Gyerekfejjel a csillagos házban
Dr. Kende János történész
Ön hol élte meg a vészterhes napokat?
Egy csillagos házba kerültem, majd pedig onnan egy védett házba. Oda úgy kerültem, hogy mi a Visegrádi utca 5/b-ben laktunk, a nagyszüleim a 3-ban éltek. Tulajdonképpen ugyanabba a környezetbe kerültünk. Valami lehetett, mivel a nagyszüleim jobb módúak voltak, így valószínűleg valahogy megállapodtak azzal, akinek a lakásába kerültünk. Mi egy kis garzonban laktunk, így ez nem jelenthetett csereértéket, azt lepecsételték, ide tudtunk visszamenni 1945 januárjában.
Milyen volt az élet a Visegrádi utcában?
Ha jól emlékszem, akkor nyáron költöztünk a Visegrádi 3-ba, én akkor még nem töltöttem be a nyolcadik évemet. Az jó volt, hogy rengeteg gyerek volt ott, a kamaszok szerveztek egy bandát, két vezére is volt ennek a bandának, egyikük Vajda Péter újságíró, szerencsére ma is él még, a másik Eörsi István, akkoriban még Schleifer Pisti. Gyerekként sokat rosszalkodtunk, például nem volt szabad ráülni a porolóra, mert a háziúr ránk kiabált, persze megtettük, rohangáltunk a padlásra is rendszeresen. Amikor ki lehetett menni a csillagos házból, akkor természetesen az egész gyerekcsapat kiszabadult az utcára, ott volt egy kis köz, a Borbély utcánál, ez ma is megvan, ahol óriási lábteniszmeccsek zajlottak. Érdekes volt, hogy ugyanazokkal a srácokkal játszottunk, mint előtte, akik nem voltak zsidók. Arra nem emlékszem például, hogy ezeken a kiszabadulásokon rajtunk volt-e a sárga csillag, azt hiszem inkább nem.
Ilyen szép világ volt?
Biztos volt ebben egy kettősség, a gyerekek játszottak, a felnőttek azért jelezték valamilyen áttételes módon, hogy azért itten bajok vannak. Ezt például onnan is lehetett látni, hogy a házban a félemeleten volt egy görögkeleti lelkészség, ott, amikor elterjedt a hír, hogy Budapestre is kiterjesztik a deportálást, akkor ott iszonyatosan hosszú sorok álltak. Az ott levő lelkész, vagy ügyintéző nagyon becsületesen adott, akinek tudott igazolást. Nagyapámnak ez adta az ötletet, hogy a mi családunk is így tegyen. Elvitt engem egyszer a Berlin étterembe, a fölszinten tartottak a Szociális Nővérek valamilyen előadást. Én a nagyapámat nagyon tiszteltem, egy erőteljes ember volt, aki az I. világháborút végigharcolta, aki egy nagy magyar hazafi, egy büszke ember volt és hallottam, hogy e foglalkozás után hallottam, hogy magol valamit. Láttam, hogy a katekizmust magolja, kérdeztem, hogy miért csinálja, ő azt felelte, érettetek kisfiam! Engem egyáltalán nem neveltek vallásosnak, a szüleim egyáltalán nem voltak azok, a nagyszüleim lazább neológok voltak, de akkor ez nagyon meghökkentett. Mondtam a nagyapámnak, hogy inkább ne, én többet ilyen foglalkozásra nem megyek. Nem is mentem oda többet, szerintem ő is elszégyellte magát, ő sem ment többet.
A szülei hol voltak ekkor?
Édesanyám velem volt. Őt időnként kivezényelték romeltakarításra, ennek azért volt jelentősége, mert innentől kezdve soha nem mentünk le a pincébe. Volt ugyanis egy olyan helyen, ahol ferdén csapódott be egy bomba, eltalálva a szennyvízcsatornát, akik a pincében voltak, meghaltak. Innentől kezdve sem a tavaszi-nyári légitámadások idején, sem az ostrom alatt egyszer sem voltunk a pincében.
Felszabadultak, Ön tanult, dolgozott, családot alapított,gyermekei, unokái lettek. Mikor beszélt nekik utoljára az élményeiről?
Az a helyzet, hogy történész érdeklődéssel megáldott több is van a családban, állandóan felmerült, hogy beszéljünk erről is és természetesen beszéltünk erről is. Én nem csináltam ebből titkot, de azt sem éreztem, hogy ez olyan tragikus dolog volt, hogy erről hallgatni kell. Tulajdonképpen szerencse, de szinte minden családtagunk túlélte, még az is, aki Auschwitzban volt.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
