Rendhagyó interjú Markó Iván Kossuth-díjas balettművész-koreográfussal
„Ez az én Testámentumom.” – A magány mosolya
Rendhagyó interjú Markó Iván Kossuth-díjas balettművész-koreográfussal
Most nem a balettművészt kérdezem, hanem egy érdekes könyv íróját. Mi késztette arra, hogy papírra vesse életét, gondolatait?
Ne is mi, hanem ki. Mutatnék felfelé, akit ha akarom, akkor Jóistennek, ha akarom, akkor Örökkévalónak, ha akarom, akkor az Úrnak. Ő késztetett erre, no meg természetese saját magam is, egy szembenézésre.
Mit jelent ez a könyv Önnek?
Én úgy hívom, hogy ez az én Testámentumom. A szótár szerint ez a szó annyit tesz, végrendelet, a másik jelentése pedig, szövetség, a Biblia szerint. Hadd legyek egy kicsit rendhagyó. Amikor dedikáltam Önnek a könyvem, azt írtam bele, hogy Önt 24 évvel ezelőtt az Ígéret Földjén, az Isten Városában, Jeruzsálemben ismertem meg. Ennek az ismerettségnek az okán, engedje meg, hogy én legyek a kérdező és a válaszoló is egyben.
Tessék csak!
Miről is szól ez a könyv? Önéletrajz? Karriertörténet? Családregény? Szerelmeskönyv? Bulvár? Hitbizonyítás? Egyszerűen csak Markó Iván? Mindegyik, de nem. Miért nem? Mert a könyv első oldalán egy rövid passzus szerepel, ami így hangzik: Az igazság és az ítélet a Jóistené. Nekünk, esendő embereknek, egy lehetőségünk van, az őszinteség. Nem szeretnék a könyvről többet mondani, hanem inkább szeretném az első oldalt elmondani, hogy a kérdésre választ kapjunk.
„Az ötvenes évek elején nem volt divat zsidónak lenni. Anyai ági nagyapám, Fleischer Mór ortodox hite meghatározta az egész család szellemi, érzelmi életét. Igen, az egész családét, mert együtt laktunk tizenegyen Budapest szívében, a Hajós utcában, egy kopott bérlakásban. 1952 telén, karácsony előestéjén, hatalmas pelyhekben hullott a hó. Nagyapám, a huzatos kapualjban, kis asztalkán árulta Márta nagynéném festett díszdobozait, de nem járt már az utcán senki, csak én húzogattam magam után kis fa szánkómat a térdig érő magas hóban. Csodáltam őt! Egyenes tartásáét, szikár soványságát, igaz, fél gyomrát már megette a rák. Nemes orra, szürke szemei, kiugró pofacsontjai, dús, felfelé pödört hófehér bajusza, a szép magyar öregember képét sugározta. Négyéves koromban vitt el először a Desewffy utcai imaházba. Néhány nagyon idős, ortodox zsidó járt oda, akik nem féltek Rákosi és társai hatalmától és tetteitől, de tiszta szívükkel félték és szerették a Mindenhatót. Meg akartak felelni neki. Megdöbbenve láttam, hogy a Tóraszekrény előtt a nagyapám meggörnyed és sír. Igen, volt miért sírni. Nincs kegyetlenebb egy szülő számára, mint elveszítenie gyermekét. Lili lányát, és Judit unokáját haláltábor emésztette el, Mucu fiát munkaszolgálatosként belelőtték a saját kezével megásott sírba. Az imaházban a pislákoló fények, az idős emberek ruhájának dohos szaga, a magányt sugárzó nyirkos falak, félelemmel töltöttek el. Este, otthon a kis vaskályhában izzott a szén, s kitaláltam egy mesét. Így hangzik: A Jóisten a kezét a homlokomon tartja. Ha rossz vagyok, felemeli az egyik ujját, ha még rosszabb, másodikat, harmadikat, negyediket, de az ötödiket mindig magamon érzem. Igen, ez az erőm! A mai napig.
Köszönöm ezt a rendhagyó beszélgetést.
Az interjú az ATV június 15-i Hetiszakasz című adásának szerkesztett változata.
Breuer Péter
Mellékletek terület
