Dr. Vadas Vera Viktória egy család történetét mondta el.
Viktória= Győzelem
A Győzelem Napjának szülötte, aki egy koncentrációs táborban látta meg a napvilágot.
Dr. Vadas Vera Viktória egy család történetét mondta el.
Az Ön nevét sokan ismerik, azonban a második utónevét, a Viktóriát kevesen. Miért kapta ezt a nevet?
Egy jó ideig én magam sem tudtam, hogy Viktória is vagyok. Ahogy emlékszem, már amikortól emlékeim is vannak, többek között azokra a mesékre is emlékszem, amiket aputól és anyutól hallgattam, akkor már tudtam, hogy miért is lettem Vera Viktória. Amikor más gyerek a Hófehérkét, a Jancsi és Juliskát hallgathatta a szüleitől, akkor én arról hallgattam, hogy apukám milyen hősiesen állt helyt, milyen hősiesen mentette anyukámat abban a szörnyűséges helyzetben, amikor többek között engem is kihordott.
Mi is történt?
1944-be kell visszamenni. 1944 decemberében a józsefvárosi pályaudvarról anyukámat és a nővérét a többi zsidóval együtt vagonba rakták, elindult a deportálás, még ők maguk sem tudták, hogy merre mennek. Apukám, aki korábban munkaszolgálatos volt Inárcskakucson, nagyon igyekezett, hogy ugyanabba a vagonba kerüljön, ahová az anyukám, hogy segíteni tudja őt, hiszen akkor már félidős terhes volt velem. Azt hiszem, a szüleim optimizmusára jellemző, hogy ők 1943 október 23-án kötöttek házasságot a Páva utcai zsinagógában, amit én azóta – rájuk emlékezve – többször is meglátogattam, megörökölve azt az optimizmus, amivel ők készültek tulajdonképpen az életre. Azt gondolom, 44 decemberében is nagyon sok optimizmus kellett, hogy apukám és anyukám higgyenek abban, hogy a magzatuk, ami én voltam, túl fogja élni azokat a borzalmakat, amik rájuk vártak, amiről még nem is tudták, hogy mi is az. Nagyon sok pesti zsidó nem merte elhinni, hogy ami a vidéki zsidókkal megtörtént, hiszen őket már jóval korábban deportálták, velük is megtörténik, rájuk is sor kerül, ugyanúgy eljutnak ezekbe a koncentrációs táborokba.
Édesanyja a Rotschild szalonban volt varrónő, édesapja frissen végzett autószerelő. Összeházasodtak, édesanyja teherbe esett, majd jött a deportálás, végül 1945 május 9., a Győzelem Napja, egyben az Ön születésének napja is. Milyenen lehettek a körülmények?
A vagon, mint mondtam, 44 decemberében indult el, anyukám Győrben tudta meg, hogy apu is abban a transzportban van. Akkor ez valamennyire megnyugtatta, de amikor meglátta a feliratot, ahova megérkeztek, Bergen-Belsenben, Arbeit macht frei, akkor tudta, nem sok jó vár rá. Itt voltak egészen április 12-ig, a nővérével együtt, amikor még az angolok felszabadították volna a tábort, a németek elindítottak egy transzportot Theresienstadt felé. Ez volt az utolsó állomás, ahova még vittek zsidókat, így a háború végén. Az appelokat anyukám végigállta Bergen-Belsenben, a rabtársai segítették eltitkolni a terhességét, ami nem volt annyira nehéz, hiszen minden nő eldeformálódott ebben a sorsban. Amikor vonatra szálltak 45 áprilisában, akkor szintén nem tudta, hogy hova mennek, milyen sors vár rájuk.
Milyen sors vár rájuk?
Megérkeztek Theresienstadtba, ami eredetileg egy Sonderlager volt, ahova egy ideig a gazdagabb zsidókat vitték, de a háború végén ide zsúfolták össze a haláltáborokból még zsidókat, túlélőket. Anyukám belázasodott, így rögtön egy elsősegélyhelyre került, s ahogy elmondta, már csak akkor tért magához, amikor egy jó érzésű cseh doktor, Klein doktor azt mondta, kislány, kislánya született. Kicsit korábban, de azért azt megvártam, amíg a felszabadító I. Ukrán Front tábornoka bevonult Theresienstadtba. Én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a béke első napján, már a felszabadulás után születtem, május 9-én.
Ez akkor egy jelentős dátum.
Igen, ez meghatározza az egész életemet. Egy orosz katona adta a nevemet, mert amikor anyukám azt mondta, hogy legyen a nevem Vera, akkor ő azt felelte, jó, legyen Vera Viktória. Anyu még azt is elmesélte, hogyan nézett ki ez a katona, s 20 évvel később találkoztam az azóta tábornokká lett katonával. Kicsit kételkedtem, hogy valóban róla van szó, de hittem anyukámnak, nagyon jó érzés volt vele találkozni.
Az édesanyja varrónő volt, de a háború után Önnel és az öccsével együtt is végigjárta az egyetemet.
Anyukám, mire én befejeztem, az öcsém meg elkezdte az egyetemet, már két diplomával rendelkezett, hiszen közgazdász tanulmányaimat, az öcsém közlekedésmérnöki tanulmányait is végigtanulta velünk. Volt olyan vizsgám, ahova eljött velem, belökött az ajtón, én féltem, rettegtem, de ő adta nekem az önbizalmat, mondta is: Sokat tanultál, készültél erre a vizsgára! Miután gyakorlatot szereztem a vizsgázásokban, még szereztem két diplomát. Ledoktoráltam külgazdaságból, majd idegenforgalmi szakközgazdász lettem, 1984-ben. Anyukám, amikor 92 évesen elhagyott minket, akkor mondhatom azt is, hogy egy négy diplomával rendelkező, rendkívül intelligens, nagyon érdeklődő, nyitott, tiszta fejű asszony volt. Mindig segített abban, hogy eldöntsem az élet kérdéseit, mi a fontos, mi a nem fontos, mire kell koncentrálni. Nagyon igyekszem a tőle tanultakat a gyerekeimnek is továbbadni.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
