Gideon Greif: Könnyek nélkül sírtunk (részletek)

2016 áprilisában jelenteti meg az Európa Könyvkiadó Gideon Greif interjúkötetét, amely a Saul fia című film alapjául szolgált. Greif (sz. 1951.) történelemprofesszor, mintegy 30 éven át dolgozott a jeruzsálemi Jad Va’sem Intézet és Emlékmúzeum munkatársaként. Könyvei mellett több holokauszt témájú rádióműsort is szerkesztett és vezetett. 1988-ban Szaloniki-Auschwitz című műsoráért Szokolov díjat kapott. Könnyek nélkül sírtunk című kötete, amely az auschwitzi Sonderkommando egykori tagjaival készített interjúkat tartalmaz, 1995-ben jelent meg.

Abraham és Slomo Dragon (testvérek; Lengyelország)

A vetkőzőben végzett munka idejéből melyik csoportra emlékszik a legtisztábban?
SLOMO: Akkor hadd beszéljek egy fura transzportról, amely 1943 végén vagy 1944 elején érkezett. Akkoriban nagyon sok transzport jött, és a barakkszolgálatosoknak is munkába kellett állniuk. Egy szép napon nagyon furcsa transzport érkezett; addig még hasonlót sem láttunk. Az emberek egészen másként néztek ki, mint a gettókból jött zsidók. Különleges ruhákat viseltek, és látszott, hogy addig semmiben nem szenvedtek szükséget. Jól voltak eleresztve. Némelyik nő szőrmebundát viselt, és arany ékszerei voltak; a retiküljük valódi bőrből volt. Csupa kifinomult teremtés. Úgy festettek, mintha egy egészen más világból jöttek volna.
Hová valók voltak ezek a zsidók?
SLOMO: Először mi se tudtuk. Angolul és franciául beszéltek. Később hallottuk, hogy amerikai és francia állampolgárok, akik a háború kitörése idején véletlenül Lengyelországban tartózkodtak. A németek elfogták és koncentrációs táborba szállították őket.
Hányan voltak ebben a csoportban?
SLOMO: Úgy százhúsz és kétszáz között.
Hogyan hozták őket a krematóriumba?
SLOMO: Teherautókon, mint a többieket, de másként bántak velük. A németek először udvariasan és barátságosan viselkedtek.
Hol találkozott ezzel a csoporttal?
SLOMO: Az I. (II.) krematórium udvarán. (Egytől négyig a birkenaui krematóriumokat számozták, ötödiknek időnként beszámították a régi auschwitzi krematóriumot is. Sz. J.)
Maga mit csinált ott?
SLOMO: Ekkoriban történt, hogy a németek a barakkszolgálatosokat is a krematóriumokhoz irányították. Minden épületre jutott belőlünk. Ilyen helyzetekben, amikor csúcsra járt a munka, mindig a krematóriumokhoz rendeltek minket.
Folytassa, kérem. Mondja el, mi történt ezzel a különös transzporttal.
SLOMO: Emlékezetes maradt számunkra ez a társaság. A németek az I. (II.) krematórium alagsorába vezették őket, ahol levetkőztek. Amikor sokan már a gázkamrában voltak, de a többiek még vetkőztek – vagyis mielőtt a gázkamra ajtaját rájuk zárták volna –, a sonderkommandósok parancsot kaptak, hogy szedjék össze a vetkőzőben maradt holmit. Egy elegánsan öltözött nő állt a helyiségben a lányával. Schillinger, az SS tiszt is éppen ott időzött. A nő nem akart meztelenre vetkőzni; a melltartóját és a bugyiját magán tartotta. Schillinger odafordult, és ráordított: „Nem! Vetkőzzön le teljesen!” – és a melltartójára szögezte a pisztolyát. A nő kikapcsolta a melltartót, meglengette Schillinger orra előtt, és a karjára ütött. A pisztoly a földre esett. A nő gyorsan lehajolt, felkapta a pisztolyt, célba vette Schillingert, és lelőtte.
Ki volt ez a Schillinger?
SLOMO: A tábor Rapportführere (állományfelelős, aki a táborparancsnoknak jelentett). Különlegesen kegyetlen alak. Csak sajnálni lehetett azt, akit a markába kaparintott. Félholtra verte az embereket, és iszonyatos, rémisztő szadista volt.
Tud róla, hogy ölt-e a saját kezével is?
SLOMO: Mi sem természetesebb. Az egész tábor úgy ismerte, mint véres kezű gyilkost.
Magát is megütötte?
SLOMO: Igen, engem is.
Térjünk vissza Schillinger és a nő epizódjához. Mi történt ezután?
SLOMO: Nagy felfordulás támadt a vetkőzőben. A németek féltek, hogy a nő őket is célba veszi. Mindenkit kikergettek a helyiségből, és lelőtték a nőt. A sonderkommandósokat is csak ezután engedték vissza. A nő holtteste ott terült el a padlón, Schillingeré mellett. Amikor Schillinger halálának híre ment, a tábor ujjongott örömében. Amikor visszamentünk a sonderkommandós barakkokba, és beszámoltunk Schillinger haláláról, a többiek igazi ünnepséget rendeztek.
Milyen messze volt a nőtől, amikor ez történt?
SLOMO: Egész közel voltam, talán öt méterre. Addigra már nem sokan maradtak a helyiségben; a nő az utolsók egyike volt. Így egész közelről láttam, mi történt.
Megtudta, ki volt ez a nő?
SLOMO: Azt beszélték, színésznő volt, de részleteket nem hallottunk.

Ja’akov Gabai (Görögország)

Előfordult, hogy a sonderkommandósok rokonokkal találkoztak?
Ez, a magyarországi zsidók transzportjainak kivételével, bármikor megeshetett. A feleségem is a táborban raboskodott, és mindenki, aki hasonló helyzetben volt, örökös félelemben élt. Rettegtem, hogy a feleségemet is itt, a krematóriumban gyilkolják meg, és azon rágódtam, mit tennék, ha ez bekövetkezne. Szerencsére erre nem került sor, de 1944. október 31-én, amikor az utolsó négyszáz „muzulmánt” kísérték a halálba, köztük volt két unokafivérem is, aki a birkenaui D munkatáborban dolgozott. Leültünk a vetkőzőben, és két órán át beszélgettünk.
Tehát tudta, hogy az unokatestvéreire halál vár.
Persze hogy tudtam. A németek parancsaiból értesültünk róla, kikkel fognak végezni. Amikor a fogolynak le kellett vetkőznie, és kapott egy pokrócot, egy kevés kenyeret és némi margarint, ez azt jelentette, hogy hamarosan viszik a krematóriumba.
Miről beszélgettek?
Megkérdeztem, hogy lehet az, hogy éppen ők, akik mindig olyan bátrak és élelmesek voltak, ebbe a helyzetbe kerültek. Azt felelték: „Ezt a sorsot szánta nekünk a végzet, nem térhetünk ki előle.”
Ettek és cigarettáztunk, amíg el nem jött számukra az indulás ideje. „Itt az idő, hogy végezzünk veletek” – mondta az egyik német, én pedig azt mondtam nekik: „Valami szörnyűt akarok mondani nektek; de nem fogtok szenvedni.” A gázkamrához vezettem őket, és megmutattam, hol töltik be a gázt. „Ha ide ültök, egy másodpercig se szenvedtek majd.” Amikor elmentem, azt mondta a német katona: „Csak így tovább – neked aztán van vér a pucádban!” Azt feleltem: „Miért kellene olyan sokat szenvedniük?” Aznap a meggyilkoltak közül tízen görögországi ismerősök és családtagok voltak.
Mire mind a 390 holttestet elhamvasztottuk, ki-ki közülünk hamuvá változtatott néhány rokont és ismerőst. Az egyes áldozatok maradványait elkülönítettük, és pléhdobozokban eltemettük; továbbá feljegyeztük a halottak nevét, valamint születésük és meggyilkolásuk dátumát. Még kaddist is mondtunk fölöttük. Most aztán értünk ki mond majd kaddist? – tűnődtünk… Hallottam, hogy amikor bejöttek az oroszok, megtalálták a dobozokat.

A könyv héber kiadásának borítója

Eliezer Eisenschmidt (belorussziai litván)

Mit csináltak „szabad” óráikban, amikor nem érkeztek transzportok Birkenauba?
Kerestünk magunknak mindenféle elfoglaltságot – például víznek való medencéket ástunk, ide-oda szállítottunk dolgokat, szóval ezzel is, azzal is próbálkoztunk. A lényeg az volt, hogy ne lógjunk tétlenül. Amikor a németek rájöttek, hogy értek a gyomláláshoz, adtak egy sarlót, hogy megtisztítsam az udvart. A gyomot halomba kellett raknom. Utána kényszermunkásokat küldtek Auschwitzból, akik elvitték a gyomot a lovaknak. Voltak szabóink is, akik varrtak az SS-nek, és susztereink, akik cipőt és csizmát készítettek nekik.
A jelenetek, amelyeket elbeszélt, a hely, ahol tartózkodott, tele voltak holttestekkel és halállal. Hogyan tudott élni ebben a környezetben?
Megszoktuk ezt a taposómalmot, hiszen nem volt más választásunk. Végül teljesen normálisnak tűnt, mintha az élet valóban ilyen volna. Amellett az SS-ek nem is hagytak időt gondolkodásra. Ők ellenőrizték a munkát. Tíz centit sem mozdulhatott az ember, anélkül, hogy az SS ne figyelné. A IV. (V.) krematóriumban laktunk, és még a mellettünk lévő III. (IV.) krematóriumba se mehettünk át. Az SS-ek egész nap körülöttünk cirkáltak, és a kutyáik a legkisebb jelre is bárkire rávethették volna magukat. Láttuk, hogyan idomították őket az épületünk mögötti erdőben. Az idomítóik, csupa SS-legény, rabruhát viseltek, alatta vastag vászonréteggel, hogy a kutyák ne ejtsenek sebet rajtuk.
Meg kell mondanom, hogy már egyikünk se volt ura a gondolatainak. Krematóriumi munkánkat egész közönséges foglalkozásnak tekintettük. Úgy végeztük, akár például egy sírásó. Ha egy átlagos ember elkísér valakit az utolsó útjára, érzelgős lesz, mikor a koporsót leeresztik, de a sírásónak eszébe se jut, hogy minden alkalommal megsirassa az elhunytat. Nahát ugyanígy voltak ezzel a sonderkommandósok.
És rögtön hozzászoktak ehhez a helyzethez, vagy sokáig tartott?
Természetesen elég sokáig tartott. Az első néhány napot teljes sokkban csináltuk végig. Emlékszem, mind a százötvenen munkába mentünk, és 12-15 SS kísért a kutyáival. Egy ilyen kutya félelmetesebb volt, mint három SS-legény. Így hát szóba se jöhetett, hogy gondolkodjunk. A németek terrorral fojtották el a gondolatainkat és az érzéseinket. Az első napokban munka közben állandóan korbáccsal vertek. Egyetlen önálló kezdeményezésünk az volt, hogy elhajoltunk a rémisztő ütlegek elől. A verést akartuk megúszni, minden egyebet gondolkodás nélkül tettünk.
Előbb-utóbb aztán megszoktuk az ismétlődő napirendet. Lelkiállapotunkat leginkább a „közöny” szó jellemzi. Igaz, ezt a „közönyt” se meghatározni, se megérteni nem tudtuk volna, ha meggondoljuk, mivel foglalkoztunk nap mint nap.
Ha valaki menekülni akart ebből a valóságból, volt egy biztos, de tragikus kiútja: öngyilkos lett. A barátai körében előfordult öngyilkosság?
A sonderkommandósoknál ilyen alig fordult elő. Csak három esetet tudok felidézni. Volt egy Makow-ba való zsidó rendőr, aki húsz Luminal-tablettát nyelt le, de életben maradt. És 1944. október 7-én, a Sonderkommando felkelése közben, két zsidó orvos lett öngyilkos.
Volt valaha alkalma, hogy valakivel komolyan vagy elmélyültebben beszélgessen?
Ugyan mi a csudáról beszélgettünk volna? Mindnyájunknak megvolt a maga baja vagy tragédiája, az épp eléggé lefoglalta. Csaknem valamennyien a magunk családjának egyedüli túlélői voltunk. Mint például én is. Kivételes esetekben egy-egy testvérpár is életben maradt. Az ilyesmi a szerencsén is múlt. Ismertem három fivért Janowkából, meg a két Dragon-fivért, Slomót és Abrahamot. Abraham volt az idősebb. A Sonderkommando felkelése közben lábon lőtték; az auschwitzi kórházba vitték, és ott maradt, amíg jobban nem lett. Amikor elindult a halálmenet, organizáltunk egy kocsit, beleültettük, és vontattuk. Slomónak, az öccsének sikerült megszöknie a halálmenetből.
Ami a kérdést illeti, volt köztünk egy Slojme De-Geller nevű fickó, egy szőke wolkowiski ügyvéd. Ő meg a két sógora együtt szolgált a Sonderkommandóban, és mind a hárman a mi csapatunkban. Néha hosszú beszélgetéseket folytattak, különböző témákról. Érdekes beszélgetések voltak, és időnként én is részt vettem bennük.
Egy este, amikor együtt ültünk, amerikai gépek szálltak el a tábor fölött; bombázni mentek Gleiwitz felé. A krematóriumok kéményeiből még gomolygott a füst, és megjegyeztük: „Bárcsak ezek a gépek ez egyszer a birkenaui krematóriumokat is bombáznák.” Annyira reménykedtünk, hogy egyszer így lesz. Persze nem tudtuk, mi történik a fronton. Nem volt rádiónk, nem voltak újságjaink. Megvitattuk, hogy ilyen vagy olyan esetben hogyan viselkedjünk.
Egy napon egy teherautó néhány nőt szállított a táborból a krematóriumba. Beteg női muzulmánok voltak, inkább holtak, mint élők. Dolgoztatni már nem lehetett őket, ezért a németek el akarták őket gázosítani. Egy lány, aki még tudott állni és beszélni, egy Jankl nevű sonderkommandóshoz fordult, egy magas, erős fiúhoz, megragadta a kezét, és azt mondta: „Tizennyolc éves vagyok, és még soha nem aludtam férfival. Szeretném ezt megélni, mielőtt meghalok. Megtenné nekem ezt a végső szívességet?” Jankl félrelökte, és elbújt, nehogy a lány még egyszer erre kérje. Úgy érezte, képtelen megtenni, amit a lány kíván, és ha megtenné, az erkölcsileg nem lenne helyes.
Amikor elmesélte nekünk a dolgot, nyilvános vitát rendeztünk: jól tette-e a fiú, hogy megtagadta a lány utolsó kérését, vagy teljesítenie kellett volna. A vélemények megoszlottak, és a vita igencsak szenvedélyes volt. Jankl így szólt: „Nem vagytok észnél! Muzulmán volt, piszkos és büdös. Mi több, tudtam, hogy a gázkamrába viszik! Ki az, aki ebben a helyzetben gondolni is tudna ilyesmire?”
Hát ilyen ügyekről vitáztunk. A legtöbben úgy vélték, Jankl helyesen cselekedett, amikor ilyen körülmények között nem teljesítette a lány kérését.