Hegyi László helyettes államtitkár február 25-én Pócspetriben

Hegyi László helyettes államtitkár  a 2016. február 25-én Pócspetriben megrendezett megemlékezésen elhangzott beszéde 

Főtisztelendő Püspök Úr, Főtisztelendő plébános Úr!

Tisztelt Képviselő úr, Elnök Úr, Kormánymegbízott Úr!

Tisztelt Polgármester urak!

Kedves Emlékezők!

Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján országszerte megemlékezések zajlanak. Számunkra, akik itt, Pócspetriben emlékezünk, egy kicsit más az ünnep jelentése. Akik itt összegyűltek most, azok beavatottabbaknak érzik magukat, közelebbről élik meg az emléknap lényegét. Nomen est omen. Pócspetri jelképe a kommunizmus hazugságának, a terrornak, megfélemlítésnek. A település a totális diktatúra kiépítésének egyik meghatározó állomása. Az itteni meghurcoltak a kommunizmus első magyarországi áldozatai közé tartoznak. Pócspetri a törvénytelenség, az egyházzal való leszámolás szinonimája.

Amikor Főtisztelendő Veres András püspök úrral először találkoztam, közel két évtizede, úgy mutatta be magát, hogy ő Pócspetri szülötte. Fontos információ volt ez, olyan értelmező szóként is használható plusz tudás, amely akár egy életút indulását is megvilágíthatja.

Amikor a meghurcoltakra, a megöltekre, a megalázottakra emlékezünk, akkor hazánk hosszú, tragikus évtizedeiről szólunk. A máskor az emlékezésben jeleskedők történelmünknek ezen részét szívesen átengednék a történészeknek. „Nem a mi dolgunk, foglalkozzanak vele a tudományos kutatók.” – sugallják. Közös történelmünk tragikus évtizedei azonban nem egy lezárt, csupán múzeumban megmutatható fejezetei nemzetünk életének. Ennek a négy évtizednek a hatása társadalmi gondolkodásunkat ma is befolyásolja. Így, amikor emlékezünk, nem csak az áldozatok előtt tisztelgünk, nem csak a meggyilkoltak előtt hajtunk fejet, hanem saját jelenünket is megpróbáljuk tisztábban látni.

A második világháborút követően, rövid ideig úgy tűnt, nemzetünk kezébe veheti saját sorsát, szabadon dönthet jövője felöl. Nem így történt. A világháború végén a világot érdekszférákra osztó politikusok Magyarországot a szovjet térségbe sorolták. Így nemsokára szembesülnünk kellett azzal, hogy az egyik megszállást másik követi, az egyik totális rendszer helyébe egy másik költözik. Amikor Kovács Bélát, a Független Kisgazda Párt főtitkárát, országgyűlési képviselőt – figyelmen kívül hagyva mentelmi jogát – Budapesten letartóztatták a szovjet hatóságok, majd a Szovjetunióba hurcolták, nyilvánvalóvá vált, a megszálló hatalom a legteljesebb alávetettségbe kívánja taszítani az országot. Ez a rendszer a nyers terror, a megfélemlítés, az alapvető emberi értékek nyers tagadásán, az egyén megsemmisítésén alapult.

Fontos és meghatározó pontja volt a totális diktatúra kiépítésének Pócspetri. A kommunisták ugyanis tudták, a társadalom nem támogatja őket. Világos volt számukra, hogy csak csalással, erőszakkal, csak törvénytelenség árán válhatnak a nép uraivá. Még a kékcédulás választással elkövetett csalás sem bizonyult elegendőnek hatalmuk kiépítésére. Ezért üldözött és tiltott mindent, ami tőle különbözött.

Üldözte az egyházakat, hiszen tudta, a hívő, igazi, értékalapú közösségben élő ember teljes személyiség lehet. Az egyházak elleni támadás első nagy ütközete az iskolák ügyében zajlott. Az egyházi iskolák államosításának elhatározása kevés volt, hiszen azzal szemben széles társadalmi ellenállás mutatkozott meg. Ezért volt szükség Pócspetrire, a nyomában megrendezett kommunista koncepciós perre, hogy így az egyházi iskolák megszüntetésére már a nyári szünetben sor kerülhessen. Ennek során 6505 iskola került állami tulajdonba, az ország iskoláinak több mint kétharmada, 18 ezer pedagógussal.

Ezt követően gátszakadás következett a totalitarizmus kiépítésében, a törvényen kívüli állapot létrejöttében. A Rákosi nevével fémjelzett korszakban az emberi jogok megszűntek érvényesülni. A koncepciós perekben kivégzettek száma 100 és 200 fő közé tehető, 40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva. 1950–53 között 1 millió embert vontak ügyészi eljárás alá. Beszédes és felfoghatatlan szám, hogy a rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet 748 ezer embert érintett.

A rendszer szembefordult mindenkivel, akik a hagyományos értékek hordozói voltak.

Üldözte a vallást és az egyházakat. Nem csak a látványosan megrendezett Mindszenty- és Grősz-perre kell gondolnunk, hanem a több ezer szerzetesre, akiket egyik napról a másikra üldözött el rendházaikból, azokra a kevésbé ismert papokra, akiket megnyomorított, a vértanúvá vált mártírokra, a hitük miatt üldözött, megbélyegzett hívek millióira.

De a rendszer fellépett a parasztokkal szemben is, akikben veszélyes ellenfelet látott, azok megmaradt gondolkodódási szabadsága és cselekvési lehetőségeik miatt, ezért szovjet mintára kolhozokba, TSZ-ekbe kényszerítette őket. A beszolgáltatási rendszer kegyetlensége, a padláslesöprések kiszolgáltatott agrárproletárrá tette a vidék emberét.

Szembefordult a munkássággal is, amelynek nevében a diktatúrát létrehozta, s működtette.

A mindennapokat a terror, illetve a félelem uralta. Bármikor bárkire sor kerülhetett.

A magánélet legapróbb zugába is belopózott a hatalom. Illyés Gyula versét halljuk a fülünkben, s beleborzongunk annak kifejező erejétől, teljes igazságától.

„hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;”

Az ’56-os forradalom eltiprása után a reményvesztettség általánossá vált. Kádár a megtorlások után általános amnesztiát hirdetett.  A pártvezetés, miután 1963-ra konszolidálva érezte helyzetét, meghirdette az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikáját. Kialakult az élni és élni hagyni felfogása. A magát puhának, slamposnak nevező kádári diktatúra azonban sok szempontból veszélyesebbnek bizonyult a rákosiék által működtetett, az általános félelmen alapuló rendszernél, ugyanis míg az utóbbi nyers erőszakot alkalmazott, addig a kacsintós, joviálisan mosolygó vezető által irányított rendszer ragacsos, lopakodó mivoltával lassan rontotta meg a lelkeket. Fokozatosan kialakult a túlélés kultúrája, amelyet felülről is támogattak. A „Kaparj kurta, neked is lesz” korszaka köszöntött ránk.

A hatalom immár nem megsemmisíteni, hanem kompromittálni akart. Magyarországot gyakran a szocialista tábor „legvidámabb barakkjának” nevezték, összehasonlítva más szocialista országok keményebb diktatúrájával. Csökkent a gyerekszületések száma, köszönhetően a szocialista fogyasztói mentalitásnak. Ennek az időszaknak a szlogenje volt, a „kocsi vagy kicsi”. Egyedülállóan magas lett az abortuszok száma.

A magát puritánnak láttatni akaró, valójában lelkileg és szellemileg igénytelen berendezkedés megkapta a gulyáskommunizmus, fridzsider szocializmus elnevezést is, mert vezetői 1956 után stratégiai kérdésnek tekintették a hétköznapi szintű elégedettséget, ezért igyekeztek bármi áron, akár fenntarthatatlan módon is növelni az életszínvonalat. A fejlődésnek azonban nagy ára volt. Az ország gazdaságilag eladósodott, fokozatosan nyugati függésbe került. A következmények máig hatóak.

A diktatúra – bár finomító jelzőkkel ellátva – de diktatúra maradt, egészen az 1990-ben megtartott első szabad választásokig. Erre a korszakra a lakosság titkosszolgálati megfigyelése a jellemző, nőtt a besúgóhálózat. Az állam 8 egyházi iskola működését engedélyezte, de rövid pórázon tartotta őket. A titkosszolgálat működésében kitüntetett szerepe volt az egyházi iskolák megfigyelésének. Azon szerencsések közé tartozom, akik ilyen gimnáziumban folytathatták tanulmányaikat. Tudtuk, a hatalom szemében gyanúsak, megfigyelendő személyek vagyunk, de sokkal inkább azok szerzetes tanáraink.

Amikor Dr. Horváth Béla kisgazda politikus 2000-ben kezdeményezte, hogy az Országgyűlés nyilvánítsa emléknappá Kovács Béla letartóztatásának napját, amikor egy totális diktatúra áldozataira emlékezhetünk, az ellenzék soraiban értetlenséggel találkozott. Éppen úgy, mint amikor új Alaptörvényünkbe emeltük a kommunista diktatúra és azok működtetőinek felelősségét kimondó részt. A rendszerváltást követően több mint két évtizednek kellett eltennie ahhoz, hogy szocialista alkotmányunkat értékalapú Alaptörvényre cseréljük. Mindezzel kivívva egy szűk kisebbség és az őket támogató külföldi körök rosszallását, olykor szankciókkal való fenyegetést is magunkra vonva. Mindezt azért, mert megfogalmaztuk, hazánk jogrendjének, nemzetünk mindennapjainak az alapja azok az értékek, amelyeket évszázadok óta vallunk, és amelyeket nem is olyan régen még Európa is magáénak ismert. Nem az értéksemlegességet hirdetjük, hanem abban hiszünk, hogy az értékek megjelenítése és megélése adja meg életünk igazi keretét. Nem hiszünk sem az egyént a közösség oltárán feláldozó kommunista ideológia által sulykolt hazugságban, sem pedig az egyént abszolutizáló individualista ideológiában. Alaptörvényünkben tehát elismertük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét, hitet tettünk amellett, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet. Hazánk megújítását ezért a családok és a közösségek megerősítésével kezdtük. A házasság intézményét oly módon is védelmezzük, hogy azt egy férfi és egy nő között önkéntes elhatározás alapján létrejövő életközösségként definiáljuk. Amíg a nyugati világ a migránsok gazdasági hasznosságában és a félelmet okozó demográfiai mutatók javításában is az ő pozitív szerepükben bízik, mi úgy gondoljuk, csak annak a társadalomnak és kultúrának van jövője, amelyik képes önmagát fenntartani és gyarapítani. Ezért – szemben a kádári, jövőt felélő szlogennel – a polgári kormány a „Három gyerek, három szoba, négy kerék” jelszavával azt kívánta kifejezni, nem lehet a gyermekvállalás és a gyarapodás vagylagos fogalom. A 2. Orbán-kormány a gyermekek után járó adókedvezményekkel, a 3. Orbán-kormány ennek kiterjesztésével, valamint az otthonteremtés nagy ívű támogatásával ezt a célt szolgálja.

Sokszor és sok helyen szóltunk arról, hogy hazánk újjászervezésének, nemzetünk felemelkedésének a lelkekben kell kezdődnie. Ezért tartjuk fontosnak, hogy támogassuk Mindszenty József hercegprímás emlékének és kultuszának ápolását, akit mindkét diktatúra meghurcolt, ezért hirdettünk Márton Áron emlékévet, emlékezve a kisebbségbe kényszerített nemzetrészeinkért való kiállására. Ők azok a hiteles emberek, akiknek élete, szolgálata mindannyiunk számára példát ad, akik megmutatják számunkra, hogy az éppen népszerű, vagy ránk erőltetni akart ideológiák rombolásától hogyan menekülhet meg az örök értékekre alapozó ember.

Pócspetri lakói egykor kiálltak hitük és meggyőződésük mellett, amely az akkori hatalom véres leszámolását vonta maga után. Ma, az akkor koncepciós perben ártatlanul kivégzett Királyfalvi Miklós nevét viseli az iskola, amelynek megvédéséért és rajta keresztül az ország többi egyházi iskolájáért is kiállt. Az iskola ma katolikus nevelést biztosít. Mindez azért lehet így, mert Pócspetri lakói ma is kiállnak az értékek mellett, életüket ma is biztos alapokra kívánják építeni. Ebben segíti őket közösen megélt múltjuk.

Így segíthet valamennyiünket a múltunkkal való szembenézés, a kommunista diktatúra áldozataira való emlékezés.