Itt a Kossuth Rádió és benne a Halljad Izrael! 2015. január 2-án péntek délután fél kettőkor, 5775 Tevet hó 7. napján.

Zsidókat nem szívesen engedtek be a városokba, még Pesten, a 19. században sem. Bár részvételük a kereskedésben, a pénzváltásban, tehát a gazdasági életben hasznosnak bizonyult, s ez némi enyhítést hozott.

Ugyan este el kellett hagyniuk a várost és éjszakai távozásuk a rablóknak kedvezett. Előfordult és nem is ritkán, hogy megtámadták őket és elvették a pénzüket. Tragikus történeteket is őriz az emlékezet, mert nemcsak az anyagiakat, hanem az életüket sem kímélték. Már ezért is fontos volt, hogy legyen hajlékuk, szobájuk (németül a stúbe jelenti a szobát), jiddisül beszélve az imahelyet stíbülnek mondták. Tehát helyiség, ahol imádkozhattak. Kezdetben csak az ima volt engedélyezve, de az esti fohászkodás után veszélyesnek bizonyult a hazatérésük és ezért megengedték, hogy ott töltsék az éjszakát abban a házban, mondjuk egy másik szobában. Viszont valahol étkezni is kellett, így konyha is tartozott a helyhez.

A stíbül, más néven imaszoba volt az a helyiség, ahol lakhattak, főzhettek, gyerekeket nevelhettek, azaz élhettek benne. A stíbül egyébként megelőzte a kőtemplomot. Később épültek jelentős templomok a Dohány, majd a Rumbach utcában, valamint az ortodoxok (a vallást hagyományosabban őrzőket nevezték így) részére a Kazinczy utcában. Ma e megkülönböztetésnek, legalábbis nálunk, nincs értelme, mert a hívek az előírt imarendet, általánosságban követik.(Magyarországon az askenáz stílus volt a meghatározó. Gomer fia askenáz, így szerepel a Bibliában. Gomer alatt általában Germániát értjük. Ezen stílus azon országokban gyakori, ahol a hó esik. A sné szó havat jelent, de tisztelni kell azokat, pl. a Hábád és más egyleteket, ahol a szefárd stílust követik. A különbség elenyésző, az imák sorrendjében és a dallamvilágban van némi eltérés.)

Kinszki Imre: A Dobler-bazár udvara, átjáróház
A kép forrása: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjtemény
A Király utcában egykor számos stíbül működött. A 6-os, a 7-es, a 13-as szám alatt, vagy annak a környékén: a Holló utcában, a Kazinczy utcában, a Paulay Ede utcában, a Vasvári Pál, az Akácfa utcákban, ám a sor nem teljes. Itt említendő meg a Dobler-bazár is, mely átjáróház volt a Paulay Ede és a Király utca között.A zsidók letelepedése nemcsak erre a városrészre korlátozódott, de ezen a helyen igen erős infrastruktúrát építettek ki. Rituális fürdővel, vágodával, különböző üzletekkel, húsbolttal színesítették a környéket. E sorok írójának szülei is itt imádkoztak a Király utca 7-ben, a Hevre Tilem nevű stíbülben. Egyébként számos kiválóság, pl. a tragikus sorsú kiváló kántor, Fisch József is ott debütált. A sülbe járás közvetlenül a háború után is összehasonlíthatatlanul nagyobb volt létszámban, százalékban, mint most. Az ötvenes években érdekessé vált ez a helyzet. A vallás gyakorlását nem tiltották, de nem is volt kívánatos. Aki valamilyen vállalatnál vagy hivatalnál vezetői státuszban funkcionált, annak körül kellett néznie, ha imaházba akart menni. A csendes stíbülök ezen a területen valamivel védettebbek voltak, mert aki odajárt, az nem áztatta el a társát, hiszen a „jelentés” visszájára is fordulhatott volna, mert hiszen ő is ott volt… De aki vezetői beosztásra nem törekedett, az járhatott ugyan imaházba, sülbe, nem bántották, legfeljebb a megjegyzéseket kellett elviselnie.

Mint már említettük, a beosztások ezen a téren meghatározóak voltak. A szakmai felkészültség háttérbe is szorult a „megbízhatósággal” szemben. Nem általánosíthatunk, de gyakori volt a jó káder igazgató, aki a frázisokon kívül mást nem mondhatott és a jó felkészültséggel rendelkező főmérnök az üzemekben, a főkönyvelő a hivatalokban, kiegészítették egymást. Az elsőknél a származás volt a fontos, másoknál a tudás. A gép forgott, a masina működött, a modern technológia nagy beruházást igényelt volna, erre nem jutott pénz, de nem is nagyon szorgalmazták, mert az a káderek elbocsájtásával járt volna. A kenyér legyen kisebb, de minél több embernek jusson, ez igen hangzatos, de a primitív körülmények között a nyugat vonzó ereje megnövekedett, a feszültség pedig robbanással fenyegetett, amely például 1956-ban be is következett. Nehéz elmondani, hányan és éppen a legkiválóbbak távoztak el ennek az évnek a végén, és ’57 elején.

Joggal kérdezhetik: mi köze e fejtegetéseknek a Király utcához és környezetéhez? Ha megvizsgáljuk a környék összetételét, akkor a választ lényegében már meg is kaptuk. A környéken számos imahely és intézmény működött. Például stíbülök, de vallásos egyesületek is. Az Agudának is ott volt a székhelye, a Mizráchinak a közeli Laudon, (ma Káldy Gyula) utcában.

Talán még arról is beszélhetnénk, hogy mi a különbség a stíbül és a zsinagóga között. Mondhatnánk, hogy semmi, valami azért mégis. Az előbbihez maximum 30-40 főnyi kicsiny közösség tartozott. Nagyobb, több száz főt befogadó imaházban kevéssé lehet gyakori a megtiszteltetés, a Tórához való felhívás. Akik ezt fontosnak tartották, azok inkább a stíbült választották.

A Király utca lényegében határt is jelentett. Egyik oldalán sorakozott a Dob utca, a Holló utca, az Akácfa utca és azon helyek, ahol a vallásnak megfelelő intézmények funkcionáltak. A másik oldalon, közel az Andrássy úthoz, az érintett lakosok egyre kevesebben voltak. Bizonyos mértékben a Király utca még ma is ismert a nagyvilágban. Ha valaki azt mondja, az édesapja a Holló utcai stíbül közelében lakott, pontosan tudható: melyik épületről van szó. És ott hol s merre talál zsidó imaházat, kóser boltot, zsidó szót és szellemet. És ha ilyen értelemben ez vagy ezek régi fénye meg is kopott, a nyomuk még fellelhető.

Legyen áldás azon is!