A Holokauszt embertelen és hazaárulás is!
Lázár János szó szerinti beszédét csak itt olvashatják.
Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (IHRA) konferenciájának tiszteletére rendezett koncerten, melyet a Dohány utcai zsinagógában tartottak, Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter köszöntötte a megjelenteket. A miniszter beszédében hazaárulásnak tekintette a Holokausztot, de megerősítette a kormányzat törekvéseit is a zéró tolerancia ügyében, ahogy megemlítette a józsefvárosi projektet is.
Lázár János szó szerinti beszédét csak itt olvashatják.
Tisztelt Nagykövet Urak!
Kedves Vendégeink!
Kedves Házigazdák!
Hölgyeim és Uraim!
Magyarok vagyunk, összeköt minket a föld, ahol élünk. Összeköt minket a nyelv, amit beszélünk. S azt gondolom, most már örökre összeköt minket a Holokauszt, a vészkorszak sorsszerű emléke is.
Ez a felelősségtudatból és gyászból összerakodó nehéz örökség, amelyet nem tehetünk le, együtt kell hordoznunk az idők végéig. Kegyeletből, de nyugodtan mondhatom erről a helyről, hogy önvédelemből is. A Holokauszt örökre részévé vált az azonosságtudatunknak, hozzátartozik magyarságunkhoz. Ahhoz, hogy belássuk miért, elég a józan ész és a tiszta szív.
Azért, mert 70 évvel ezelőtt honfitársaink százezreinek az életét vette el a dühöngő gyűlölet. Mert honfitársaink százezreinek a mindennapi biztonságát, békéjét és boldogságát tette tönkre a kirekesztés.
Sokféle ember volt közöttük. Mint ennek a templomnak a nagyjai között is. Volt hívő és nem hívő. Szegény és gazdag. Régimódi és modern. Volt, aki zsidónak vallotta magát és volt, akit csak kényszerítettek arra, hogy annak vallja magát.
De ami közös volt bennük, az az, hogy magyarok voltak!
Lakói ennek a városnak, vagy éppen egy másiknak, híve ennek a templomnak, vagy éppen egy másiknak.
Adóztak annak az államnak, amely magyarnak mondta magát. Adóztak pénzzel és adóztak vérrel.
Mert vajon hány budapesti tudja, aki dolgait intézve, nap mint nap átsiet a Wesselényi utcán, hogy odabenn, azt a kisebb zsinagógát a Hősök Templomának nevezik. És azért nevezik így, mert a magyar zsidóság emléket akart állítani tízezer hősének! Tízezer magyar zsidónak, aki hazájáért harcolva esett el az I. világháborúban. Mert a magyar zsidók ott voltak és kivették a részüket a nemzeti történelem minden fontos küzdelméből, forradalmakból, szabadságharcokból és háborúkból. Ott voltak vállt a vállnak vetve mindazokkal a honfitársaikkal, akikkel együtt összeállt belőlünk ez a sokszínű, mégis egységes közösség, a magyar nemzet.
Az az igazság, hogy csak őmellettük nem volt senki 70 évvel ezelőtt, illetve csak nagyon kevesen. Egy maroknyi bátor, valódi hazafi, akinek az esze és a szíve is a helyén volt. Egy maréknyi embermentő, aki egyúttal megmentette, de legalábbis védte a nemzet becsületét is.
A bűnök és a bűnösök néven nevezése, az áldozatok és az üldözöttek megidézése mellett igenis időt kell fordítani arra, hogy végre az őket megillető helyre kel tenni a nemzeti emlékezetben a magyar megmentőket is, még ha fájdalmasan oly kevesen voltak! A Salkaházi Sárákat, a Szethlo Gáborokat és a Slachta Margitokat.
Mondom: nemzeti történelmünk során a magyar zsidók, a zsidó magyarok jóban és rosszban együtt volt a többi magyarral. Hol az eszükkel, hol a két kezük munkájával, hol a sportteljesítményükkel, hol a bátorságukkal járultak hozzá ahhoz, hogy a magyar nemzet és a magyar haza egy gyarapodó, büszke és sikeres közösség lehessen!
Ezért téved az, aki a Holokausztban pusztán az általánost, az emberit látja. Aki a vészkorszakot vagy a kirekesztést pusztán embertelen, antihumánus jelenségnek tartja.
Mi nem így gondoljuk. A Holokauszt, amellett, hogy keresztényietlen és embertelen tett volt, hazaárulás is volt.
A magyarországi antiszemitizmus pedig hazafiatlan cselekedet is, mert olyan honfitársaink ellen irányul, akik nem pusztán türelmet érdemelnének, de tiszteletet is! A magyar nemzet a zsidó testvérei nélkül nem érte volna el mindazt, amit az elmúlt évszázadokban elért. Egymás nélkül szegényebbek és kevesebbek volnánk. A kirekesztés tehát számunkra, magyarok számára öncsonkítás.
Ezért fontos minden olyan alkalom, mint a mai, amikor kimondjuk: soha többé nem engedünk öncsonkítást végrehajtani a magyar nemzeten! Egy nemzet vagyunk és megvédjük egymást.
Nem protokolláris otrombaságot szeretnék elkövetni vagy a magas rangú meghívottjainkat megsérteni, amikor azt mondom, a mai nap legfontosabb vendégei mégiscsak a diákok. A Roma Jezsuita Kollégium, a Szent Gellért Gimnázium és a Lauder Javne tanulói. A budapesti középiskolások, középiskolák tanulói. A magyar diákság képviselői. Nem egyszerűen az életkoruknál fogva – bár fontos szempont ez is, hisz a jövő Magyarországa és a jövő Európája olyan lesz, amilyenné ők teszik. Vagy rosszabb esetben: amilyenné válni hagyják. Sokkal inkább a „foglalkozásuknál” fogva. A lényeg ugyanis meggyőződésem szerint a tanulásban van. A szó szoros és átvitt értelmében is: a tanulásban!
Az ilyen és ehhez hasonló eseményeken újra meg újra elmondjuk, hogy az Auschwitz utáni oktatás legnagyobb felelőssége az, hogy ami 70 éve történt, az ne történhessen meg soha többé!
Először is tudni kell, hogy mi történt 70 éve. Tudni kell mindenről, fel kell tárni a Holokauszt történetének egészét addig, amíg erre még lehetőségünk van. Amíg még köztünk vannak azok, akik szemtanú, akik még részesei voltak a vészkorszaknak. Törekedni kell tehát arra, hogy tudjunk mindenről, mindenkinek a történetéről, mert a népirtásoknak, az ideológiai alapon végrehajtott tömeggyilkosságoknak éppen az a jellegzetessége, hogy minden egyes ember halála egyúttal egy kicsit a közösség, a nemzet halála is.
70 évvel ezelőtt és ezt jó lesz, ha megjegyezzük, a magyar nemzet hatszázezerszer halt meg marhavagonokban, koncentrációs táborokban és a Duna-parton. És nem is születhet újjá addig, amíg nem tettünk meg mindent, hogy mind a hatszázezer elpusztított honfitársunk történetét feltárjuk. Vagy legalább a nevüket felírjuk az Emánuel emlékfa egy levelére vagy a Páva utcai emlékközpont emlékfalára, ahol a névtelen áldozatokra még ma is csak üres üvegtáblák emlékeztethetnek.
Törekedni kell tehát arra, hogy mindent tudjunk a Holokausztról, de törekedni kell arra is, és ez is a felelősségünk a minden tudás mellett, hogy mindenki tudjon róla.
Mindenki tudjon róla.
Olyan országot akarunk, ahol senki nem nőhet fel úgy, hogy nem tudja a Holokauszt igaz történetét. Mindannyiunk számára életbevágó, hogy olyan Magyarországot csináljunk, ahol senkiből sem lehet szavazópolgár, apa és anya, egyszóval magyar felnőtt anélkül, hogy ne lenne tisztában azzal, mi történt félmillió honfitársunkkal. És azzal, hogy milyen szerepe volt a korabeli magyar államnak, milyen szerepe volt a korabeli magyaroknak, milyen szerepünk volt saját magunknak
Megérteni a miértet: oktatás.
Nemcsak az a fontos, hogy tudjuk, mi történt, hanem az is, megértsük, miért történt. Ez mind-mind az oktatás, a nevelés lehetősége, és ezért a feladata is. A nevelés persze két részből áll. Abból, amit otthonról hozunk és abból, amit az iskolában kapunk. Azt, hogy a felnövekvő magyarok nemzedékei mit hallanak, tanulnak meg otthon a Holokausztról, az állam kevésbé, illetve csak közvetve tudja befolyásolni.
Ezen a téren sokkal nagyobb a szerepe a művészetnek. Az irodalomnak, a zenének, a filmnek. A Sorstalanságnak, a Budapest Klezmer Bandnek. Vagy a Saul fiának.
Az azonban, hogy az iskolában – ahogy mondani szokás, az óvodától az egyetemig – mit tanul meg egy magyar fiatal a Holokausztról, az a mai magyar állam felelőssége. Ennek a felelősségnek a vállalásáról szólt – a többi közt – az, hogy 1999-ben az első Orbán-kormány döntött arról, hogy létrehoz egy, kizárólag a Holokauszt megemlékezéssel foglalkozó állami intézményt, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontot és 2000-ben bevezettük a kötelező Holokauszt-oktatást a Nemzeti Alaptantervben. Mint talán már tudják, nemrégiben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kötelezővé tette a Holokauszt stúdiumokat a hallgatóinak. Azaz van már olyan felsőoktatási intézmény Magyarországon, amely a Holokausztról való tudást az egyetemi diploma megszerzésének előfeltételévé tette.
A magyarországi zsidóság történelmének legutóbbi emberöltői mindig a kényszerről, vagy mindig a kényszerítésről szólnak. Ennek a legextrémebb megnyilvánulása természetesen a zsidótörvényekkel kezdődő és a Holokausztba torkolló világháborús időszak volt. A többségi társadalom, vagy a többségi társadalom nevében fellépő magyar állam megmondta, kit tekint zsidónak és kit nem, ahogyan megszabta azt is, mit tehetnek az általa zsidónak tekintett magyar állampolgárok és mit nem.
Ennek a gondolkodásnak máig ható következményei, kihatásai vannak. Ismerünk olyan magyarokat, akik kényszerzsidóként beszélnek önmagukról, hiszen a környezetük kényszerít rájuk más identitást, mint amilyet szabadon magukénak vallanának. És – ha még jószándék is van mögötte – ugyanennek a kényszerítő attitűdnek a következménye az is, hogy vannak olyan történészek, vagy más, emlékezetpolitikával foglalkozó szakemberek, akik azt mondják, hogy 2015-ben lehet, sőt szabad olyan, a Holokauszttal, azon belül a zsidó magyarok-magyar zsidók tragédiájával foglalkozó múzeumot létrehozni az áldozatok leszármazottjait képviselő szervezetek egyetértése nélkül, amelynek az a hivatása, hogy megpróbálja megmutatni a múltat.
Szerintem az áldozatok leszármazottait képviselő szervezetek, az áldozatok egyetértése nélkül semmiféle ilyen házat nem lehet létrehozni.
Ez – ha megvalósul, még ha jóhiszeműen követik is el – állami kényszerítés arra nézvést, hogyan kell egy magyar zsidónak, zsidó magyarnak gondolkodnia önmagáról.
A Miniszterelnökség és a kormány szerint ezt az állam nem mondhatja meg senki helyett és ebben az alapelvben egyetérthetünk a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetséggel is.
