Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból – III-IV.

 Erdei Grünwald Mihály

Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével

Ki az az Arafat, aki Magyarország miniszterelnöke lett?
Az 1990-es évek eleje

Ezzel a kérdéssel fordult hozzám az izraeli Rádió hírszerkesztőségének turnusvezetője 1990 májusában. Az idő tájt lettem az izraeli rádió magyar adásának kinevezett vezetője.

Kértem tíz perc türelmet, hogy utánanézzek a dolognak, és a szerkesztőségből felhívtam a barátaimat Budapesten. A döbbenettől végképp leesett az állam. A frissen és ideiglenesen, majd néhány hónap múlva véglegesen kinevezett magyar köztársasági elnököt Göncz Árpádnak hívták.

És itt jöjjön egy kis nyelvi kitérő. A héberben a magánhangzókat csak a kezdőknek pontozzák ki, egyébként a héber alapábécében nem szerepelnek. Külföldi nevek esetében azonban megpróbálnak kipontozni. Mivel az ÁRPÁD név a héberben nem létezik, viszont az A betű igen, így lett az ÁRPÁDBÓL ARAFAD. De mivel ennek semmi értelme sincs egy bennszülött héber fül számára, egyszerűbb volt mindjárt Arafatnak nevezni. Persze ott volt még mellette pontozatlanul Gvanc meg Gvenc, meg Gunc is, de ebből sem lehetett volna megfejteni, kiről van szó.

Az új államelnökhöz néhány éves jó kapcsolat fűzött. Olyannyira jó, hogy még a lakásán, a Bécsi úton is meglátogattam, megismerkedtem feleségével, a gyerekeivel, tegező viszonyba kerültünk, s mindez egy érdekes véletlen műve volt. A történet egészen messzire nyúlik vissza.

1972-ben a magyar science fiction-rajongók országos klubjának titkára voltam, s mint ilyen, harmadmagammal kijutottam az akkor kétévente megrendezett trieszti összeurópai sci-fi konferenciára, az EUROCON-ra. Ott ismerkedtem meg egy amerikai zsidó fiatalemberrel, Jan Fiedlerrel, aki a nemzetközi Gyűrűk ura rajongói társaság főtitkára volt. Meghívtam Magyarországi klubunkba, előadókörutat szerveztem számára, és az akkor már világhírű Tolkien-trilógiát átadtam klubtársamnak, a kitűnő fordítónak, Avarossy Évának. Ő elolvasta, és megértette, hogy ez a fordítás egész embert kíván, aki éjjel-nappal csak ezzel foglalkozik, márpedig neki főállása volt a Medicina Kiadó Panoráma szerkesztőségében. Ezért aztán írt a könyvről egy részletes és melegen ajánló lektori véleményt a Gondolat Kiadó számára, s ezzel elindult a könyv hazai kálváriája. Először Réz Ádámnak, a kiváló műfordítónak adták oda, aki lelkesen bele is kezdett, de sajnos az első 11 fejezet átültetése után elhunyt. A könyv aztán egy ideig ott kallódott a kiadó asztalán, míg végül odaadták Göncz Árpádnak, hogy fordítsa le. Nem volt könnyű feladat, de tökéletes lett. 1981-ben végre megjelent, és én, úgy érezve, hogy sok közöm van a műhöz, szóltam a televízió akkori híres és igényes kulturális műsora, a Stúdió vezetőjének, hogy a TIT Bocskai úti székházában, a Sci-fi klub szervezésében készítenék egy nagy interjút a fordítóval, Göncz Árpáddal. Az csak az én naivságomnak vagy tudatlanságomnak köszönhető, hogy fogalmam sem volt a fordító előéletéről, és szerencsémre a soros szerkesztőnek sem. Így történhetett meg, hogy a végtelenül hosszú szilenciumra ítélt Göncz Árpád ekkor szerepelt először a Magyar Televízióban. Rögtön utána a munkahelyemen, a Magyar Rádió ismeretterjesztő szerkesztőségében is készítettem egy beszélgetést a műfordítás gyönyöreiről és keserveiről. S ha már lúd, legyen kövér: az akkori népszerű hetilapban, a Magyarországban is írtam egy cikket a fordításról, amelynek főszereplője ugyancsak Göncz volt. Ekkor tudtam meg, no meg a lakásán tett látogatáskor, hogy 56-os elítélt volt, méghozzá életfogytiglanra, hogy 1963-ban szabadult, a börtönben tanult meg angolul, és lett a műfordítás a kenyere.

1992-ben ellátogatott Izraelbe, és a fogadások hivatalos részei után minden alkalommal félrevonult Velünk – mármint a feleségemmel és velem –, hogy egy kicsit kiszakadjon a protokollból. Amikor elmeséltem neki, hogy ő a magyar Arafat, és hozzá az egész történetet, jót mulatott. Itt kell megemlékeznem arról is, hogy soha nem készült volna el ötvenrészes Szentföldi filmsorozatom a Bibliáról, ha ő nem segít 1998-ban.

Ez jutott eszembe 90. születésnapjáról, és nagy hálával, szeretettel gondolok rá.

Запорожцы пишут письмо Турецкому султану (Ilja Jefimovics Repin, 1880–1891) – Wikipedia

A NOSZF-ról másként, avagy hogyan keveredtem bele egy másik család történetébe 

1917–1975

Kezdjük ott, hogy mi is az a NOSZF? Ezt a hülye rövidítést ma már senki sem ismeri, aki, mondjuk, az 1980-as évek végén született. A NOSZF nem más, mint a NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA FORRADALOM rövidítése.

És hogy miért másként? Mert belebonyolódtam egy érintett család történetébe. 1966-ban feleségül vettem az utolsó orosz cárné udvarhölgyének unokáját, akivel azóta is jóban-rosszban (ez utóbbit az elmúlt húsz évben már csak én produkálom!) együtt élünk.

A nagymamát még jó sokáig személyesen is ismerhettem, így tőle is tudom, hogy bátyja az idő tájt Párizsban élt, és az illegális cári hadsereg főparancsnoka volt mint a néhai Miklós cár egykori testőrkapitánya. Ebben a minőségében 1975-ben meg is látogattuk a feleségemmel párizsi lakásában. A nagymama Szófia Tyimcsenko Ruban, azaz Szonja mama, aki valamikor a nyolcvanas évek közepén hunyt el, senki sem tudja pontosan hány éves korában, mert az eredeti papírjai állítólag elvesztek az emigráció viharában – körülbelül 95 éves lehetett, és párizsi bátyja is ennyi idős korában hunyt el Napóleon Párizs melletti vadászkastélyában. Ez az épület volt az orosz felső tízezer emigrációjának központja. Mi még 1975-ben a lakásán jártunk.

Szonja nagymamából Magyarországon Magyari Beck Istvánné lett, ugyanis első férjét, Beck Eduárdot, a taskenti várerődítmény főparancsnokát l917 után a vörösök (vagy az anarchisták) agyonverték. Özvegye az akkor 5 év körüli kisfiával bujkálni kényszerült, majd egy darabig élelemért írni-olvasni tanította az analfabéta vöröskatonákat, mígnem egy magyar hadifogoly muzsikus, bizonyos Magyari István feleségül vette, és fiát adoptálva Magyarországra menekítette Őket.

Szonja nagymamát először még a cári udvarból házasították ki, néhány évvel azután, hogy visszatért a svájci lausanne-i leánynevelő intézetből. Apja tábornagy volt a cári seregben, s mint egyik legmagasabb rangú katonatiszt lányának, járt neki az udvarhölgyi cím és a „szolgálati lakás” Péterváron, a cári udvarban, no meg a gyereknek a méltó házasság. Így esett a választás Beck Eduárdra, akinek őseit még Nagy Péter vitette be Németalföldről. Beck Eduárd apja akkor éppen Narva polgármestere volt. Fia, a jó képességű és jó megjelenésű katonatiszt, házasságával egyidőben megkapta Taskent várerődítményének főparancsnoki kinevezését. Fiát, Vlagyimirt felesége, Szonja ott hozta világra.

Apósom iskoláit már itt Budapesten végezte, majd az agráregyetem befejezése után különböző gazdatiszti munkákat látott el egészen a harmincas évek végéig, amikor is megnősült. Feleségül vett egy bizonyos Stoll Editet, egy ugyancsak kettős kötődésű család leányát, akinek apja sebészorvosként esett hadifogságba Oroszországban az első világháború idején, és onnan menekített ki egy vöröshajú, gyönyörű lengyel származású nőt, akinek felmenői között oroszok éppúgy voltak, mint zsidók, és akit én csak mint Bábit ismertem (ugyanis az unokák így szólították). Természetesen Bábi is elvesztette az iratait az emigráció során, így születési évét, pontos származását, felmenőit csak elbeszélésekből lehetett ismerni. A nagybányai születésű Dr. Stoll Kálmán feleségét már Budapestre hozta, ugyanis családjának itt volt bérháza az Aradi utcában. Ide nősült Magyari Beck Vlagyimir, és itt születtek meg a Magyari gyerekek, szám szerint négyen: Tatjana, Vlagyimir, Anna és Irén .

Anna lett a feleségem, és vele látogattuk meg a párizsi Vologya bácsit, Szonja nagymama bátyját Párizs Opera kerületében, 1975 májusában. Mindaddig a suttogva elmondott családi történetek legendák voltak számomra. Mesék a 20. század elejéről, egy eltűnt világról, amelyről az 1960-70-es években csak családi titokként volt szabad beszélni.

Amit eddig leírtam, azok a bennem élő mozaikok voltak, és nem valóságos történetek. Az egész történet akkor nyílt meg számomra, és persze az érintett, a feleségem számára is, amikor ott álltunk Vologya bácsi dolgozószobájában, a magas, szálfaegyenes, ősz hajú, nyolcvan év körüli, még civilben is katonatiszt külsejű férfi íróasztalánál. Az íróasztalon feltornyozva hét fóliáns méretű, piros bőrbe kötött könyv, amelybe régi orosz betűkkel, gyönyörű kézírással megírta a család történetét, korabeli képekkel illusztrálva. A képeken ő és a cári család, meg Repin híres festménye a kozákokról, és a reprodukcióba nyilakkal beírva minden egyes, a képen látható kozák neve. Fénykép a Tyimcsenko család szocsi nyaralókastélyáról, az időnként Jeruzsálemből Párizsba látogató, az akkor még élő utolsó Romanov nagyhercegnőről, akinek személyi biztonságára az illegális cári hadsereg főparancsnoka, Vlagyimir Tyimcsenko Ruban, azaz Vologya bácsi ügyelt.

1917 óta a feleségem volt az első élő családtag – beleértve a húgát is –, akivel közel 60 év után találkozott. Vologya bácsi még azt is elnézte neki, hogy odavitte a majdnem rabbi zsidó férjét, akiről persze a húgával folytatott levelezésből tudott, de ez ott Párizsban, az Opera negyed és a zsidó negyed határán már nem lehetett annyira feltűnő, mint mondjuk 60 évvel korábban Szentpéterváron. Számomra is megrendítő és történelmileg is hihetetlennek tűnő találkozás volt ez, amelybe még most, közel negyven év után is beleborzongok.

Erdei Grünwald Mihály, újságíró

Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével

Erdei Grünwald Mihály

 Erdei Grünwald Mihály (Budapest, 1944. augusztus 27. – ) magyar újságíró, filmrendező, forgatókönyvíró, filmproducer.