Révay András: Halk, őszinte fohász
Van abban valami szimbolikus, hogy az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány – együttműködésben a Zsidó Nyári Fesztivállal – az erősen helyreállításra szoruló Rumbach utcai zsinagógában nyitotta meg az „Imák Auschwitz után” című kiállítást. Hiszen viszonyunk a Soá-val ugyancsak erősen helyreállításra szorul!
Megosztott társadalmunkban, a magyar Soá hetvenedik évfordulóján mind többen látják úgy, hogy szükségszerű megfogalmaznunk: a holokauszt tragédiája nem zsidó ügy, hanem keresztény és össztársadalmi trauma egyaránt. Ennek kifejezéseként rabbik, püspökök és egyházi gondolkodók írtak „Ima Auschwitz után” címmel imádságokat, melyeket kortárs képzőművészek kaptak meg és a művészet eszközeivel vizuális tartalommá formálva tettek egyetemes üzenetté. Az imák szerzőinek neve sokatmondó. A főrabbi mellé felsorakozott a pannonhalmi főapát, a református püspök, az evangélikus elnök-püspök, a baptista elnök – hogy a sorból csak néhányat említsünk. Az imákat a művészet nyelvére lefordítók között pedig három Kossuth-díjas és kilenc Munkácsy-díjas alkotót találunk.
Rendhagyó ez az esemény a Zsidó Nyári Fesztivál történetében – jelentette ki a megnyitón Heisler András, a MAZSIHISZ elnöke. Rendhagyó azért, mert a fesztivál szervezői egészen mostanáig kínosan ügyeltek arra, hogy rendezvényeik ne a holokauszt élményével, hanem a zsidó és a nem zsidó közösség színes kultúrájával, értékeivel, a jövővel foglalkozzanak. Ez a kiállítás viszont a hetven évvel ezelőtti szörnyűségek kapcsán fogalmazódott meg. A II. Világháború kitörésének napján küld erős üzenetet a társadalomnak, hogy ebben a munkában számos felekezet és művész vesz részt. A megbékéléshez elsősorban őszinteségre van szükség. Az őszinte szembenézés, az őszinte szavak lehetnek a megosztottság helyett az összefogás jelei.
Az imádság, az alkotók meggyőződése szerint nem állásfoglalás. Nem embereknek szóló megfelelési kényszer, hanem a Mindenható felé forduló bocsánatkérés és megbocsátás hangja. Ezek az imádságok a számunkra leggyönyörűbb nyelven, Csokonai, Ady, Arany János, Petőfi, Radnóti, József Attila nyelvén szólnak. A nyelv viszont tele van kettősséggel. Az Ószövetségben a bölcs rámutat: dicsőség és gyalázat forrása lehet a beszéd, a nyelv végzetévé válhat az embernek. A Zsoltárokban pedig olvashatjuk: a nyelv eszköze lehet a boldogulásnak, de éppen úgy lehet veszedelem is. Szent Jakab azt írja: a nyelv az a tagunk, mely egész testünket beszennyezi és egész életünket lángba borítja … vele áldjuk az urat és az atyát, vele átkozzuk az embereket, akik az Isten hasonlóságára vannak teremtve. Akik a kiállítás imádságait megfogalmazták, mindnyájan a magyar nyelv szakavatott művelői. Felelősségük hatalmas, mert a nyelv hatalmában van az élet és a halál, mert szavaikkal képesek bennünket, hívőket elvarázsolni. Itt pedig a zsinagóga szakrális terében a művészek a maguk vizuális eszközeivel a megbocsátást és a bocsánatkérést segítik kiteljesedni, amit aztán a zene tesz számunkra teljessé. Ez a kiállítás a megbocsátás szimbóluma, szolgálhatja a nemzetek és a vallások közötti békét!
Galambos Ádám, evangélikus teológus, a kiállítás kurátora a rendezvényről szólva Radnóti Miklós, drámai Negyedik eclogáját idézte. „Az égre írj, ha minden összetört!” Tudjuk, 1944-ben ez történt: valóban minden összetört. Azóta új nyelvet kell kialakítani. Most, amikor a remény jegyében együtt vagyunk, rá kell döbbennünk; ahhoz, hogy közösen tudjunk előre tekinteni, szembe kell néznünk múltunkkal! A holokauszt hetvenedik évfordulójának meghatározó kérdése, hogy zsidóként, keresztényként, de legfőképpen emberként, mit kezdünk az ember, a testvér, a bocsánatkérés és megbocsátás fogalmával? Az alázat gyakorlásával? Többen úgy fogalmaznak, hogy a holokausztban a „zsidóság” halt meg. Ám egyre erőteljesebben előtérbe kerül a meggyőződés, hogy a „kereszténység” az „emberség” sérült.
Miként alakulhatott ki, hogy az ember saját hitével, a testvérszeretet kulcsfontosságú gyakorlásával fordult szembe? Sokféle magyarázatot, kibúvót ismerünk, de ha a leplezetlen valóságot keressük, egyik sem ad megnyugvást. A valóság alázatért és bocsánatkérésért kiált. Olyan emberségért, melyet képmutató, magukat igazoló emberek helyett igaz emberek halkan, sokszor név nélkül mutatnak. Olyan emberségért, ami meri vállalni saját cinkosságát, mulasztását, ami felvállalja múltját és ebből kiindulva és okulva saját etikájával, az ember, az emberszeretet, a másik, mint testvér fogalmát erősíti meg. Az ember ugyanis attól válik a szó igaz értelmében emberré, ha tudatosítja: saját embersége a másik emberségének és ezáltal szeretetének felismerésével és gyakorlásával kezdődik! Erre kívánja rávezetni nézőit ez a kiállítás.
A nyitó rendezvény befejezéseként a 2002-ben alakult Szent Efrém Férfikar énekelt egyházi dalokat. A kórus az utóbbi években Magyarország egyik legnépszerűbb vokális együttesévé vált. Alapítója és művészeti vezetője a Liszt-díjas Bubnó Tamás. Az együttes tagjai kivételes hangi adottságokkal és zenei képzettséggel rendelkező énekesek. Fő céljuk a bizánci rítusú keresztény világ vokális örökségének kutatása, bemutatása és népszerűsítése, a bizánci zene szépségének és misztériumának megismertetése elsősorban a magyar, valamint az európai közönséggel. Most mindezek mellett más egyházak dalait is megszólaltatták. Ilyen volt például a közismert „Mint a szép híves patakra…” kezdetű református zsoltár, de énekeltek héber és orosz szövegű dalokat is. A kar művészetének színvonalára jellemző, hogy a Nemzetközi Ortodox Egyházzenei Fesztiválon (Lengyelország) megnyerte a professzionális kamarakórus kategóriát. Először fordult elő a rangos fesztivál 25 éves történetében, hogy nem szláv kórus vitte el az első díjat.
