Balog Zoltán szerint a mostani kormányzatra hárult számos olyan történelmi-kulturális adósság törlesztése, amelyet negyedszázada nem sikerült rendezni.
Az emberi erőforrások minisztere erről a Veritas Intézet és az Országgyűlés Hivatala által rendezett, Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc és a melbourne-i olimpia című hétfői konferencián mondott zárszavában beszélt. Úgy fogalmazott: még mindig adósságokat törlesztünk, még mindig vannak adósságok; 27 éve nem teszünk mást, eltekintve azoktól a kormányoktól, amelyek adósságokat halmoznak a továbbiakban, hogy adósságokat törlesztünk. Azokat az erkölcsi, becsületbeli ügyeket próbáljuk rendbe rakni, amelyeket 1948 és 1990 között nem lehetett – mondta, hozzátéve, „ránk hárult ez a feladat”.
„AZOKAT AZ ERKÖLCSI, BECSÜLETBELI ÜGYEKET PRÓBÁLJUK RENDBE RAKNI, AMELYEKET 1948 ÉS 1990 KÖZÖTT NEM LEHETETT.”
A miniszter példaként hozta fel, hogy „2006-ban újabb adósságok keletkeztek, és nem tudtuk törleszteni mindazt az adósságot, amivel tartozunk a hősöknek, az áldozatoknak, (…) meg a tetteseknek, hiszen éppen az volt a legtragikusabb, a legsajnálatosabb, a legkétségbeejtőbb az 1956 utáni évtizedekben, hogy az áldozatokból és a hősökből csináltak tetteseket, elkövetőket”, ezért nekik szégyellniük kellett magukat, titkolni tetteiket családon belül is.
Balog Zoltán hangsúlyozta: ez az adósság fennáll a magyarokkal szemben éppúgy, mint mindenki mással szemben, aki akkor vagy azóta kiállt mellettünk, szolidaritást vállalt.
Ezért a forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóját „a népi diplomáciának szántuk”, ez alól csak a Magyarországgal különleges viszonyt ápoló Lengyelország államfőjének meghívása jelentett kivételt – mondta.
A miniszter kitért arra, az 1956-ben nyugatra távozott honfitársainknak „ez volt a programjuk: megmaradni jó magyarnak és annak az országnak jó, tisztességes állampolgárának lenni, a nyelvet megtanulni, és hozzájárulni annak az országnak a felemelkedéséhez”. Hozzátette: ahhoz, hogy adni tudjanak, előbb kapniuk kellett az érkezőknek; a befogadás volt az előfeltétele a magyarok későbbi teljesítményének.
A konferencia témájáról, az 1956-os melbourne-i olimpiáról szólva a miniszter kiemelte, a sport egymás nyelvét nem értő embereket is összeköthet, közösséget teremt, „a sport egy igazságos világ, mindaddig, amíg a pályán és a szabályok betartásával dől el az, hogy ki a győztes”. Emlékeztetett arra: hatvan esztendeje a sport túllépett a saját jelentőségén, hiszen amikor a magyar olimpiai válogatott elindult a szétlőtt Budapestről, még győztes ország polgárainak tudhatták magukat a tagjai, de mire hetek múlva Ausztráliába értek, már világos volt, hogy a forradalmat leverték. Így nekik jutott a feladat, hogy „valamit őrizzenek ebből a győzelemből a szívükben, mutassanak meg valamit a játékukban” – mondta Balog Zoltán, utalva arra, hogy éppen a magyar-szovjet vízilabda-mérkőzés mutatta meg, hogy többről van szó, mint hogy ki nyerjen olimpiai érmet, ha egy sporteseményen nem is egy birodalmat, hanem annak sportolóit lehet legyőzni.
Annak a három nyugat-európai államnak a csapatáról, amely bojkottálta az olimpiai játékokat, Balog Zoltán kijelentette, „nem tudtak sporttársaink lenni Melbourne-ben, de sorstársaink lettek”, mert az ő életükön is fordított egy nagyot a sors, miközben akkor mindkettőnk áldozata értelmetlennek tűnhetett. Valahol a Szovjetunió hatalmának a megtörésében ezek az áldozatok is benne vannak. Akik ismerték ennek a zsarnokságnak a természetét, mondták, hogy 1956-ban a sztálinizmus rendszere egy halálos sebet kapott – jelentette ki a miniszter, hozzátéve, ezt hosszú agónia követte.
A sportot nemcsak nézni jó, nemcsak művelni – jegyezte meg, hangsúlyozva annak fontosságát, hogy a magyar, amely sportnemzet, sportos és sportszerű nemzet legyen. Mint mondta, a világ túl van a kommunizmus évszázadán, és remélhetőleg a bojkottokén is.
