Lefitymálva zsidulni, nagyokat nevetni
Borgula András, a Gólem Színház művészeti vezetője beszélget az immár tizenegyedik évadját megkezdő intézményről, szóba került a zsidózás, az új darabok, no meg az is, hogy mennyire állhat Kibicnek a világ.
Emlékszik rá, hogy hol találkoztunk először?
Tel Avivban, amikor is az egyetemi tanulmányaimhoz Shakespeare köteteket kellett vásárolnom, akkor abba a boltba mentem be, ahol magyar könyveket lehetett kapni, amit Ön vezetett.
Azóta mindketten már megint Magyarországon élünk, Ön a Gólem Színházat vezeti, kérem, mutassa be ezt az intézményt!
A Gólem Színház Magyarország egyetlen zsidó színháza, most kezdjük a tizenegyedik évadunkat, ennek vagyok a művészeti vezetője.
Hol tanult Tel Avivban?
A Tel Avivi Egyetemen tanultam színházrendezést, jópofa, hogy az egyetem Mexico nevű épületében, 2000-től egészen 2003-ig.
Akkor nézzük a Gólemet, kinek is szól a színház?
Már többen is javasolták nekem, hogy a színházról ne arról beszéljek, hogy a Gólem mi nem, hanem arról, hogy mi igen, de én ezt nem szoktam megfogadni. Mi egy zsidó közösségi színház vagyunk, akik nem zsidóknak játszanak, persze akár ennek is lehetne értelme, Amerikában például az össze zsidó színház ilyen, ahol egy zsidó közösségi házban a közössé tagjainak játszanak, a közösséget érintő problémákról. Ez persze nem csak a zsidó közösségekben van így, hiszen ismert a börtönszínház, vannak vallásos keresztény színházak is.
És a Gólem Színház?
Mi egy nettó művészeti színház vagyunk, ha mondjuk hívnak minket, akkor megyünk börtönbe is előadni. Egyébként, ha már zsidó színház, mi például a zsidó hagyományoknak megfelelően, a peá törvényeknek megfelelően, amikor is a földön a termények legszélét nem aratják le, azt meghagyják a szegényeknek, mi is minden előadáson fenntartunk a sor szélén négy széket a szegényeknek, akiknek nincs pénzük a jegyet megvenni. Mellette még a téma, a tartalom, az, amiről beszélünk, az mindig a zsidókhoz kapcsolódik.
Tehát ha valaki egy jót akart zsidózni, akkor irány a Gólem.
Teljes mértékben, az egyik szlogenünk épp ez: Ha szeretne zsidózni, de nincs hol, akkor a Gólem Színház erre alkalmas! Én azt szeretném, hogy a zsidó szó minél több pozitív értelmet kapjon, ez nagyon jól megy, hiszen nemrégiben volt a Zsidó Művészeti Fesztivál, aminek hasonló volt a szlogenje, így én már büszkeségként élem meg, hogy zsidózni már jól is lehet, képes pozitív tartalmat is kapnia. Visszatérve ahhoz, hogy kinek is szól, a Gólem Színház minden színházba járó embernek szól, mindenkihez, aki egy kicsit is nyitott arra, hogy ezen a zsidó szemüvegen keresztül nézze meg, mi az a barátság, szerelem, bukás, bosszú, gyerek, család, ilyesmik. A témák univerzálisak, csak egy speciális szemüvegen keresztül, amin mi, zsidók szemléljük a világot.
Most kezdődik a tizenegyedik évadjuk, mi lesz a műsor?
Mi annyira szerencsések vagyunk, hogy már el is kezdődött az évad, volt egy bemutatónk Gólem mese, avagy így ment a rabbi hohmecolni címmel. Ez egy gyerekdarab, a 4-8 éves korosztálynak.
Ezek szerint vannak zsidó gyerekek.
Vannak hát, de ez egy parancsolat. A zsidóknál fontos a gyerek, persze vicces, hogy én mondom ezt, mert nekem még nincs gyerekem.
Felnőtteknek szóló darabok?
Készülünk egy Halpern és Johnson című előadásra, egy kétszereplős darab, Trokán Péter és Székhelyi József vállalták el az előadást. Igyekszünk, hogy még novemberben meglegyen a bemutatója a darabnak. Az évad végére tartogatunk egy nagyon különleges előadást, Tárlat címmel, amit a reményeink szerint addigra megnyíló új kiállítás díszletei közt zajlik majd a Zsidó Múzeumban. Olyan tárlatvezetést kapnak majd a látogatók, amiből egyetlen szó sem lesz igaz, de mindez valód zsidó tárgyak közt történik majd.
Miből gazdálkodik a Gólem Színház? Hiszen egy zsidó színháznak is kell villanyszámlát fizetni. Netán családi összefogás eredménye ez az egész?
Eszembe jut erről a nagyapám testvére, Gyula bácsi, aki a Kazinczy utcában volt suszter. Ő mondta nekem: Andriskám, kétfajta zsidó van, a Rothschildok, meg a suszterek, mi a suszterekhez tartozunk. Nekem ez a családi hozományom, így nem is ebből tartjuk fenn magunkat. Büszkék vagyunk arra, hogy minket a nézők tartanak el, tehát jegyet vesznek, ezen kívül vannak amerikai és holland alapítványok, amelyek régóta és nagyon komolyan támogatnak minket. Kérdezik, hogy miért nem támogat minket a Soros. Bizony vannak olyan zsidók, akiket nem támogat, vannak olyan fiatalok, akik nem az ő ösztöndíján nőttek fel, én is egy ilyen vagyok. Én nem is tudok mást nyújtani a támogatásért cserébe, mint a világot jelentő deszkákat.
A kultúrában nagyon fontos a mecenatúra, de hol is tartunk ebben Magyarországon, legyen szó akár a zsidó mecenatúráról.
Nagyon vissza vagyunk maradva, valamikor fantasztikusan jól működő mecenatúrája volt a magyar zsidóságnak, gondoljunk csak bele, a Dohány utcai zsinagóga csak és kizárólag magánadományokból épület egykor. Ehhez képest ma egyáltalán nem így működik ez az egész, minket is arra neveltek, hogy várjuk a nagy testvér segítségét, legyen az állam, bármelyik érdekképviseleti szervezet támogatását. A viszonylag gazdag zsidók is azt gondolják, hogy majd ezeknek ad pénzt a Mazsihisz, az állam. Nagyon kevesen mecénáskodnak Magyarországon, ahogy azt is nagyon kevesen értik, hogy ennek mi az értelme. Komoly harcot vívunk, persze vannak jó példák, el tudom például mondani a legsikeresebb adománygyűjtő szervezetet, a Bátor Tábort, amelyik több százmillió forintot gyűjt össze minden évben, ám zsidó jó példáról még nem hallottam.
Úgy ismerik Önt, mint egy örökmozgó, vicceseket beszélő embert. Amikor Izraelben élt, akkor szolgált a hadseregben is, ott is ilyen volt?
Én mindig is igyekszem jól érezni magam. Azt már elfogadtam, hogy én a szakmámban sosem leszek gazdag, így legalább megpróbálom jól érezni magam. Ez az egész családomnak az életfilozófiája, így nekem is. Én a seregben is jól éreztem magam, volt olyan, amikor a Negev sivatagban gyakorlatoztunk, ahol én tüzér voltam. A tüzéreknél van úgy, hogy napokig csak ülnek, várnak a tűzparancsra, hogy elkezdhessenek lőni. Amikor a várakozásban nagyon unatkoztunk, akkor a csapatomnak megtanítottam a Gábor Áron rézágyúja című dalt. A csapatban volt argentin, ukrán, francia zsidó, meg természetesen izraeli születésűek, így énekeltük közösen ezt a dalt. Mondtam nekik, ez egy hagyományos magyar tüzérdal, ezt mindenkinek tudni kell, ahol én vagyok a parancsnok, szóval ott is jól szórakoztunk.
Tehát teljesen együtt voltak, de mennyire él együtt a Gólem közönsége a darabokkal?
Nagyon fontosnak tartom a közönséget érzelmileg is bevonni az előadásba, pontosan a tematika, a zsidóság miatt. Ha a közönség megérzi, meglátja, hogy ezek az emberek ugyanúgy nevetnek, sírnak, szeretnek, elbuknak, mint ők, akkor hirtelen ez a varázslat, ami talán egzotikusnak tűnhet, ami eltávolíthatja a kisebbséget a többségtől, az egyszerűen elpárolog.
Nemrégiben jártak Lengyelországban a Lefitymálva darabjukkal, abban az országban, ahol van zsidó kultúra, bár zsidók nem nagyon. Hogyan fogadta a közönség a Gólemet?
Nem tudtuk, hogy mi lesz, de eljöttek 450-en megnézni a darabot, felirattal, de úgy nevettek az emberek, mintha Pesten adtuk volna elő. Az igazgatónő azt mondta, hogy ő sok darabot látott, a mi darabunknak három percet adott előre, hogy majd utána elmegy, úgy nevetett, hogy aztán maradt még tízet, majd végig. Utána azt is mondta, ez csodálatos volt. Az egész közönség nagyon jól szórakozott, ami abból a szempontból, hogy az országban nincsenek zsidók, bár a darabot egy konferencián mutattuk be, ahol azért voltak, de a darabra mások is eljöttek, mint egy középiskolai osztály is, szóval mindenki nagyon élvezte. Azt hiszem, az emberek nagyon vágynak azokra a pillanatokra, amikor zsidókról van szó, komoly témákról, de közben lehet nevetni, ami még megengedett is, sőt fel is vannak biztatva rá.
Mint már mondtam, sokat mozog, sokat szervezkedik, ezek egyike a Gólem Színház, de ott van még a Kibic is. Ez utóbbi miről is szól?
Sajnos nem vagyok annyira okos és előre tervező, hogy a Kibic lapításában azért működjek közre, hogy a színházat promotáljam. Az örökmozgást illetően valóban nem szeretem, ha van szabadidőm, én akkor nem tudok mit kezdeni magammal. Pár évvel ezelőtt volt itt egy küldöttség, San Franciscoból érkezett zsidók, kérdezték, hogy mire van szükségünk. Többen voltunk ott, mindenféle zsidó szervezet képviselői, ott derült ki, a mi legnagyobb problémánk, hogy valamiért nem működünk együtt. Bármennyire is ezt szeretnék sokan látni, ez nem megy. persze nem könnyű velünk együttműködni. A találkozón az amerikaiak azt mondták, ők segítenek abban, hogy csináljunk valamit közösen, akkor jött az ötlet, hozzunk létre egy uniót, egy szövetséget, ami a zsidó szervezetek szövetsége, független az adott szervezet vallásosságától vagy éppen nem vallásosságától. A Kibicnek fontos, hogy ne az egymás elleni küzdelemről szóljon ez az egész, a szervezet ezt a célt szolgálja, szeretnénk ebben egyre komolyabb szerepet vállalni, van egy nagyon színes látható felület, ahol jelen vagyunk, ez az akibic.hu oldal, itt igyekszünk másféle képet adni a zsidóságról, mint amivel az ember találkozik. Nekünk az a fontos, hogy itt minél többen legyenek, tehát ma Magyarországon ez az egyetlen szervezet, ahol ortodox, neológ és reform szervezet megfér egymás mellett, de van itt még színház, iskola, alapítványok. Próbáltunk egy nagyon alacsony közös nevezőt létrehozni. ám az, hogy ezzel mit kezdünk a jövőben, na ez egy érdekes kérdés. Mert együtt vagyunk, de mégis mit is csináljunk.
A közös nevező a zsidóság, de miért is jó a XXI. században zsidónak lenni?
Idézni fogok Esterházytól: Nem biztos, hogy jobb zsidónak lenni, de hogy érdekesebb, abban biztos vagyok.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
