Vájákhél (2Mózes 35:1–38:20.)
NAFTALI KRAUS
Reb Jesáje’le prágai rabbinak istentelenül házsártos, de annál inkább istenesen szentes felesége volt. Naphosszat imádkozott, zsoltárokat mormolt és ilyenkor a férje hiába kért ebédet, akár egy csésze teát – az asszony csak imádkozott. Amikor a jámbor férj tiltakozott, az asszony kijelentette, hogy amíg ő imádkozik, azaz micvét teljesít, fel van mentve az alól, hogy férje parancsait teljesítse. Erre a férj az Eszter könyvéből vett idézettel válaszolt: „az asszonyok pedig tiszteljék férjeiket”. (Eszter 1, 20).
A Midrás szerint, mivel a nők a férfiakat is felülmúlva kitűntek az adakozásban, a Hajlék felépítéséhez, megkapták azt a micvát, illetve előjogot, hogy Újhold napján (Ros Chódes) ne dolgozzanak, azért, mert a Hajlékot Niszán hó elsején, vagyis holdtöltekor, avatták fel.
„És elkészítette a rézmedencét is, melynek állványa is rézből volt, a táborba gyűlt nők tükreiből, akik összesereglettek a Gyülekezés Sátrának bejáratánál” (uo. 38, 8).
A Midrás szerint Mózes eredetileg vissza akarta utasítani ezt az adományt – amit feltehetőleg olyan szegényebb asszonyok adtak, akik nem rendelkeztek drága ékszerekkel – de az Örökkévaló utasítására mégis elfogadta. Mózes Úgy ítélte meg, hogy a tükrök szépítkezésre valók vagyis a „Rossz Ösztönt” (Jecer Hárá) szolgálják, s mint ilyen, ne épüljön be a szent Hajlékba. Az Örökkévaló viszont azzal érvelt, hogy éppen ezek a tükrök a legkedvesebbek előtte, mivel Egyiptomban, az elnyomatás idejében, a zsidó nők ezek segítségével szépítkeztek, miáltal nagyobb kedvet keltettek férjükben a házaséletre, s végül ez eredményezte a nagyobb népszaporulatot. Így aztán Mózes kénytelen volt a tükröket is elfogadni. (Midrás, rabbi Tanchuma).
Érdekes magyarázatok vannak arra vonatkozólag, kik voltak azok a nők, akik „összesereglettek a Hajlék bejáratánál”. Onkelosz szerint azok, akik imádkozni mentek oda. Ábrahám ibn Ezra úgy véli, egyfajta apácák voltak, azaz olyan nők, akik lemondtak az élet hívságairól, Isten szolgálatának szentelték magukat, s mivel nem volt többé szükségük a tükörre – odaadták azokat.
Nachmanides megkérdőjelezi, hogy Mózes nem akarta volna a tükröket elfogadni, mert , úgymond, vétkes gondolatok szolgálatában állottak. Sokkal érthetőbb lett volna ez a viszolygás, ha az öveket (kumáz) – amik Bölcseink értelmezése szerint egyfajta erényöveknek számítottak – nem akarta volna elfogadni. Ámbár – jegyzi meg Náchmánidés – az ékszereket beolvasztották, s a többi ékszerrel összeolvasztva használták fel.
Vityebszk városában élt egy Gávriel nevezetű haszid zsidó. Ebben az időben – még Snéur Zálmánnak, a Tánjá szerzőjének színrelépése előtt – országszerte üldözték a haszidokat, megpróbálták őket eltántorítani meggyőződésüktől. A történet hősét még saját családja is háborgatta, beleértve az édesapját is, s mindent elkövettek, hogy jó útra térítsék, éket verjenek közte és a „szekta” között. Mivel szép szóval nem mentek semmire, megélhetését próbálták lehetetlenné tenni. Reb Gávriel nem törődött a nehézségekkel, kitartott álláspontja mellett. Időnként meglátogatta rebbéjét, Sneor Zálmánt, Lioznában, de soha sem panaszkodott neki helyzete miatt. Anyagi nehézségei ellenére a pénzbeli támogatással sem fukarkodott, ha olyan célra kellett adakoznia, mint pl. az Erec Jiszráél-i szegény lakósok támogatása, vagy egy fogoly kiváltása.
Reb Gávriel másik nagy szomorúsága volt, hogy 25 évi házassága alatt nem részesültek a gyermekáldás örömében. Még ezt sem panaszolta el rebbéjének.
Történt egy alkalommal, hogy a rebbének – üldözött zsidók megsegítése céljából – nagyobb összegre volt szüksége. Így ezúttal nagyobb összeg adományozását kérte híveitől.
Gávriel elmesélte ezt a feleségének, aki rájött, hogy férje ezúttal nem nagyon örül ennek a micvének. Faggatózására a férj bevallotta, hogy az üldözése miatt anyagi helyzete megrendült, a tulajdonképpen nincs is annyi pénze, amennyit a rebbe kért.
– Hányszor mondtad nekem, hogy a rebbe Tóra-magyarázataiban mindig arra hivatkozik, hogy hinni és bízni kell a Jóistenben – szólt a feleség – és ezért mindig örömteli hangulatban kell lenni. Az Örökkévaló bizton megsegít.
Szavait tettek is követték. Eladta ékszereit, a pénzt meg odaadta férjének, hogy adja át a rebbének.
Így is történt. A pénzt személyesen vitte el Lioznába.
Amikor a rebbe kérésére kinyitotta a zacskót, hogy megszámolja a pénzt, azt vették észre, hogy a pénzérmék oly fényesek, mintha akkor jöttek volna ki a pénzverdéből.
Reb Gávriel nem tudta mire vélni a dolgot, a rebbe pedig gondolataiba mélyedt.
– A pusztabeli Hajlék felépítéséhez adott adományok között volt arany, ezüst és réz – szólalt meg végül a rebbe.
– De semmi fényes nem volt köztük, kivéve a tükröket, amiből a rézmedencét készítették. Ez volt az utolsó, ami elkészült, de az első, amit használtak – a kézmosáshoz. Így az elejük meg a végük között összefüggés van.
Ezután Gávrielhez fordult és azután érdeklődött, honnan származik a hozott pénz.
A haszid ezúttal elmesélte nehéz sorsát, kálváriáját, s azt, hogy a pénz a felesége ékszereinek eladásából jött össze.
A rebbe ekkor ismét elgondolkodott, majd felnézett s azt mondta:
– Mostantól minden jóra fordul. Adjon a Jóisten nektek fiú és lánygyermekeket, hosszú életet és kísérje siker mindazt, amit csinálsz. Zárd be a meglévő üzletedet és kezdj kereskedni drágakövekkel.
Nagy örömmel tért haza s számolt be feleségének a rebbe szavairól. Kérdésére, hogy a pénzérmék mitől voltak fényesek, az asszony elmesélte, hogy a pénzdarabokat egyenként addig fényesítette, míg „úgy ragyogtak, mint a csillagok”.
Reb Gávriel megfogadta a rebbe tanácsát. Munkáját siker koronázta, ráadásul év egy múlva fia is született.
Nem telt bele három év, reb Gávriel lett a környék leggazdagabb embere, szerették és becsülték. Így is hívták „Gávriel, a nagyrabecsült”. Üzleti tevékenységét negyven éven át folytatta. Neki köszönhetően erősödött meg Vityebszkben a haszid közösség.
(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)
