De most végre elvittek magukkal. Meg jött még egy kétlábú pár is velünk. Vera meg Peti. Mert ők haza akarnak vinni egyet az ÉN kölykeimből.
Mondanom sem kell, hogy Bimbi, amikor meglátott, nem hogy nem haragudott, hanem egyenesen a nyakamba ugrott. Annyira, de annyira örült nekem, hogy én rögtön azt a múltkorit akartam játszani vele. Tudjátok, azt, amikor még nem voltak kölykeink. De azt azért nem hagyta. Na, mindegy. Azért jól megvoltunk.
Vera meg Peti persze ámuldozott, hogy milyen gyööönyörűek a mi kölykeink. Tisztára kis bumfordi csoki maci mindegyik. Már csak heten voltak, mert korábban egy néni elvitt magával egy kislányt.
És akkor Vera meg Peti kiválasztotta az egyik kisfiamat, hogy ők meg majd azt viszik haza magukhoz. Még ici-pici nyakörvet is hoztak neki. Meg egy plüss nyuszit. (Annak a fülét sajnos Bimbi letépte.) Meg egy icike-picike sárga gumikarikát. Azzal persze mi játszottunk Bimbivel. Huzigálósat. De csak azért, hogy a kölykeink lássák, hogyan kell azt csinálni.
Jól láthatjátok, a kutyakölök sorsa sokkal sanyarúbb, mint az emberkölyköké. Még annál is, amikor az emberkölykök szülei elválnak. Mert a mi kis kölykeinket nem helyezik el sem a papájuknál (vagyis nálam), sem a mamájuknál (vagyis Bimbinél). Ellenben tök idegenek szanaszét hordják őket. És lehet, hogy soha, de soha többé nem látjuk egymást.
Persze, ez velem nem történhet meg. Mert az én kisfiam itt fog lakni a velünk szemben lévő házban! Mert Vera és Peti pont ott laknak! És akkor látom majd a kisfiamat, amikor csak akarom. És majd meg is tanítom mindenre, amit csak tudok. Huzigálni, labdázni, meg pocsolyázni. Meg döglött halba belehemperegni. Hogy mindig jól érezze magát.
Bimbivel meg majd megbeszéljük, hogy mikor találkozunk újra. És akkor majd megint játszhatunk olyat, mint régen.
