Robert Capa, egy magyar zsidó, aki megváltoztatta a világot
Romantikus fiatal világcsavargó és magányos, kitaszított túlélő. Hemingway barátja, Ingrid Bergman szerelme, aki kamaszként hagyta el Horthy Magyarországát és megújította a háborús fotóriport műfaját. Ott fényképezett, ahol a világ sorsa eldőlt: a spanyol polgárháborúban, a partraszállásnál, Izrael függetlenségi háborújában. Soha senki nem vitt ennyire közel minket a pusztító és teremtő történelemhez.
Annak a pillanatnak a fényképén, amelyben Izrael állama újjászületik, két pesti zsidó néz szembe egymással. Herzl Tivadar képe Ben Gurion felett a falon és a kamera mögött a történelmi másodpercet megörökítő Friedmann Endre, vagyis a látás történetét gyökeresen megváltoztató Robert Capa.
Ő, ennek a történetnek a főszereplője egy évtizeddel Herzl halála után, ma 103 éve született, anyja és apja is zsidó szabók voltak. Fiuk még szinte gyermekként lesz a Kassák-féle, balodali-avantgárd Munka-kör tagja, korán lázadni kezd a rendszer ellen és már 18 évesen elhagyja Horthy Miklós Magyarországát. Szülőhazája – ahová nem sokszor tér már vissza – mégis kivételes hatást gyakorol majd rövid, de annál mozgalmasabb életére. Az itthoni intellektuális hatások teszik egész életére a szabadság és a demokrácia hívévé, szenvedélyes baloldalivá: ez teszi kameráját a tömegsajtó korában lobogóvá és fegyverré a köztársaságiak oldalán a polgárháborús Spanyolországban, aztán Párizstól és Szicíliától Észak-Afrikáig a Szövetségesek oldalán, a nácizmus ellen.
Berlinben újságíróvá szeretne válni, de fényképészként talál munkát, ami végül is egyre megy. Hisz a megfelelő szögből, a megfelelő közelségből bemutatott valóság mozgósító erejében és gyorsan rájön, hogy a fénykép jobban hat, mint a szöveg. A fénykép az igazi tényfeltáró riport és az igazi publicisztika egyszerre, egyetlen pillantással átfoghatóan: első publikált képen rögtön egy zsidó forradalmár, Lev Trockij szónokol Koppenhágában.
Ő is Párizsba költözik Hitler hatalomra kerülése után a szabadság illúzióját kergetve és egyre terhesebbé váló zsidó nevét levetve új, merészen vonzó identitást rak össze magának. Párizsban születik meg, a Harmadik Birodalom egyre növekvő árnyékában, a profi és bohém amerikai fotós, Robert Capa alakja: ezen a néven válik nemsokára világhírű fényképesszé: az ötlet pesti iskolai évei alatti gúnynevéből, a Cápából jön.
Újabb önmagát egy menekült német zsidó lány, Gerda Pohorvlle segítségével találja ki, aki Gerda Taro néven a munkatársa, aztán a menyasszonya, élete legnagyobb szerelme lesz. Megtanítja őt is fényképezni és együtt indulnak első útjukra Spanyolországba, hogy dokumentálják a szabadság heroikus küzdelmét a fasizmussal, az életerőt, amely szembeszáll a halállal. A halállal, amely innentől kezdve Robert Capa elmaradhatatlan útitársa lesz.
A kép, amely sebes szárnycsapásokkal repíti el a világhír felé, egy éppen halálra sebzett, agyonlőtt köztársasági katona utolsó pillanatát mutatja: a fotó, amelynek eredetiségét újabban sokan vitatják, az a fasizmus elleni harc képi emlékezetének egyik legfontosabb darabja. Arról a halálról viszont, amelyik a legközelebbről érintette talán egész életében, még ő sem tudott fényképet készíteni: amíg rövid időre visszatér Franciaországba, Gerda Taro, a menyasszonya „szolgálatteljesítés közben” meghal.
Most már végképp odamehet, ahová szeretne, bármilyen golyózáporral szembeszállhat a fényképezőgépe: múltjától elbúcsúzott, rég maga mögött hagyta, jövője pedig véget ért, mielőtt elkezdődött volna. Végképpen fényképész lehet, a legközvetlenebb jelen embere csak.
Kínában a japán megszállókkal szembeni ellenállás képeit készíti el, és ott van az angolszász szövetséges csapatok mellett Észak-Afrikában, Szicíliában és a partraszállásnál is, az addigi világtörténelem legnagyobb hadműveleténél, természetesen éppen a legtöbb áldozatot követelő partszakaszon, az Omaha-parton, de golyózáporban készült 106 felvételének majdnem mindegyike megsemmisül az előhívás során egy technikai hiba miatt. Így is a megmaradt tizenegy kép visz minket – szó szerint, fizikailag is – a legközelebb a D-day, a leghosszabb nap iszonyatos és felemelő eseményeihez. És ott van akkor is, amikor Párizs felszabadul négy évnyi náci megszállás után. Párizs, amely számára is a szerelem városa volt, itt voltak együtt a már évek óta halott Gretával a most végre legyőzött Hitler elől menekülve.
Lefényképezi Lipcsében „az utolsó embert, akinek meg kellett halnia” 1945 áprilisában, az első zsidó újévet a legyőzött, vagyis a szabad Németországban. Megismerkedik a győztes csapatok szórakoztatására érkező Ingrid Bergmannal, akibe szerelmes lesz, akit még az édesanyjának is bemutat, és aki mellett mégsem tud megmaradni. Gerda elvesztése óta megállapodni képtelen szoknyabolond, alkoholfüggő, szerencsejátékos, aki számtalan halált hord már szívében a hátrahagyott Budapestről, a végigfényképezett harcterekről és ismerősei szerint a depresszió és cinizmus között őrli a bűntudat, hogy ő még mindig itt van.
Miután a későbbi Nobel-díjas íróval, John Steinbeckkel bejárja a Szovjetuniót, a születő Izraelbe megy, hogy lefényképezhesse az „ősújország” várva várt világrajövetelét, a függetlenségi háborút és a modern Izrael első lépéseit. Sok minden utal arra, hogy azokban a hetekben a hontalanság és átmenetiség bajnoka, a halál örökös szomszédja átmenetileg hazaért, hogy a születő Izraelt fotózva Robert Capa, rövid élete végéhez közeledve egy szempillantásnyi időre talán újra Friedmann Endre volt.
Képein zsidó országépítők néznek aggodalommal vegyes bizakodással a jövőbe, egy helyi lapnak azt nyilatkozza, hogy „én az életet fényképezem, és azt reméltem, hogy haditudósítóként munkanélküli lehetek végre”. Hozzáteszi még, hogy „meg vagyok győződve arról, hogy a zsidók többségének Izrael az egyetlen megoldás. Igen, a barátja vagyok ennek az országnak és a népének”.
A függetlenség kikiáltását, az államalapítást megörökítő képen a szekuláris Ben Gurion mellett –némiképp a kép fókuszán kívül – látszik még egy szakállás ortodox zsidóember is, mindketten Herzl jóváhagyó tekintete előtt, ugyanannak az immár létező államnak a polgáraiként, amelyhez, ha akarna, a fényképész is tartozhatna. Egyik ismerőse szerint úgy tűnt, hogy Capa minden magyart ismer Tel Avivban, és rajtuk keresztül jut a feketepiacról ételhez és minőségi röviditalokhoz.
Háromszor jár még az országban, és közben hazajön Pestre is, szemügyre venni a pusztítást. A lebombázott házakkal és hidakkal, mint mondja, úgy nézett ki a város, „mint egy gyönyörű nő, akinek kiverték az összes fogát”. Egy gyerekkori ismerősét megtalálja a családi üzletben, ahol annak idején „otthagyta” és amikor kilép tőle, meghallgatva mindazt, ami itt azóta történt és eszébe idézve, hogy egyidős azzal, akit meglátogatott, hirtelen „nagyon öregnek érezte magát”. Nem volt még 40.
Bár már nem tervezi, hogy háborúba megy, mégis „beugrik” tudósítani az első indokínai háborúba, amelyben Vietnám harcol Ho Si Minh vezetésével a függetlenségért a franciák ellen. A „szerencsejátékos ösztönével” közlekedett a fronton és van úgy, hogy a szerencsejátékos veszít. Miután túlélte Spanyolországot, az Omaha-partot, a függetlenségi háborút, kiszáll egy ponton fényképezni és taposóaknára lép 1954-ben, 41 évesen.
Robert Capa, azon magyar zsidók egyike, akikről Kati Marton, a szintén magyar zsidó eredetű amerikai újságíró úgy vélte, hogy „megváltoztatták a világot”, New Yorkban nyugszik édesanyja sírhelyétől nem messze áll az övé. A háborús fényképész-zseni sírkövén „adatain” kívül mindössze egyetlen szó áll, héberül: Sálom. Béke.
