Ne ugrasszuk egymásnak az embereket
Herczegh Árpád, aki majdnem teljes életét Magyarországon töltötte. Azonban egy nagyon érdekes időszakban élt Palesztinában, Izraelben, ahonnan visszajött. Hogy történt mindez, mit is jelentett egy karrier a kádári Magyarországon. Egy érdekes életút, rengeteg tanulsággal, a meg nem bocsátással.
Tizenkét éves koráig úgy élt, mint minden gyerek, de utána másként alakult a sorsa. Mi is történt Önnel?
A szüleim, főleg az édesapám aktív szerepet vállalt az akkori szociáldemokrata pártban munkásemberként, anyám a háztartást vezette otthon. Én iskolás voltam, a Wesselényi utcai iskolába, ott az első polgárit tudtam elvégezni. 1944 őszén már mehettem volna a másodikba, ám a zsidó iskolák már nem működtek, így én sem jártam már be. Majd a szüleimet elhurcolták, én a gettóba kerültem. Annyit tudtam meg nem hivatalos úton, hogy apámat agyonlőtték, anyámat elhurcolták, de hova, azt nem tudtam.
Kivel tudott ott maradni?
Először csillagos házba kerültem, majd onnan a gettóba a nagymamámmal, ő maradt meg nekem itthon egyedül. A gettóból egy razzia során elvittek többedmagammal, csomó férfi, fiatalember, néhányan gyerekek, mi8nt én. Hogy hova akartak minket vinni, azt nem tudom. Egy biztos, bevagoníroztak minket, majd Ausztriába, Bécsújhely közelébe kerültünk. Tovább már nem tudtak vinni minket, a szovjet csapatok előrenyomulása miatt, így kipakoltak bennünket, egy lágerbe kerültünk, egy fafeldolgozó gyárba. Ebben a munkatáborban voltam, amíg a Vörös Hadsereg fel nem szabadított minket. Azért is maradhattam életben, mert a nagymamám egy osztrák származású nő volt, magyarul is erős német akcentussal beszélt és amikor még otthon laktunk akkor velem mindig németül beszélt. Rám ragadt valami németből, és a táborban voltak osztrák faipari szakemberek, valahogy megsajnálhattak, ezért rendszeresen becsempésztek nekem ennivalót.
Mi volt a munkájuk?
Lőszeres rekeszeket kellett készíteni különböző méretben. Én egy faesztergagép mellett dolgoztam, a nyeles kézigránátok nyelét esztergáltam.
A Vörös Hadsereg általi felszabadulás után mi történt Önnel?
Azonnal egy elsősegély helyre vittek, bár nem voltam beteg, mindenesetre feltápláltak. A hely orvos-parancsnoka szimpatizált velem, szerintem hitsorsosom volt. Biztatott, hogy majd a tizenharmadik születésnapomat már otthon tölthetem.
Hazatért, mit és kit talált itthon?
Egyedül a nagymamámat találtam itthon, akit elhelyeztem a testvérénél, én meg felkerestem a volt iskolámat. Zárva találtam, de volt a kapun egy papír, hogy hova kell menni a beiratkozás miatt. Elindultam, de közben leszólított két fiatalember, beszélgetni kezdtünk, s azt mondták, elvisznek engem egy otthonba. Így is lett, elmentünk a Somer egyik bázisára, érdekes volt, mert minden volt ott. Jókat beszélgettek velünk, sok-sok ismeretterjesztő előadást hallgattunk végig. Ott hallottam először az alijáról, a kivándorlásról, Izraelről, ami akkor még csak Palesztina volt. Már három-négy hete laktunk ott, amikor közölték velünk, másnap alijázunk. Másnap reggel egy teherautó jött értünk, felszálltunk rá, majd elvittek minket valahova Jugoszláviába, a horvát tengerparthoz. Ott felraktak minket egy hajóra, amit azért hajónak nevezni erős túlzás lett volna. Két-három nap kellett, míg mindenhonnan megjöttek a többiek, de végül elindultunk. Valahol Ciprus környékén az angol légierő felfedezett minket, a felderítőgépek megjelenésével a szervezők eltűntek a hajóról. Órákkal később két angol csatahajó is megjelent, mi csak néztük őket, ám ők egyszer csak elkezdtek kiabálni, hogy víz megy a hajóba. Léket fúrt valaki a hajóra, mert így ebben az esetben a nemzetközi szabályokat az angoloknak be kellett tartani és bekísértek minket Haifára. Nagy élmény volt, egyszerűen gyönyörű volt, pedig nem úgy nézett ki mint manapság. Három napig csak gyönyörködtünk ebben, mert addig nem engedtek minket sehova. Közben a városban nagy tüntetés volt, hogy minket engedjenek szabadon az angolok. Az lett a vége, hogy párunkat, akik Budapestről jöttünk egy buszra raktak és elvittek valahova, Beer S..be, egy ottani intézetbe. Emlékszem az igazgatóra chaver Jackobsohnra. azt kel mondanom, a mai napig sem láttam még olyan áldott jó embert, mint ő volt. Ott két csoport volt, az egyikbe a somerok kerültek, így én is. Volt egy gazdasszony, Shifra volt a neve, aki gondoskodott az élelemről, a ruházkodásról. Fél napot tanultunk, felet pedig dolgoztunk. Nagyon hamar beilleszkedtünk, rá is voltunk kényszerítve. Iskolába jártunk, mint minden ottani gyerek.
Mi történt Önnel?
Sokat dolgoztam, eleinte állattenyésztőként.
Közben azonban Budapesten is történtek események.
Igen, én folyamatosan leveleztem nagymamámmal, közben hazajött anyám 1946 elején. Addig egy amerikai hadikórházban feküdt, Én annak az évnek a nyarán vettem fel vele a kapcsolatot természetesen levél útján. Én azt szerettem volna, ha kijön hozzám, ő el is indult, de visszafordult. Én maradtam az iskolában, ahol rájöttek van némi kézügyességem, így elkerültem egy lakatosműhelybe, ahol egészen odáig dolgoztam, míg Beer Semenben voltam. Tudni kell, hogy ez egy hatalmas arab település, Lod mellett fekszik, 1947-ben ez a hely már veszélyessé kezdett válni, állandóan támadásoknak voltunk kitéve. A Hágáná odaküldött embereket, hogy megtanítsanak minket a fegyverforgatásra, sikerült is, még akkor is, ha folyamatosan kék-zöld volt a vállam. Azon a nyáron már olyan veszélyessé vált a helyzet, hogy evakuáltak minket, nem maradt utánunk semmi, csak az üres épületek. Kfar Vitkinbe vittek minket, ami egy kis falu a tengernél, akkor a parton egy angol katonai bázissal. Ott éltünk, dolgoztunk, amikor is a Hágáná vett minket kézbe, azaz már jóval komolyabb kiképzésben részesültünk. Mire kikiáltották Izrael államot, mi már a Hágána tagjai voltunk. Nem sokkal később északra kerültünk, egy akkor alakult vadonatúj kibucba, elsősorban azért, hogy védjük a települést. Én nagyon nem akartam kibucban élni, tanulni szerettem volna, az ottani parancsnok segítségével el is jöhettem onnan. Tel Avivba kerültem, nem volt senkim, ismerőseim sem voltak, pénzem sem nagyon volt, de munkát kerestem. Ramat Ganba kerültem, egy jégszekrény üzembe. Tudni kell, még nem voltak fridzsiderek, ezek klasszikus jégszekrények voltak, a belsejét csináltuk mi. Közel három évig dolgoztam itt, de már egyre jobban erősödött bennem a tanulási vágy. Beköltöztem Jaffoba, közben leveleztem anyámmal, aki folyamatosan biztatott, hogy menjek haza, 1950-et írtunk ekkor. Két út állt előttem, visszajövök Magyarországra és itt tanulok, a másik, maradok és a katonai pálya vár rám Izraelben.
Hogy döntött?
Visszajöttem Magyarországra. Anyám a belügyből szerzett papírt, azt megküldték a nagykövetségre, bementem, ott közölték velem, megkaptam az engedélyt, hogy visszamehessek, mint magyar állampolgár. Akkor a jégszekrény üzemben nagyon jól kerestem, komoly megtakarításom volt, a nagykövetségen azt javasolták nekem, üljek repülőre, úgy jöjjek Magyarországra. Én hajóval szerettem volna visszajönni mindenképpen, nagyon nehezen mentek bele a követségen, azt mondták, ha elindulok, akkor nekem 24 órán belül Magyarországon kell lennem. Ám az én akaratom győzött, felszálltam egy turistahajóra, az első megálló Ciprus volt, majd Törökország, utána Görögország, ahol éppen zajlott a polgárháború. Nekem magyar útlevelem volt, a görög hatóságok nem engedték elhagynom a hajót, ami három napig állt. Nem nézhettem meg Athént, sehova nem mehettem.
Végül visszatért Magyarországra 1950-ben. Mi történt Önnel?
Mikor megérkeztem, kiderült, hogy szó sem lehet a továbbtanulásról. Én még kint beléptem az izraeli kommunista pártba, azért tudni kell, más volt ott kommunistának lenni, mint Magyarországon. A Lenin Intézet felvételt hirdetett, elmentem, de úgy kirúgtak, hogy a lábam a küszöböt sem érintette. Ott találkoztam Pozsgay Imrével, őt azért felvették. Szakmunkástanulónak azért felvettek, szerszám és idomszerésznek tanultam. Majd 1956 elején megnősültem, az év közepén már állapotos lett a feleségem, az első gyereket vártuk. Októberben a Murányi utcában laktunk, én nem szeretném minősíteni ezt az egészet, forradalomnak nem nevezném. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy jönnek a nemzetőrök összeírni a kommunistákat, meg a zsidókat.
Mi járt ekkor a fejében?
Az járt a fejemben, ha elvisznek, akkor én ezek közül viszek magammal valakit, egy biztos, engem nagyon megrendített. Én utáltam a Rákosi rendszert, engem 18-19 évesen tönkretettek, nem engedtek továbbtanulni! Megbélyegzett ember voltam, hiszen külföldről jöttem vissza. Én amikor hazajöttem, a Rákosi titkárságra beadtam az izraeli kommunista párti tagkönyvemet, kérve az itthoni pártba való átvételemet. A XI. kerületben dolgoztam, a kerületi párttitkár válaszolt nekem, Apró Antalné. Behívatott magához, s mondta, hogy az is lehet, hogy én kém vagyok, mondtam neki, hogy Izraelben nekem egy fillér hasznom nem volt abból, hogy a kommunista párt tagja voltam, ki is rúgtak. Olyannyira rosszul éltem meg, hogy azzal kezdtem foglalkozni 1952-ben, hogy disszidálok. Ezek után jöttek 56-ban a nemzetőrök. November 23-án bejöttek a szovjetek, megkezdődött a karhatalmista szolgálat felállítása. Én bizony beálltam, mert azt gondoltam, a családomat csak rajtam keresztül bánthatja bárki is. Disszidálni nem akartam, a feleségem akkor már a hetedik hónapban volt, anyám, nagyanyám, anyósom, apósom, minden és mindenki idekötött.
Álmaiban azért visszajött Izrael?
Persze! De visszatérve a erre az időszakra, akkoriban kezdett megváltozni a helyzet Magyarországon. Én csak két-három hónapig voltam pufajkás, utána otthagytam őket. Ekkor kezdett egy kicsit javulni az előmenetelem, én abban bíztam, hogy a Rákosiék után végre egy emberarcú társadalom jön. Eleinte így is volt, természetesen most nem a bírósági ítéletekre gondolok.
Akkor miként élte meg a rendszerváltoztatást 1989-ben?
Szomorúan. Én akkor mentem korengedményes nyugdíjba, nem éreztem jól magam. Azért tudni kell, nekem 1956 után nyílt meg minden, tanulhattam végre, esti tagozaton elvégeztem a Műegyetemet, gépészmérnökként, mérnök-tanárként. Majd később még mérnök-közgazdász diplomát szereztem. 1957-ben lettem a XI. kerületi KISZ titkár, majd később a helyi pártbizottságon dolgoztam, akkor, amikor a helyi párttitkár a valamikori Rongyosgárda tagja volt. Nem nézte jó szemmel, amit csináltam, azt sem, hogy zsidó vagyok. 1968-ban hirdették meg az új gazdasági mechanizmust, meg is kellett vitatnunk az abban leírtakat. Én itt fel is szólaltam, mondtam, hogy már itt az ideje, hogy a gazdasággal foglalkozzunk, hozzátettem, csak akkor lehet a gazdaságot megreformálni, ha a társadalommal is megtesszük. Úgy értettem, hogy a párt a pártügyekkel foglalkozzon, a kormány foglalkozzon a gazdasággal. Két napon belül kirúgtak.
Nocsak?
Így volt, munkahelyet nem kereshettem magamnak, azt mondták, majd a párt gondoskodik rólam. Megtudtam, hogy egy vállalathoz akarnak elhelyezni személyzeti előadónak. Én azért elkezdtem a barátaimmal beszélni, az egyikük mondta, hogy az ILO, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet a magyar kormánnyal megállapodott, egy vezetőképző intézet létrehozásáról. Ennek az egésznek két vezetője volt, egy magyar, László Imre közgazdászprofesszor, a másik egy amerikai szakember. László professzor beszélt velem, s mondta, el kell menjek a másik vezetőhöz, az amerikaihoz is. Ő mondta ki, ott a helyem, így kerültem az Országos Vezetőképző Központhoz, ahonnan 19898-ben nyugdíjba mentem.
Milyen a nyugdíjas élet?
Jó, nem panaszkodom, már az anyagiak miatt sem.
Mióta visszatért Izraelből, azóta volt már ott?
Voltam, három éve a Szochnut generációs programjában.
Ma más a világ, ma migránsokról beszélünk, mi jut erről az eszébe, hiszen egykor Ö is migráns volt?
Nehéz kérdés, főleg azért, mert most milliókról van szó. Nyugdíjasként sokat utazom, azt látom, hogy a világban van egy nagyon széles réteg, amelynek a tagjai a létminimum alján vannak. Arra kell pénzt fordítani, hogy az emberek jólétét biztosítsák, nem pedig a pénzt ellopni.
Ön szerint mi lehet a fontos a világban?
Először az, hogy az embereket ne ugrasszuk egymásnak, ez a legalapvetőbb. Gondoljunk csak bele, akkor lettek háborúk, amikor az embereket vallási, egyéb alapon kezdték megkülönböztetni.
Megbékélés, de meg tud bocsátani a németeknek?
Nehéz kérdés, vannak olyan ismerőseim, akiket meghurcoltak a Rákosi rendszerben, mert kulákok voltak, a mai napig nem tudnak Magyarországnak megbocsátani. Aki másként gondolkozik. azok – szerintük – hazaáruló, rohadt kommunisták. Én akkor bocsássak meg, miután apámat agyonlőtték, anyámat haláltáborba vitték, engem elhurcoltak tizenkét évesen…
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
