Napi Tóra Darvas István Rabbi
K”K,
Mátot-Mászé hetiszakasz 5. kommentár, 5775. Támmuz 29. – RÁSI jahrzeitje
„És meghallotta a Kánaáni, Árod királya, aki délfelől lakott Kánaán országában, hogy odaérkeztek Izrael fiai”(33:40). Erről a háborúról olvastunk (4Mózes 21:1-3), röviden a következő történt: Árod királya rátámadt őseinkre, foglyokat ejtett, akik a kezdeti nehézségek után győzelmet arattak. Rási szerint valójában Ámálék támadt Izrael fiaira, de nem az anyanyelvükön beszéltek, hogy a zsidók a kánaániak ellen kérjék Isten segítségét, ne a valódi ellenség ellen. Nem volt rossz ötlet, de nem vált be. Az elbeszélés a főpap, Áron haláláról tudósító szakasz után található, mellyel kapcsolatban olvashatjuk, hogy „eltűntek a (főpap érdemeinek köszönhető) dicsfelhők Izrael táboráról”. Ámálék ekkor látta elérkezettnek az időt a támadásra. Milyen összefüggés van a két esemény között? Máhársám (Rabbi Salom Mordeháj Svadron) nem keveset töprenghetett, míg megtalálta a választ. Nagyjából a következőkre jutott: amikor Izsák megáldotta Jákobot, szándéka szerint testvérének, Ézsaunak akart áldást adni, ennek ellenére gyakorlatban (lemáásze) Jákob lett a kedvezményezett. Amikor Izrael gyermekei vétkeztek az aranyborjú imádásával, megfordult a gondolat és a gyakorlat viszonya, Áron nem akart segédkezni a bálványimádásban, mindvégig istenfélő maradt, viszont lemáásze ő készítette el az aranyborjút. Mikor az Ézsau-utód Ámálék látta, hogy Áront nem marasztalta el Isten, mert gondolatai tiszták maradtak- kikövetkeztette: nem a cselekedetekben, hanem a gondolatokban keresendő a lényeg. Ennek alapján arra jutottak, hogy Jákob áldásának valódi birtokosai Ézsau leszármazottai, ebből a felismerésből erőt merítve érezhették, hogy eljött az ő idejük. Hatalmas tévedés: bár Isten ismeri a szívünket, mégis cselekedeteink alapján ítél.
Szép napot mindenkinek!
