Azt hiszem, az én igazi szerepem mindig is az anyai szerep volt.
Orsós Éva, az Életet az Éveknek Országos Klub Szövetség elnöke beszélt az életéről, a gyerekeiről, meg arról, hogy miért is fontosak az idősek.
Ön a közéletben ismert ember, de arra lennék a legelején kíváncsi, hogy honnan is indult?
Budapestről, itt születtem, édesapám az ötvenes években katonatiszt volt, majd rakodómunkás lett. Édesanyám három gyermeket szült, már fiatalon, huszonhárom évesen három gyermeke volt. Ő a kereskedelemben dolgozott, elárusító volt. Később bedolgozást vállalt, hiszen leginkább otthon volt a gyerekekkel, ugye akkoriban még nem volt GYED, GYES, így sok nő vállalt ilyen munkát. Mellette még más gyerekekre is vigyázott.
Iskolák?
Zuglóban jártam általános iskolába, nagyszerű tanáraim voltak. Emlékszem, hetedikes voltam, amikor az egyik tanárom, a biológiatanárom megjött külföldről, tán a férjét kísérte el kiküldetésbe, figyelt fel arra, hogy van egy tanítványa, aki biológiából tehetséges, ez voltam én. Elküldött egy vetélkedőre, ahol igen szép eredményt értem el, ez a tanárom hívta fel a figyelmemet arra, hogy a Madách Gimnáziumban fizikai dolgozók gyerekeinek szerveznek előkészítőt. El is mentem, nagyon jó volt, valahogy egyből otthonossá vált számomra a gimnáziumi környezet, sikerült a felvételim, így gyakorlatilag egy pesti elitgimnáziumba járhattam, kémia-biológia szakos osztályba, ahol a diákok legtöbbje orvosnak készült. Én állatorvos szerettem volna lenni, de ez megváltozott, mert harmadikos lehettem, amikor azt kezdtem érezni, hogy az én jelesem nem ér annyit, mint néhány osztálytársamé. Azt gondoltam, hogy megállnám a helyem állatorvosként, de nem tartoznék az elsők közé. Édesapámtól, aki beáscigány volt megtanultam, hogy az ember tartással élje az életét, ezt én is örököltem tőle. Végül a tanítóképzőbe mentem, a középiskolai tanáraim nagyon meglepődtek a döntésemen, sőt még a főiskolai felvételiztetők is. Felvettek, de utána rögtön tovább is tanultam, tanári diplomát is szereztem, majd népművelő diplomám is lett. Tanítottam egy ideig gyereket, de nem sokáig, mert felkértek, hogy matematika módszertant tanítsak tanítóknak. Huszonnégy éves voltam, amikor férjhez mentem, ebből a házasságból két gyermekünk született. Később elváltunk, majd utána megismerkedtem a második férjemmel, Hegyesi Gáborral, aki éppen akkoriban fejezte be a szociális munkás tanulmányait Ausztráliában, ő, amikor hazajött, akkor kezdett el dolgozni többedmagával, Talyigás Katalinnal, Ferge Zsuzsával a hazai szociális munkás képzés megalakításán.
Mi lett a gyerekeiből?
A lányomat sokan ismerhetik, ő Szalóki Ági énekes, a fiam András meg informatikus.
Volt ideje a gyerekeire?
Amikor megszülettek, akkor otthon voltam velük majd három évig, ma úgy gondolom, hogy nem eleget. Én mindenkit biztatnék erre, persze tudom, hogy nem könnyű, azt gondolom, ennek csak akkor van értelme, ha nyugodt körülmények között teheti ezt meg, ha sok a feszültség abból adódóan, hogy valaki otthon marad, az a gyereknek sem tesz jót. A lányomnak, aki idősebb, jobb volt, mert több időt tölthetett otthon, a fiamnak kevesebb idő jutott, neki később ez nehézségeket okozott, ami sajnos kiegészült azzal, hogy már felnőttként előbb az egyik, majd a másik szemét is elveszítette. Most velem él, én próbálok meg neki segíteni. Azt hiszem, az én igazi szerepem mindig is az anyai szerep volt.
Ma mit dolgozik?
Nyugdíjas vagyok, éltem a nők 40 éves munkaviszony utáni nyugdíjlehetőségével, persze utána sok önkéntes munkát végzek, ezt jelenti az Életet az Éveknek Egyesület vezetése is. Az egyesületet már tizennegyedik éve vezetem, most választottak meg ismét elnöknek. persze nem áll szándékomban örökös elnök lenni. Ez egy nagyon különös világ, az idős emberek, az idős szervezetek világa. Sokféle szerepünk an az életben, vagyunk gyerekek, felnőttek, férj, feleség, munkatárs, munkahelyi vezető, de egyszer csak eljön egy időszak, amikor az ember egy idős szervezetet vezet. De ez is egy szerep, amit egyszer majd el kell engedni. Ennek is több oka van, egyrészt én korábban a nyugdíjasok legnagyobb ernyőszervezetének is az elnöke voltam korábban, ennek a szervezetnek egy éve nem vagyok már a vezetője, hihetetlen örömöt okozott, hogy sikerült találni valaki mást a helyemre. Boldogság nézni, hogy az új vezető, Földényi György mennyi újdonságot hozott. Ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyire képes a mindennapi rutinba belefásulni az ember.
Sok mindennel foglalkozott korábba is.
Valóban, egyszer összeszámoltam, tizennégy munkahelyem volt, ez az én korosztályomban nem volt jellemző. Lehet mondani, hogy mindig előbbre kerültem, de ez nézőpont kérdése, mert én, amikor a VI. kerületben egy általános iskolában voltam tanító, osztályfőnök, én azt nagyon szerettem, komolyan is vettem azt a feladatot. A szülőkkel is sikerült egy nagyszerű kapcsolatot kialakítanom, megkerestek az ügyes-bajos dolgaikkal, mindezt akkor, amikor én alig voltam több, mint 22 éves. Később sok minden más is jött az életemben, amik közül kettő-három kiemelkedően fontos volt. Dolgoztam a Szociális és Egészségügyi Minisztériumban, az akkori miniszter, Csehák Judit kért fel, hogy hozzak létre egy ügyfélszolgálati irodát. Ez akkoriban egy változás volt, hiszen az embereket ügyfélként kezeltük. Elemeztük azokat az ügyeket, amikkel a minisztériumot megkeresték, hamar kiderült, hogy jogalkalmazási problémák, joghézagok vannak, bizonyos szolgáltatások hiányoznak. A megszerzett tapasztalatokat pedig beépítettük a minisztérium munkájába. Nagy sikere volt ennek, mintául szolgáltunk több minisztérium számára a későbbiek során. Ez nagy sikere volt az életemnek, a rendszerváltásig tartott.
Mi lett utána?
Én az akkori időszakot igen nehezen éltem meg, mert azt gondoltam, mindegy a miniszter személye, erre a munkára szükség van. Tévedtem, jött az új miniszter és kiderült, nincs erre vagy éppen rám nincs szüksége. Egyszer otthon voltam és Csehák Judit hívott fel, hogy legyek a képviselői munkatársa. Öt éven keresztül dolgoztunk együtt, ez egy nagyszerű emberi, szakmai barátságot eredményezett. Később, 1994-ben én fővárosi képviselő lettem, de ez nagyon rövid ideig tartott, mert felkértek, hogy legyek a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnöke. 1995 augusztusában kaptam meg a kinevezésemet Göncz Árpád köztársasági elnöktől, majd az ezt követő valamivel több mint három év volt az életem talán legkreatívabb időszaka. Ez nyilvánvalóan összefüggött azzal is, hogy ezek az évek a kisebbségek időszakában is jelentős előrelépést jelentett. Mondhatom azt is, jókor voltam jó helyen. A kormányváltás után egy nehezebb időszak jött, egy darabig nem találtam a helyem, tanácsadóként kezdtem dolgozni. Több helyre is szakértettem, mint az Európa Tanács, vezettem az EU felkérésére egy tanulmány elkészítését, a romák helyzetéről. A következő kormányváltás után, 2002-ben nem kisebbségi ügyekben kértek fel ismét szerepre, Csehák Judit kért fel megint, hogy vele dolgozzak, az Idősügyi Tanács vezetőjeként, mint helyettes államtitkár. Mellette feladatot kaptam olyan területen, mint a szociálisan hátrányos helyzetűen egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférése. Akkor még volt valós párbeszéd a miniszterelnök, a kormányzat és az idősügyi szervezetek képviselői között. Az akkori Idősügyi Tanácsban kiválóan tudtak együttműködni a különböző politikai véleményű szervezetek, a kormányzat is komolyan vette őket. Másfél évig dolgoztam itt, majd a Szerencsejáték Zrt. humánügyekkel foglalkozó vezérigazgató-helyettese lettem.
Hogy érezte ott magát?
Nagyon jó, kiváló hét év volt. Érdekes, én előtte soha életemben nem lottóztam, az akkori főnököm intenciói alapján próbáltam ki egyszer az összes játékot.
Beszélt a fiáról is, akivel együtt lakik. miben tud segíteni neki?
A legnehezebb abban segíteni, hogy elfogadja ezt az állapotot, nagy trauma ez egy olyan embernek, aki látó volt, hogy sok minden nem attól függ, hogy ő mit akar, hanem azon, hogy kap-e segítséget az általa elvégzendő munkához.
Ön szerint a társadalom hogyan fogadja el a valamilyen fogyatékkal élőket?
Még a Kisebbségi Hivatal élén voltam, amikor egyik kezdeményezője voltam az esélyegyenlőségi törvénynek. sok kiváló emberrel dolgoztam azon, hogy legyen ilyen törvény, emlékszem rá, hány szakértőt kellett meggyőzni arról, hogy egyáltalán legyen ilyen törvény. Ennek elfogadását én sikerként ítéltem meg. Nagyon fontos, hogy egy ember, aki segíteni akar a másiknak, sokszor nem tudja, hogyan tegye ezt. Véleményem szerint a helyzet az elmúlt időszakban nagyon sokat romlott, sok mellettünk a komoly feszültségben élő ember, akinek a személyes élményei annyira mélyek, ami megakadályozza, hogy a saját problémáját is a helyén kezelje. Elképesztő az intolerancia a szegényekkel, a romákkal, a fogyatékkal élőkkel szemben. Amikor a fiamnak elkezdődtek a szemproblémái és egy műtétet követően egy ideig nem látott, akkor éppen egy alapfokú angol vizsgát kellett letennie, én felhívtam a tanárnőt, hogy cserélje fel az írásbeli vizsgát a szóbelivel, akkor ő azt felelte, ez nem lehet, inkább vizsga nélkül zárja le a gyerekemet. Ő akkor nem tudta, hogyan is kell egy vak emberrel kommunikálni. Szerencsére a fiam munkahelye ragaszkodik hozzá, sőt egy érzékenyítő programot is szerveztek a Vakok Intézete szakembereinek a segítségével. Összességében van jó és rossz tapasztalatom, általában azt kell mondanom, hogy sajnos több a rossz.
Az Ön által vezetett szervezetben mennyire tudják, ismerik a gondjait, problémáit?
Vannak, akik tudják, rendszeresen érdeklődnek és azt is gondolom, nagyon erősen respektálják azt, amit én teszek. Amit többen és jobban tudnak, hogy van egy lányom, szeretik is őt hallgatni, elmennek a koncertjeire, erről be is számolnak nekem, sőt azt is kérik, hogy szervezzek egy Karády koncertet és ott – ahogy ők mondják – Ágikát szeretnék hallani. Amikor a szervezetünk huszonöt éves volt, akkor Ágival tudtam egy alacsony gázsiban megállapodni, így ő lépett fel a Zeneakadémián.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
