Köztudott, hogy az SS nemzetközi szervezet volt, és valamennyi megszállt, illetve hadviselő ország polgárai és hadifoglyai közül igyekezett önkéntesekből álló légiót verbuválni. Berlint és benne a kancelláriát – ez kevéssé köztudott – francia katonák védték 1945 tavaszán szó szerint az utolsó csepp vérükig a szovjetekkel szemben. De mi a helyzet a britekkel? Voltak, akik beálltak a halálfejes brigádba? Voltak bizony.
A Britisches Freikorps, azaz Brit Szabadcsapatok a Waffen SS olyan egysége volt, amelyet brit, illetve gyarmati hadifoglyokból toboroztak a nácik. Eredetileg Szent György Légiónak hívták. A témával foglalkozó történész, Adrian Wale 54 férfit azonosított, akik hosszabb-rövidebb időre – volt, aki csak pár napra – bezupált az alakulatba, amelynek fénykorában mindösszesen huszonhét (27) tagjai volt.
A Szent György Légió felállításának tervével egy John Amery nevű brit fasiszta hozakodott elő, akinek esetében elmondható, hogy jó messze esett az alma a fájától. John apja az a Leopold Marcus Amery volt, aki az első világháború végén megszövegezte a zsidóknak Palesztinában nemzeti otthont ígérő Balfour-nyilatkozatot.
John Amery zsidó létére sodródott a nácik oldalára. Franciaországban élt és ott maradt a német megszállás után is. 1942-ben Berlinbe ment, s azt javasolta, szervezzenek brit hadifoglyokból antibolsevista erőt, amely a németek oldalán harcol a keleti fronton. Az ötlet annyira tetszett Hitlernek – aki nyilvánvalóan nem tudott a fiatalember származásáról -, hogy John Ameryt a Birodalom vendégévé nyilvánította.
John Amery, akiről nem tudta Hitler, hogy zsidó
Amery 1943-ban próbálkozott először hadifoglyok beszervezésével a franciák hasonszőrű szervezete, a Legion des Volontaires Francais mintájára, ám csúfosan felsült: első nekifutásra két embert tudott beszervezni a Szent György Légióba. Aztán még néhányan jelentkeztek. A németek Berlin egy külvárosában, Genshagenben helyezték el az egységet 1943 augusztusában; novemberben átköltöztek Pankow-ba. 1944. január elsején lettek hivatalosan katonai egység Brit Szabadcsapatok (British Free Corps – BFC) néven.
A németek a hadifogolytáborokban kampányoltak: angol nyelvű röplapokon biztatták belépésre a briteket, de a Berlinben szerkesztett hivatalos hadifogoly-újságban is. „Teljes mértékben önkéntes” egységről volt szó, amely – mint írták – számít a Brit Birodalom minden részéből jelentkezőkre, akik „fegyvert ragadnak és életüket felajánlják a Szovjet-Oroszország elleni közös európai harcra.” Megvesztegetéssel nem próbálkoztak, bár más esetekben volt erre példa: egy holland hadifogolytáborban a németek cigarettával, gyümölccsel és egyéb háborús luxuscikkekkel próbálták rávenni az embereket a holland SS-be való belépésre.
Ilyen zubbonyt kaptak a BFC-sek
1944 februárjának első hetében a Hannover melletti kisvárosba, Hildesheimbe vezényelték őket, és április 20-án, Hitler születésnapján osztották ki köztük az egyenruhákat. 1944. október 11-én kezdődött meg kiképzésük a drezdai Waffen-SS iskolában, és a németek szándéka az volt, hogy a keleti fronton vetik be őket. 1945. február 24-én azonban a keleti front helyett Berlinbe vezényelték őket, ahol a Schönhauser Allén, egy elrekvirált iskola épületében nyertek elhelyezést. De még mindig nem ez volt a végleges helyük: márciusban a fővárostól északnyugatra fekvő Niemeckbe kerültek.
Toborzó plakát
A BFC-nek soha nem volt tulajdonképpeni parancsnoka; az SS-nek szándékában állt, hogy kellőképp magas rangú brit árulót nevezzen ki erre a posztra. Három ideiglenes német parancsnok követte egymást. Néhány forrás tévesen emlegeti a Görögországban 1941-ben hadifogságba esett Leonard Parrington dandártábornokot, aki 1943 késő nyarán járt a genshageni táborban mint a legrangosabb brit hadifogoly, Victor Fortune tábornok képviselője. Parrington közölte az ott lévőkkel, hogy tisztában van azzal, miért vannak ott – és ezt többen félreértették; úgy értelmezték, hogy a dandártábornok igenli az egység felállítását, holott erről szó sem volt.
Thomas Haller Cooper, aki megúszta a kötelet és buddhista lett Japánban
Hat főkolomposról tudunk: között volt az unterscharführeri rangot viselő Thomas Haller Cooper, Roy Courlander, Edwin Barnard Martin, Frank McLardy, Alfred Minchin és John Wilson, akiket a későbbi brit történetírás „Big Six”, a Nagy Hatos összefoglaló néven emlegetett.
1945 márciusában jött el a nap, amikor a BFC egy osztagát Joachim Ziegler Brigadeführer parancsnoksága alatt beosztották az SS 11. Önkéntes Páncélgránátos Hadosztályába, a Nordlandba, amely elsősorban skandináv önkéntesekből állt, és össze volt vonva a Felix Steiner Obergruppenführer által vezetett III. Páncélos Hadosztállyal. Előbb Stettinből Angermündébe vezényelték őket, onnan a grüssow-i felderítő zászlóaljhoz kerültek, majd a BFC a svéd Obersturmführer, Hans-Gösta Pehrson parancsnoksága alá került. Magának a kontingensneka „Hodge” becenéven emlegetett Douglas Mardon lett a parancsnoka.
Frank McLardy igazolványképe
Március 22-én keveredtek először tűzharcba az előretörő Vörös Hadsereggel, s bár ez meglepetésként érte őket, az egység és benne a britek kemény ellentámadásban visszaverték a szovjeteket. Ez volt az első és az utolsó bevetésük. Ezután Steiner parancsnokságának szállítóhoz osztották be őket, Steiner pedig április 29-én úgy döntött, megindul Nyugatra és megadja magát az angolszászoknak, hogy ne az oroszok kezébe kerüljenek.
A BFC utolsóként megmaradt két tagja, Thomas Haller Cooper és Fred Croft május másodikán adta meg magát Schwerinben az amerikaiaknak, akik döbbenten konstatálták, hogy brit foglyokat ejtettek német színekben.
William Brittain SS-Rottenführer tíz évet kapott, de gyógyíthatatlan betegségére tekintettel szabadlábra helyezték
Következtek a felelősségre vonások. A brit hazaárulóknak igen nagy volt a szerencséjük, mivel egyiküket sem kötötték fel. Edward Barnard Martin, egy kanadai közlegény azzal védekezett, hogy azért lépett be az egységbe, hogy azt belülről bomlassza. Kissé nehezen lehetett ennek hitelt adni, mivel ő tervezte a BFC zászlóját és jelképeit. Martinéhoz hasonló védekezést adott elő az új-zélandi Roy Courlander is, aki 1951 októberéig ült börtönben odahaza.
Courlander Új-Zélandon ülhette le büntetését
Nem védekezhetett a „belülről bomlasztás” vádjával a hosszú náci múlttal és német anyával rendelkező Thomas Haller Cooper, aki népi németként már 1940-ben önként bevonult az SS-hez. Coopert halálra ítélték, de büntetését napokkal a kivégzése előtt életfogytiglani börtönre enyhítették, 1953 januárjában pedig futni hagyták. Japánba emigrált, buddhista lett és angol nyelvoktatásból élt 1987-ben bekövetkezett haláláig.
Reginald Eric Pleasants
Lényegesen szerencsétlenebbül járt Reginald Eric Pleasants, aki nem hadifiogolyként, hanem szökevényként jelentkezett az SS-be. Az oroszok 1946-ban elfogták és a Gulágra hurcolták, a sarkkörön túlra, ahonnan csak 1952-ben vergődött haza.
Ami a Szent György Légió értelmi szerzőjét, John Ameryt illeti, ő nem úszta meg a kötelet. A szervezés után hitlerista rádiópropagandát űzött Berlinben, 1944-ben pedig Olaszországban próbálta támogatni Benito Mussolini Salòi Köztársaságát. 1945-ben ő lett a második brit, akit hazaárulás vádjával bíróság elé állítottak, és bűnösnek is vallotta magát (a Cromwell élete ellen szervezkedő Summerset Fox volt az első 1654-ben). Hóhéra, Albert Pierrepoint később azt nyilatkozta, „ő volt a legbátrabb ember, akit valaha is felakasztottam”.
