Az ember a színpadon is azt teszi ki, ami benne van

 

Az ember a színpadon is azt teszi ki, ami benne van

Hábetler András operaénekes, végzett orvos pályájáról beszélt, arról, hogy mennyit köszönhet az orvostudomány hogy operaénekes lett és hogy mennyit köszönhet az operatársadalom, hogy nem lett orvos.

Ha hivatalosan kell bemutatkoznia, akkor nyugodtan mondhatja azt is, hogy dr. Hábetler András. Azért ez ritka dolog az operaénekesek között. Hogyan lett doktor, egyáltalán honnan is indult?

Édesapám filmes volt, pirotechnikus, édesanyám meg különböző kulturális intézményeknél dolgozott, a Terézvárosban éltünk. Középiskolába a Radnótiba jártam, nagyszerű négy évet töltöttem el itt.

Az énektanára szerette?

Igen, de biztosan azért, mert egy helyes fiú voltam, énekkaros, igaz oda leginkább egy lány miatt mentem. Érdekes, de nekem addig semmi közöm nem volt a zenéhez, persze hallgattam mindenféle muzsikát, komolyzenét nem igazán, egyszer voltam az Operában, a Bánk bánt adták, megnéztem, majd mondtam, ez egy hülyeség. Később, amikor már a kórusban voltam, akkor jöttek a madrigálok, spirituálék, majd előadtuk Mozart Koronázási miséjét, akkor elájultam, hogy ez egy csoda, hogy ilyen zene létezik egyáltalán. Elkezdtem komolyzenét hallgatni, meg egyre többet énekelni, ám közben én biológusnak készültem. Kisgyerekként is, amikor a többiek fociztak, én bogarakat kerestem, tűztem fel. A Radnótiban biológia-fizika szakos voltam, készültem erre a pályára, de közben azt gondoltam magamról, hogy én egy nagy gondolkodó vagyok, így az is eszembe jutott, filozófus leszek. Negyedikes voltam, amikor egyszer Ancsel Éva filozófus jött előadni az iskolába, aki felfigyelt rám, mondta is, hogy fel fognak venni. Persze megint jött egy csavar, mert a jogi karra felvételiztem, de amikor az írásbelire került a sor, én bizony elkéstem a agyar felvételiről, mit mondjak, nem lett jó. Nem sikerült, ezért – megint csavar – a következő évben elmentem az orvosi egyetemre, felvettek. Közben azért már énekelgettem magántanároknál, de az egyetem sok időt elvett, rengeteget kellett tanulni. Meg mellette rendszeresen elkéstem, így többször is jártam az első és a második évet is. Harmadéves koromtól kezdve, amikor már a sok rostán is átmentem, akkor már nagyon szerettem az egyetemet, már láthattam betegeket is. Mindent szerettem, a gyerekgyógyászat és a szemészet kivételével, nem szerettem, amikor egy gyerek sír, mert fájdalma van, ilyenkor én is sírok. A szemészetnél volt az, amikor bizony elájultam. A sebészet nagyon tetszett, emlékszem az első műtétre, ahol bent lehettem. Az is tetszett benne, hogy úgy éreztem, ez olyan, mint a színház. Itt is megvan a sminkelés, ami a bemosakodás, a szerepre való felkészülés. A műtőben lévőkről villámgyorsan meg tudtam állapítani, úgy is, hogy nem láttam belőlük, csak a szemüket, hogy melyik milyen ember, milyen szakember, ki mennyire csapatember, mindenki ott állt meztelenül, mint a színpadon. A műtét is olyan, mint egy színdarab, kibontás, cselekmény, konfliktus és a végén egy lezárás. Ám legvégül nem a sebészetet választottam, hiszen énekes lettem. De azért az egyetemet befejeztem a kilencedik évben, minden professzornak meg kellett ígérnem, hogy nem leszek orvos.

Az egyetem mellett, alatt énekelt, ez hogyan fejlődött?

Még anyukám küldött el Kincses Veronikához, aki aztán Polgár Lászlóhoz küldött tovább, akit felhívtam, elmondtam a mondandómat. Mondta, hogy külföldön van, de amikor itthon énekel a Parsifalban, akkor vár engem a színházban. Ő lett a tanárom, több is, mint tanárom.

Mióta énekel az Operában, mi volt az első szerepe?

Nem tudom, a dátumokkal bajban vagyok, a szerepre emlékszem, második favágó voltam Szokolay Vérnász című operájában. Nagy drukk volt bennem, de egy idősebb kolléga kivitt a Hajós utcai henteshez kosztümben, ettünk, sikerült is megnyugodnom egy kicsit. Igaz, hogy még majd két évnek kellett eltelnie, hogy ne érezzem a torkomban a szívem a fellépések előtt.

Hogy fogadták a kollégái, hiszen nem a Zeneakadémiáról jött?

Nem sokan, de voltak ilyenek azért, nekem talán az egyéniségemet fogadták el. Komoly hátrányt jelentett, hogy nem jártam Zeneakadémiára, énektechnikailag is meglátszott ez, zeneileg is, az elején nem tudtam kottát olvasni.

Hogy lett akkor jó?

Nem lettem jó. Azt mondhatom, nálam jobban éneklő emberből azért van jócskán, de olyan nem igazán, aki közben jó színész is, noha nem tanultam színészetet sem. Így lett előny a hátrányból. Azok, akik már gyerekkoruktól kezdve folyton a zenében élnek, azokkal nagyon sok dolog nem történik meg. Én – bár sokat vicceltem rajta, de azért mégis – elvégeztem az orvosit, ahol sok mindent láthattam, születéstől a halálig, katartikus élményeket szereztem. Az ember a színpadon is azt teszi ki, ami benne van, nekem ez is előnyöm.

Nehezen tanul szerepet?

A hátrányomból adódóan igen, de nem felejtem el őket.

Ön egy elismert énekes az Operában, mennyi ideig lehet ez?

Az én kis karrierem, zenei létem azért érdekesen alakul, elkezdtem rendezni is, például a Figaro házasságát az Opera utazó társulata szokta játszani, de ősztől már az Erkelbe is jön a darab, amit én a legjobb operának tartok.

Mit gondol a családja, a gyerekei Önről?

Anyukám örül nekem. A két tüneményes lányomnak nehezebb, nem tudok elég időt tölteni velük. Én adok magamból a színpadon, rendezőként is, otthon meg regenerálódnom kell, pedig pont fordítva kéne történnie. Azért igyekszem megfelelni az ő elvárásaiknak is. Meg már tizenévesek és eljönnek megnézni engem a fellépéseimen.

Sokat betegeskedik a hangjával, maradt már előadás Ön miatt?

Nem igazán, volt egyszer, hogy nem mentem be egy előadásra. Vajda János Mário és a varázslóját adtuk elő, én meg elmentem előtte teniszezni, délutáni előadás volt – gondoltam én -, de amikor a játszma végén megnéztem a telefonom, töménytelen nem fogadott hívással jöttem rá, délelőtti előadásom lett volna. Előfordult, hogy elment előadás közben a hangom, volt olyan is, hogy a nézők észre is vették. Ezért is szoktam mondani, ez a szakma eléggé kiszolgáltatott.

Az ember a hangszereit, így a hangját is igyekszik karbantartani. Végzett orvosként, operaénekesként hogyan tartja karban a hangszálait?

Sehogy. Meggyőződésem, az énekesek hangi problémái nem a torokban keresendők, hanem fejben. Én azt hiszem, fejben rendben vagyok. Megdöbbentő, hogy milyen sok kollégám szed szorongásoldót, hangulatjavító gyógyszereket, mert ez egy iszonyatosan stresszes pálya, nem beszélve arról, hogy a magyar színházi viszonyok ezt még erősítik is.

Már csak énekel, de mióta is van ez?

Amikor végeztem az egyetemen, akkor már énekeltem, már megvolt a nagyobbik lányom és úgy gondoltam, nem árt, ha van még egy lábom, ezért elmentem orvoslátogatónak, hogy mutassam, nem véletlenül töltöttem el kilenc évet az egyetemen. Nagyon szerettem, elsősorban Nógrád megyébe jártam, sikerült megismernem szinte az összes települést, falut, sokat beszélgettem emberekkel. Mondjuk a gyógyszereladást annyira nem szerettem, mert egyrészt nem tudtam a gyógyszerek nevét, így maradt az orvosokkal való beszélgetés az életről, a világról. Ez egy olyan világ volt, amikor a cégek még fizettek az orvosoknak, hogy az ő termékeit írják fel. Nekem ez nem ment, így én ebből a pénzből elvittem az orvosokat az Erkelbe, ahol Papagenot énekeltem. Nagy sikere volt, kérdezték is tőlem, milyen gyógyszereket írjanak, mondtam nekik, hogy sajnos nem tudom a gyógyszerek neveit. Én javasoltam egyszer, hogy az orvosok utaztatása konferenciákra sokba kerül, ennek töredékéért lehetne egy orvosklubot szervezni, ahol nívós koncerteket lehet tartani. Sikerült megszervezni az egyetemi városokban, hihetetlen fellépőkkel, Marton Éva, Polgár László, Schiff András, Gregor József, Kocsis Zoltán és még sorolhatnám. Ez hosszú évekig ment, sőt még háziorvosoknak is szerveztünk fellépéseket vidéken. Az orvosok azt érezhették, hogy nincsenek megvesztegetve, inkább egy komoly kulturális élményben van részük. Azért képzeljük el, a mai magyar orvostársadalom tagjainak nem igazán marad ideje eljutni színházba, koncertre, pedig ezek a személyiséget is javítják, ami a gyógyítás elengedhetetlen feltétele. Ezeket a rendezvényeket a gyógyszercégek finanszírozták egészen addig, amíg az ellenőrző állami hatóság azt nem mondta, hogy nem. Akkor vége lett ennek az egésznek.

Nem csak az Operában lép fel, tavaly a Zsidó Művészeti Napokon is énekelt, de idén is hallhatják majd. Mit tervez előadni?

Tavaly a 100 Tagú Cigányzenekar koncertjén énekeltem a Hegedűs a háztetőn musicalből. Nagy siker volt, így a koncert után megkeresett a ZSIMÜ igazgatója, Vadas Vera, aki egy fantasztikus ember. Az idei műsor címe az lesz, hogy Pszichopera – Freud és az opera. Az a helyzet, hogy a zsidó fesztiválokon szinte mindig ugyanazokat a zenéket szokták játszani. Nem értem, pedig van Mozartnak van három zseniális operája, a Cosi fan tutte, a Figaro és a Don Giovanni, amiknek a szövegét egy itáliai kitért zsidó ember írta. Visszatérve a műsorra, miután egy ilyen zsidó rendezvényen kell zsidó szereplő, így én Freudra gondoltam, meg a pszichoanalízis. lesz majd egy pszichiáter vendégem is, a nevét még nem árulom el, aki majd a bejövő operahősöket analizálja, kezeli majd. Az operahősök persze énekelnek majd, így keveredik a pszichoanalízis és az opera. Ezt rendezem, meg fel is lépek, Don Giovannit énekelem majd.

Most miben játszik az Operában?

Cigánybáró, amit Szinetár Miklós rendez. Én vele még soha nem dolgoztam együtt. Emlékszem egyszer eljött vidékre megnézni az általam rendezett Figarot, utána együtt jöttünk haza, amikor is szépeket és okosakat mondott. Nem sokkal később az történt, hogy a Zeneakadémián az operaénekesek az utolsó két évben tanulnak színészmesterséget, aki tanítani szokta, egy baleset miatt nem tudta folytatni a munkát, felkérték Szinetár Miklóst, aki nehezen, de igent mondott, azzal, hogy engem is odavesz maga mellé. Szinetár Miklós most a Cigánybáróban írt nekem egy szerepet, ami eredetileg nem is volt a darabban. Nem miattam, de jót tett a darabnak, hogy átírta egy kicsit. De lehet még látni engem az Operatúra Papagenoval című programban. Gyerekeket viszek körbe a zsinórpadlástól kezdve a színpadon át, a pincéig. Pokoli fárasztó, de a gyerekek úgy mennek el, hogy megszerették az operát. Más koncerteket is szervezek, ahol énekelek, majd közben beszélek az operáról, nekem ez fontos, a műfajt újból meg kell ismertetni, régebben, amikor voltak tévéközvetítések, akkor lehetett látni, hallani nagyszerű darabokat, előadókat.

Van szerepálma?

Nagyon szeretném megrendezni és elénekelni a Falstaffot.

Mi tartja vissza ettől?

Az, hogy nem tudom elénekelni.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter