A rajzok azért jók, mert kevésbé veszedelmesek, mint a leírt, kimondott szövegek
Jankovics Marcell beszélt pályájáról, hogyan lett egy fázisrajzoló gyakornokból Arany Pálma és Prima Primissima díjas alkotó, szóba kerültek még a legfrissebb munkái is.
Mit mond Önnek az a név, hogy Pannónia Filmstúdió?
Közel ötven évemet, amit ott töltöttem. 1960-ban kerültem oda, mint fázisrajzoló gyakornok, majd 2007-ben jöttem el, mint nyugdíjazott ügyvezető igazgató. Van viszont egy friss hírem, amit szeretnék megosztani, egy társaság a régi Pannóniát újjáépítette, küllemre már olyan, mint egykor volt az ötvenes években, de belül egy teljesen modern gyártóbázis jött létre. Az épületben létrehoztak egy pici kis animációs múzeumot, amit január 20-án én nyitok meg, nagyon remélem, hogy ott lesznek majd az öregek, ahogy a fiatalok is.
Lehet tudni, hogy ki is a mecénás?
Egy vállalkozó, még nem találkoztam vele, de mindenesetre az nagyon izgalmas, hogy a magyar animációs filmgyártás így nem hal meg.
Hogyan került 60-ban a Pannóniához, az egyetemről?
Nem, egyenesen a segédmunkás létből. Én rossz káder voltam, nem kerülhettem egyetemre, apám börtönben is volt egészen 1956-ig. Esélyem sem volt az egyetemre, építész akartam lenni, kétszer is jelentkeztem, de megmondták, hogy ne. Elmentem segédmunkásnak, de ott volt egy jogot végzett művezetőm, aki amatőr bábfilmes volt és ismert valakit a Pannóniánál, így kerültem szerencsére a filmstúdióba.
Mik voltak az első munkái?
Volt egy amerikai fiatalember, Frenkel volt a neve, aki beleszeretett egy itteni sztriptíztáncosnőbe, és hogy legyen ürügye Magyarországra jönni, rendeltetett rajzfilmeket. Ezekkel a munkákkal futtatták fel a Pannóniát, ezekben a rajzfilmekben dolgozhattam. Egyébként ez a hölgy nagyon szép volt, a Belvárosban volt egy fotós, akinek a kirakatába volt kitéve a fotója.
Most egy nagyobb ugrás következik, NKA.
A Nemzeti Kulturális Alap, ami egy nagyszerű találmány volt. Még folyik a vita arról, hogy ki találta ki, Pelnik Pál, aki pénzügyi szakemberként dolgozott az akkori kulturális minisztériumban, Fekete György, aki államtitkár volt és Gábor József. Ők mindannyian azt mondják, hogy ők találták ki. Először Fekete György volt az elnöke az NKA-nak, majd Török András, utána én, engem Harsányi László követett, majd utána megint én voltam elnök egy rövid ideig, engem L. Simon László, őt pedig Doncsev András követte.
Van jövője az NKA-nak?
Nagyon szeretném, hogy legyen jövője, mert ez egy kiváló intézmény. Most, hogy betagozták a minisztériumba, az a működését csak gazdaságilag módosította, nyilvánvalóan az volt az ok, hogy csökkentsék a bürokráciát. Ez egy speciális intézmény volt, az önállósága nem azt jelentette, hogy nem tartozott a minisztérium alá.
Ma már, mint az MMA alelnöke is tevékenykedik.
A Magyar Művészeti Akadémiával kapcsolatban azt lehet elmondani, ha van ma Magyarországon Magyar Tudományos Akadémia, ahonnan a Rákosi korszakban lettek száműzve a művészek, így szükség lett arra, hogy a magyar művészeknek legyen egy olyan szervezete, amelyik a Kárpát-medencében foglalkozik a művészet kérdéseivel. A kormány enyhíteni szeretne a szakminisztérium, az EMMI terhein és áttett feladatokat a Művészeti Akadémiára. Az MMA tagjainak az életkora sajnos igen magas, magam is bizonytalan vagyok a dolgok kezelését illetően, de az nagyon fontos, hogy olyan jelentős intézmények irányításával foglalkozunk, mint a Műcsarnok, a Vigadó, az komoly sikertörténetnek látszik. Elindult a Nemzeti Szalon, ahol minden évben egy-egy ágazata mutatkozik meg a művészetnek.
Ha jól tudom, akkor Ön is szervezett az otthonában egy szalont?
A hetvenes években a lakásunkban havonta egyszer jöttünk össze, ez egy klasszikus nyitott ház volt, ám sajnos a kilencvenes években megváltozott a helyzet, az egyik vendégünk azt mondta, hogy ő átmegy az MDF-ből az SZDSZ-be, ami azt jelentette, hogy az egyik szobából átment a másikba. Akkor azt gondoltuk, ezt a nyitott házat abba kell hagyni, mert ha az emberek már nem állnak szóba egymással, egy lakásban sem, akkor ezzel az elképzeléssel le kell számolni. Nagy kár érte, ma már mindkét oldal egykori vendégei úgy emlékeznek vissza, hogy ez nagyon remek dolog volt.
Mikor jött rá, hogy rajzolni is tud?
Még nem tudtam, de már rajzoltam. Már mondtam, hogy nem voltam jó káder, volt a családunkban vagyonelkobzás, kitelepítés, stb. Évekkel később volt olyan, hogy a postaládánkba időnként bedobtak régi könyveket, amik az egykori családi könyvtárból származtak és a lapokon megtaláltam az én kis firkáimat is. A gyerekkori füzetem megmaradt, benne azzal, hogyan is rajzoltam. Megvan bennem a genetikai adottság, mert apai nagybátyám és anyai nagynéném is képzőművészeti főiskolát végzett. Az én esetemben ha az embert nehézségek érik, akkor a tehetségébe kapaszkodik.
A feleségével, Rubovszky Évával mikor ismerkedett meg?
1971-ben, éppen Svájcban, egy fesztiválra menet ismertem meg.
Mindketten alkotó emberek voltak, most is azok, hogyan tudták megőrizni a házasságukban azt a szabadságot, amire szükség van az ilyen munkákhoz?
Ő azt mondja, azért szeretek mellette lenni, mert szabad vagyok. Mindketten szabadok vagyunk, de ez nagyon jól működik, már igen régóta. Egy ismerősöm mondta nekem, hogy egy második házasság nem tud olyan mélyen gyökerezni, mint az első. Ez valóban így van, mi is olyan mélyen a táptalajból, a közös gyökerekkel szívjuk fel az energiát, amit nem lehet semmi mással pótolni.
Melyek a nagy művei?
A legnagyobb művem, a legrövidebb filmem a Sziszifusz, amikor elkészült, akkor anyám mondta, hogy soha nem fogok még egy ilyen filmet készíteni. Ám a következő filmemért, a Küzdőkért kaptam Arany Pálmát. Majd jöttek az egészestés filmek, mint a János vitéz, a Fehérlófia, én ez utóbbit tartom a legsikerültebb az egészestések közül. Néha magam is elcsodálkozom azon, hogy ez a film kibújt belőlem. Néha elcsodálkozom rajta, mennyire sikeres dolog, ha egy üggyel sokat gyötrődik az ember, az csak jót tesz neki. A Fehérlófia esetében voltak azonban cenzúrális gondok is.
Milyen volt a rajzfilmes cenzúra?
Szinopszist kellett írni, elég nehéz volt egy vizuális dolgot szövegbe tenni, mert a cenzor nem tudott rajzolni. A rajzok azért jók, mert kevésbé veszedelmesek, mint a leírt, kimondott szövegek. Nekem ez mindig is izgalmas volt, például egy bibliai történetnél, ha megtalálom a képi formát, akkor hirtelen kinyílik a világ, a szöveg olvasásánál kénytelen vagyok leragadni a szövegnél. De egyébként csak a Fehérlófiánál volt összecsapásom a cenzúrával, egyébként nem igazán. Egyszer egy novellát akartam volna megfilmesíteni, de az akkori fődramatrurg, Görgey Gábor mondta nekem, hogy nem fog átmenni, bár zseniális az írás. Nem bántam meg, mert az átpolitizált filmek később elveszítik a jelentőségüket. Az animációnak egyébként van egy pozitívuma, amibe én bele is kapaszkodtam, hogy nem kötődik a divathoz.
A régebbi filmjeit mennyire ismerik a mai fiatalok?
Egyre kevésbé, a nemzeti ünnepeken szokták leadni a János vitézt, de van pozitívum is, mint a Magyar népmesék sorozat, én már a mesefilm motívumát már tetováláson is láttam, de joghurtos dobozon, sőt egy kávéház emblémáján is, persze ezekből egy fillért nem láttam. Ebben a munkában én egy csoport tagja voltam. Amikor a Prima Primissima díjat átadták nekem, a díjátadó mondta nekem, hogy a gyerekei az én filmjeim nőttek fel, mire azt feleltem, hogy még te is.
Csodaszarvas?
Az egy nagyon régi mániám, ez kimaradt abból a sorozatból, amit a televíziónak készítettünk, ez egy mondasorozat volt, tisztán politikai okokból. A tévé vezetése úgy döntött, hogy aminek irredenta tartalma van, az nem szerepelhet a sorozatban, a Csodaszarvas ide lett besorolva. Aztán egyszer felhívott Szörényi Levente, hogy Nemeskürty Istvántól hallotta, a magyar mitológiát rajzfilmben kell megcsinálni és kérdezte erről a véleményem. Mondtam neki, ha akarja, írok egy szinopszist erről. Megírtam a Csodaszarvas szinopszisát, de akkor nem volt aktuális, de később kiírtak egy minisztériumi pályázatot a 200a-es évre. Nekem ezzel kapcsolatban volt egy teóriám, Géza fejedelemmel összefüggésben, aki az Alföldről tette át a székhelyét Esztergomba, szerintem ez a mi európaiságunk egyik alapja, hiszen ott a Duna, ami a Német-Római Császársággal is összekötött minket. Végül összejött a film, ennek már nem volt olyan nagy sikere. Ha megnézzük a filmjeimet, akkor a János vitéz moziforgalomban másfél millió, a Fehérlófia négyszázezer, a Csodaszarvas nyolcvanezer, az Ember tragédiája húszezer nézőt vonzott.
Szereti nézni a filmjeit?
Nem, a feleségem mindig megnézi őket, ha adják valahol, én már nem.
Biblia.
Nem tudok szabadulni tőle, nagyon izgalmas feladat. Én valamikor terveztem egy Biblia sorozatot, egy epizód elkészülte után elakadt, a producer a Brésit, a Kezdetben után kivonult a történetből. Közben bennem felgyűltek képek, olvastam könyveket, beszereztem információkat. Tavalyelőtt jelent meg egy Képes Biblia, amibe a kiadó beletette az elkészült első részt egy DVD-n, ez is kellett ahhoz, hogy elhatározzam, folytatom a munkát, egészen addig, amíg csak lehet, még akár könyvalakjában is, sok-sok képpel. Nekem van egy személyes élményem arról, hogy mit lehet erről még mondani, ami nem biztos, hogy eszébe jut egy rabbinak, egy keresztény papnak. Én az elkészült részre, a Brésitre nagyon büszke vagyok, szerintem nagyon jó lett.
A Biblián kívül még mi az, amit meg szeretne csinálni?
A magyar szentek és boldogok sorozatot, amiből már vannak készen részek, még hármat kell elkészítenem, meg az utolsót, ami a XX. századi boldogtalanok címet viseli, ebben olyanok szerepelnek majd akik a nagy világégések áldozatai voltak. Van még egy magyar könyvsorozatunk a felvidéki szárnyasoltárokról, a tizenegyedik kötet szövegén dolgozom már.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
