalhoz, amit a szöveg képvisel. Nekem a szöveg a legfontosabb, abból indulok ki mind a mai napig is, ha összegyűlik egy lemeznyi anyag, akkor a szöveg dönti el, mi kerüljön fel. Ami a színpadon jön ki belőlem, az a szövegekből táplálkozik, a zene ehhez egy segítő létra.
Az egyik legfontosabb elismerése a francia Becsületrend, a legmagasabb állami kitüntetése Franciaországnak.
Ez nagy meglepetés volt nekem is, ugye én készítettem lemezt Franciaországban, megnyertem a már említett fesztivált, megkeresett egy francia tévéstáb egy műsorhoz, ami az európai országok rocktörténeti fejlődését mutatta be, itt műsort vezettem. Volt két francia-magyar koprodukcióban készült műsor a magyar zenéről, itt is műsorvezető voltam, voltak elszórt fellépéseim itt-ott. Ám ez a francia kapcsolatz éppen megszűnőben volt, amikor ez a fantasztikus hír ért. Felhívott a francia nagykövet, már ettől is elájultam, mondta, hogy ez a nagy helyzet, megkaptam ezt a kitüntetést, ezt már Párizsban eldöntötték, és beszéljük meg, hogy ő ezt mikor adja át nekem Budapesten. Mondtam neki, hogy éppen turnám van, Németországba megyek, de 2001. szeptember 12-én jó nekem. Otthon ültem előző nap, fogalmaztam a beszédemet, mert azért ennek meg kell adni a módját a Napoleon által alapított Becsületrendnek, csöngött a telefon, egy barátom kérdezte, nézem-e a televíziót. Mondtam, dehogy nézem, más dolgom van. Mondta, kapcsoljam be és nézzem a CNN-t. Megtettem és egész egyszerűen nem hittem a szememnek, azt gondoltam, egy filmben vagyok. Este hívott megint a nagykövet, hogy beszéljük meg, mi is legyen holnap. Végül úgy döntöttünk, ez a díj arról is szól, hogy közelebb hozzon egymáshoz nemzeteket és legyen meg a díj átadása másnap. Persze az események miatt ennek nem lett nagy hírverése.
Mostanában milyen zenéket hallgat?
Franciákat is, de Adele-t szívesen hallgatom, de főleg bécsi klasszikusok, Mozart, Beethoven, Haydn akiket nagyon szeretek, komolyan kikapcsolnak, de gyakran hallgatom Mendelsohnt is. DVD-t szoktam nézni, amikor elmulaztok valamit, legutóbb a Bataclan merénylet utáni Sting koncertet néztem meg, amit elmulasztottam megnézni akkor, amikor leadták.
Tényleg, tud zenét nézni, hallgatni nem szakmai szemmel, füllel?
Inkább hallgatva lehet élvezni, nézve sok minden előjön. Jó zenéket elengedve tudok hallgatni, régieket, újakat egyaránt, például Eagles lemez is mindig van a lejátszómban.
Köszönöm a beszélgetést.
