Zsolt Heller az utazás
Fáradt volt. Már várta a nap végét. Tolta maga mellett a biciklit, és mintha az egyetlen barátja lett volna – talán így is volt – még beszélt is hozzá: – tudom, hogy fáradt vagy… én is, lassan végzünk… végig gyalogolunk a fő utcán és utána megyünk haza. Már rég tudta… nem ő vezeti a kétkerekűt, hanem az vezeti őt, mintha az út menti kerékvájatok meg tudnák mutatni melyik a helyes út. És valóban megmutatták. Érezte az ősz visszautasíthatatlanul egyedi illatát… és látta maga előtt a fákkal benőtt kis házak mögött kanyargó Marost. Hallotta a víz sodrását. Olyankor megállt, várt egy kicsit… és a várakozás közben megérkezett az illat… a víz nyers illata… ami magával hozta a fák a folyó menti virágok illatát, mint a Maros hű poggyászát. Szerette ezt. Érezte a kerékpár kormányán, hogy még mindig nehéz a táska, amit reggel ráakasztott. Még tele van levéllel.
Mi van ma? – kérdezte magától. – Mindenkinek írhatnékja támadt? És mindet ide, Maroskeresztúrra küldték?
Megállt az út szélén egy szürkére festett kis ház előtt és bekiabált: – Rafila nénii!! Rafila mamaaa!! Levele érkezett.
Alighogy elkiáltotta magát hallotta, ahogy nyílt a kiskapu ajtaja, ami éles nyikorgással jelezte, hogy Ráfila mama kilépett a házból és elindult feléje,- aki inkább a nevének eredeti hangzását kedvelte, a Ráhelt. De a falubeliek, hol így, hol úgy szólították. Neki olyannak tűnt így, mintha két neve lett volna. Nem. Nem a neve volt kettő… az identitása, az volt több. De erről nem szólt senkinek sem. Azt nagy titokként őrizte.
– Nekem? – kérdezett vissza Ráhel mama. Nekem ugyan kiküldött levelet? Jajj!! – villant eszébe. – Az csak a kislányom lehet!! – és sietve kapta ki a hórihorgas postás kezéből a borítékot. Az az égnek szegezte az arcát, mintha a Nap sugaraitól várná a választ: – Na? Jó hír?
Ráfila elcsendesedett… és elindultak a könnyei, végig az arcán, mintha utat akarnának vájni azokba a vonásokba, amit úgy szerettek a gyerekei. Szaladtak a könnyek. Versenyt az idővel és a gondolattal, ami most nem akarta visszatartani őket, s a kézzel, ami nem akarta letörölni őket. Hat gyereke volt, közülük négy lány… hiába voltak sokan, mindig tudta melyik gondol rá.
– Ilonka hazajön – mondta küszködve a könnyeivel. Érezte elgyengül.
Hosszú évek terhét vitte a hátán, amitől most gyengének érezte magát. A féltés terhe. Végig remegte a háborút, hogy az a szép nagycsalád, amelyet ő összefogott megmaradhasson. Annyi minden történt akkor. Azt hitte elviszik őket, mint a többi zsidót… elhagyta… nem a hitet, minden mást, ami utalt a zsidó származásra. Nem mondta senkinek sem. De a sors megkísértette. Ilonka megismerkedett egy munkaszolgálatos debreceni fiúval, Zoltánnal. Össze is házasodtak… csendben. Egy év múlva, negyvenkettőben meg is született a kisfiúk, József. Egy alkalommal elutaztak a gyerekek Debrecenbe, megmutatni Zoltán szüleinek a kis családot. De pár nap múlva vissza is jöttek. Már akkor nagy baj volt ott. Az egész magyarföld kifordult a józanságából. Féltette őket, és amikor visszaértek napokig sírt. Nem is sírt, zokogott. Ott ahol nem látták, a szemközti kukoricásban. Kisírta magát, majd egy kis idő múlva visszament a házba. Aztán Zoltánt megint behívták munkaszolgálatra… onnan, Maroskeresztúrról. Jöttek „vásárhelyről” a katonák és elvitték Ilonkát és a kis Józsikát a gettóba… pár nap múlva volt egy bombatámadás és a sérült kerítésen át menekültek ki a nagy zűrzavar közepette. Csak otthon mesélte el a lánya, hogy a bombázás közben a kerítés közelében álltak és ott egy fal leomlott… rájuk esett, de csodával határos módon csak karcolásaik lettek. A kis Józsika meg sem érezte a viszontagságokat, csak mindig éhes volt.
Ilonka híreket kapott Pestről, Zoli családjától, hogy ott meglehetnek addig még vége nem lesz a háborúnak. A Csillag család hívta, és elindult Józsival egymaga Pestre. És Ráhel mama kétségbe esett. Nem tudta mi a jó, ha elengedi Ilonkát Pestre vagy ha marasztalja. Azt még egyszer nem akarja átélni ahogy a lányát elráncigálják a kis unokával a karján. Elengedte őket. Napokig készültek sütöttek, és próbálgatták a poggyászt, hogy minél kisebb legyen és tartalmasabb.
Elutaztak. Hónapokig nem tudta mi van velük. Visszatért mindenki, Ilonka, Józsikával a felszabadított pesti gettóból, és Zoltán is, aki nem beszélt arról merre vitték el… csak ült meredten maga elé és válaszul annyit mondott messze voltam tőletek… nagyon messze…Zoltán családját elvitték Debrecenből Auschwitz-ba. Hónapok teltek el még mosolyogtak.
És amikor újra együtt lehettek volna a háború után… eltelt egy év… Ilonkát és a családját kitoloncolták. Mert magyarok és zsidók voltak. Marhavagonba rakták őket sok más hasonló családdal együtt… és vissza Magyarországra… pedig Zoltán álma az volt, hogy maradhatnak… ott fent a hegyekben, Maroskeresztúrhoz közel. Hetek múlva kapott levelet hogy jól vannak és egy ismerős megengedte, hogy beköltözzenek a tanyájára, ott Debrecen határában és van munkájuk is. Ráhel mama akkor nyugodott meg… de közben a féltő anyai szív időnként kiment a szemközti kukoricásba, hogy más ne lássa és sírt….és várta a leveleket…. Sámuel a postás pedig rendszeresen hozta… havonta egyet. Több levelet nem mertek küldeni nehogy azt higgyék, rendszerellenes üzenetek vannak bennük.
– Sámuel, megkínálhatom egy kis pálinkával? – kérdezte Ráhel mama. Sámuel örült a kérdésnek. Reggel korán kezdett és még mindig sok a levél.
– Egy kicsit csak – mondta válaszul… meg Rafila mama… abból a vizeskávéból, amit szokott főzni van még? Azt innék szívesen. – Hozom mindjárt Samukám, mosolygott Ráfilá. A postás pedig állt és várta azt a finom kávét, amivel időnként megkínálják itt, ennél a háznál, közben érezte az őszi nap erejét, az ősz illatát, a hangokat… élvezte, hogy él… csak egy dolgot sajnált…
Megitta a kávét, hozzá a fél szilvapálinkát és lassan továbbtolta a biciklijét, három házzal arrébb újra megállt és bekiabált…
Ilonka nem akart veszekedni, mert tudta, hogy most ebben a pillanatban ez nem megoldás. Ideges volt mindenki. Zoltán, a férje csitítgatta.
– Hidd el Ilonkám mindent becsomagoltunk. Lassan indulnunk kell. A reggeli imánál elköszöntem mindenkitől. Csillag Sanyi megígérte, hogy eljön minden nap a házhoz. Meg itt a belvárosban nyugodt lehetsz. Már az egész Darabos utca ismer bennünket. Bárki szívesen vigyázna a házra.
– Tudom Zoltán, tudom… csak izgatott vagyok… nem miattunk, a gyerekek miatt, meg az út miatt.
– Bírni fogják, nem olyan nagy út az – felelte Zoltán, majd magához szorította a párját.
– Anyukád miatt is izgulsz biztos. Ha majd unkáink lesznek, te is olyan Jiddise Máme leszel, mint ő – mondta nevetve, majd megcsókolta. Tíz év is eltelt már, hogy kitoloncolták őket Erdélyből, és alighogy összeállt a hitközség, Ilonka megerősítette a zsidó hitét. Zoltán nagyon büszke volt párjára. Most is nézte a felesége szemeit és nem is kellett megszólalnia.
– Én is szeretlek – mondta Ilonka válaszul.
Bezárták az ajtókat és elindultak gyalog a Nagyállomásra. Zoltán karján a kicsi és a poggyászok egy része, mellette Ilonka a két nagyobb gyermekkel. Öten voltak. Volt idő, amikor könnyek között kételkedtek abban, hogy valaha összekerülhetnek még. De hittek… hittek a Mindenható erejében és a szerelmükben… és most együtt mennek… vissza… igaz látogatóba, Erdélybe, ahonnan több mint tíz éve sírva és megaláztatva jöttek el.
Az állomás tele volt emberrel, alig tudtak felszállni a vonatra.
– Lemegyek, veszek újságot… még van húsz perc az indulásig.
– Siess, Zolikám kérlek… nehogy lemaradj, mint egyszer – mondta neki Ilonka és megcsókolta.
Megvette az újságot és kiszaladta az állomás elé… oda, ahol állt a Deák Téri Zsinagóga… de már csak a romjai voltak ott. Összeszorult a szíve. Ott volt ő kántor… és most, az a gyönyörű zsinagóga nincs sehol. Lebontották.
Mikor visszaért ránézett a párjára. – Megnézted a zsinagógát is? – kérdezte Ilonka.
– Igen – válaszolt… de honnan tudod?
– Látom a szemedből – válaszolt Ilonka és mosolygott.
Megszólalt a vonat sípja, összerezzentek, de ez az indulás másabb volt, mint akkor évekkel ezelőtt…
Jóska a nagyobb fiú egész úton a vonattal együtt száguldó tájat nézte. Kereste az emlékeit, de nagyon nehéz volt bármit is felidéznie. Öt éves volt, amikor átjöttek Magyarországra, alig emlékszik valamire. Nézte a kocsiba felszálló embereket is. Volt egy fiatalasszony, aki nagyon izgatott volt és egész úton beszélt, ő sem látta az édesanyját már tíz éve, ahogy kivette a szavaiból. Püspökladányig utaztak, majd ott rákapcsolódtak a Romániába tartó vonatra. A fiatal nő Székelykocsárdig utazott velük. Már az érkezés előtt tiszta izgatott volt. Amikor megállt a vonat, elköszöntek egymástól és Jóska kinézett az ablakon… kíváncsi volt ki várja a nőt. Kevés ember szállt le. Hamar rátalált a csomagjaival küszködő nőre, majd egy sikítás, amolyan félelmetes és távoli, és a következő pillanatban egy idős nő rohant oda a csomagjaival szoborként álló nőhöz. Az idős nő hangos zokogás közben átölelte a lányát, csókolgatta és közben térdre rogyott. Már elindult a vonat, de az a két nő akkor is ott állt zokogva, miközben az anya térdelve szorította magához a lányát. Döbbenten nézték a jelenetet – a lánya előtt térdelve zokogó anya képe örökre bevésődött Jóska fejébe – azt, ahogy az emberi szeretet és féltés egyszerre tör ki hosszú évek hiánya után, mint egy vulkán. Szabadjára engedve az évtizedes száműzetés fájdalmait.
Egy napja utaztak már… látták a napfelkeltét Erdély hegyei között és mindent elfeledtek… elfeledték az elmúlt éveket… az volt a fontos, hogy visszatérhetnek, még ha pár napra is… zsidóként és magyarként.
A keresztúri állomás már messziről látszott… alig voltak a peronon… és ahogy közeledtek Ilonka kihajolt az ablakon… és a szája elé kapott.
– Anya – mondta halkan és sírni kezdett.
Jóska zavartam nézett az apjára, aki megsimogatta a fia fejét.
– Olyan ez kisfiam mintha te sem láttál volna bennünket több, mint tíz éven át – mondta Zoltán.
– Azt én ki sem bírnám apa – válaszolta elérzékenyülve.
– Dehogynem fiam, az emberi szív sokat kibír, de időnként kell neki a megnyugvás, még ha évek multán is. Én nem láthatom már a szüleimet, de anya igen.… .
Alig tudtak leszállni a vonatról… a sok csomag és a gyerekek… és persze Ráhel mama, aki azt sem tudta hogyan csókolgasson össze mindenkit.
Talán egy félóra is eltelt mire összeszedték magukat. A peronon lévő padon beszélgettek egy ideig, majd elindultak a kukoricáson át a házukhoz, ami a fő úton állt. Amikor kiértek a kukoricásból Ráhel mama meglátta Sámuelt a postást.
– Samukám, megérkeztek!! – még mindig remegett a hangja.
Sámuel elnézett a távolba és mosolyogva szólalt meg: – Ilonka, hogy vagytok? Milyen volt az út? Hogy utaztatok?
– Jól Sámuel, elhoztuk a gyerekeket is – válaszolt Ilonka, majd hirtelen azt mondta: – Add a kezed!
Ezzel megfogta a postás kezét és rátette Jóska arcára, aki akkor értette meg miért volt olyan furcsa neki ez az ember. A postásnak finom keze volt, megsimogatta Jóska arcát majd megszólalt: – Ő a kis Józsika? Milyen szép ember lett…
– Igen – válaszolta Ilonka, majd tovább tette a postás kezét a kislányuk és a legkisebb fiú fejére. Sámuel szeme könnyes lett.
– Tudjátok, eddig sajnáltam, hogy nem láthatom, a Napot csak vágyhatok a melegére, hogy nem láthatom, a tájat csak érezhetem a levegőben a növények illatát, de ezt nem kárpótolhatja semmi sem… azt, hogy újra itt vagytok.
Majd lassan elindulva könnyes szemekkel tolta maga mellett a biciklit… aki, mint hű barátja nyikorgott minden mozdulatra, és mintha vezette volna a férfit, úgy távolodtak el a családtól vakon, bele a szürkeségbe, hiába az őszi napfény…
Heller Zsolt: az utazás
