Néhány szó az újságirói fegyelmezettségről és kollegialitásról

2013 december elseje reggelén tragikus baleset történt New Yorkban, pontosabban Bronxban, annak is Riverdale negyedében, egy Spuyten Duyvilnevű vonatállomáson. A baleset körülményei, részletei, amelyben négyen meghaltak és hatvanan megsérültek, jelen tudósítás írásakor még nem tisztázottak. Nemrég fejeződött be a sajtótájékoztató, ahol sok részletről még nem kaptak felvilágosítást az újságírók, s  a nézők, hallgatók sem. Őszintén szólva nem is a balesetről szeretnék itt és most tájékoztatást adni, hanem ennek kapcsán figyelmet a tudósítás megszületésének körülményeire, az újságírói kollegialitásra, és fegyelmezettségre szeretném felhívni.

A baleset egy olyan vasárnap reggel történt, amely egy hosszú hétvége utolsó napja volt. A hálaadás napi pulykavacsora, illetve a zsidó vallás Chanuka ünnepének első napjai is erre a hétvégére estek. Ráadásul ezen a hétvégén volt a Fekete Péntek – a karácsonyi vásár első napja – amely óriási árleszállítással jár Amerikában. Hálaadáskor az amerikaiak kedvenc időtöltése nemcsak a pulykavacsora elpusztítása, de az utazás is. Ilyenkor aki csak teheti felkerekedik, vásárolni megy és barátokat, családtagokat látogat. Ilyenkor a nagy, hagyományos pulykavacsorák, illetve a vásárlás lázában ég mindenki.

A Spuyten Duyvil megálló a Metro-North Railroad vonalán található. Ez az utolsó bronxi megálló, a következő állomás már Manhattan-ben  van. A vonatot leginkább a budapesti elővárosi közlekedés HÉV vonalához lehetne hasonlítani. A vonat végigszáguld a Hudson folyó partján, s érinti a Spuyten Duyvil állomást, hogy az utazók mintegy 20 perc alatt New York központjában a Grand Central Station-on találhassák magukat. A mindig zsúfolt vonat hétköznaponként 25-35 percenként jár, vasárnap természetesen ritkábban. Most vasárnap kora reggel, kevesebben voltak, mintegy 150-en utaztak New York belvárosa felé.

A vonat, amely vasárnap reggel nemsokkal hat óra előtt kisiklott közvetlenül aSpuyten Duyvil állomás előtt az eddigi információk szerint több mint a dupla sebességgel közeledett az állomáshoz, mint amennyivel szabad lett volna mennie. A baleset egy balkanyarban történt. szerelvény hét kocsijából öt kisiklott, ahogyan a szerelvények egymást tolták a Hudson folyó felé.

A balesetet követően a rendőrség azonnal lezárta a környező utcákat, mintegy egy kilométeres körzetben. A környéken, közvetlenül a folyóparton részben kertes, családi-, illetve az átlag new yorki környezethez képest nem túl magas házak találhatók. A maximum 12 emeletes épületek New Yorkban nem tartoznak a magas épületek, semmiesetre sem a felhőkarcolók közé.  Ezen a környéken az egyik ilyen 12 emeletes házban lakom én is, s ha az utca túloldalán nem takarná el a kilátást néhány ugyancsak nem magas épület, valamint egy domb, magas fákkal, akkor a lakás erkélyéről, de ház legmagasabb emeletéről biztosan, szinte teljesen belátható lenne a folyópart, s az a kanyar is ahol a baleset történt.

Magam vasárnap reggel, a baleset idején nem voltam New Yorkban. Ahogyan fél Amerika, magam is elutaztam a hosszú hétvégére, s reggel a forró kávé közben a hírekből értesültem, hogy mi is történt. Majd egész napos vezetés után hazaérkezve konstatáltam, hogy még mindig tart az utcazár, amit a környék lakói fegyelmezetten vettek tudomásul. Végül sikerült a szomszéd utcában parkolni, ami már csak azért is nagy eredmény, mert az utcánkban immár második hete csőfektetés folyik, s ez idő alatt a kevés parkolóhely elfoglalása is autós ügyességet igényel.

Ma, az újságírói kíváncsiság kielégítésére fényképezőgép és tudósítói igazolvány a nyakba, s irány a baleset helyszíne.

Ez a “nyakba” kifejezés magyarázatot igényel. Itt kötelező az újságiró-igazolvány látható helyen történő hordása! Egyik alkalommal nem volt az igazolvány a nyakamban, s amikor tárcámból elő kívántam venni, egy new yorki rendőr majdnem lelőtt. Ugyanis azt a mozdulatot, ahogyan a tárcámért nyúltam “félreértette”, azt hitte, hogy pisztolyt akarok rántani. Így ő azonnal a pisztolyáért nyúlt. A mozdulat szerencsémre mindkettőnknél megfagyott, de az eset óta tudom, hogy én hibáztam, félreérthető voltam. Nos, azóta ha eseményen vagyok, akkor az újságíró igazolvány, a nyakamban lóg.

A nyakban lévő újságiró-igazolvány ma is jól jött. Az esemény helyszínén érdekes rendőri hozzáállást tapasztaltam. Elsétálva a rendőrposzt előtt, a két rendőr figyelemre sem méltatott. Minden ellenőrzés nélkül, nyakamban a fényképezőgéppel, ami lássuk be foglalkozásunk egyik jelképe, de mindenesetre kelléke, senki rám sem hederített. Ámde, amikor szerettem volna az egy száll műanyag szalaggal jelzett “kordonhoz”, az esemény helyszínéhez közelebb jutni, akkor hozzám lépett egy rendőr, s rendkívül udvariasan arra kért, hogy ne menjek a kordonon belülre. Azt hittem nem vette észre az újságiró-igazolványt, s ezért nem enged tovább. Nos a rendőr észrevette, s ismétlem, rendkívül udvariasan közölte, hogy nekünk újságíróknak fenntartanak az utcában egy helyet, ahonnan dolgozhatunk, de az utca más részeire még a sajtó sem léphet. A sajtó számára elkerített területen összezsúfolódott az össze nagy tv-társaság stábostól, közvetítőkocsistól kezdve, a fotósokig mindenki.

S itt ért a két meglepetés – ami gondoljunk bele nem is meglepetés. Az első “meglepetés”, hogy az újságíró kollégák fegyelmezetten – minden vita nélkül – vették tudomásul, hogy nem mehetünk az eseményhez közelebb, csak a nekünk kijelölt helyről dolgozhatunk. Itt jegyzem meg, hogy ez az utcarész egy híddal van egy szintben. Innen, ebből a “kilátóból” nem túl jó, de azért mégiscsak van kilátás, a mintegy 100 méter szintkülönbséggel alattunk található említett vasútállomásra és a baleset kanyarjára.

A másik meglepetés a kollegialitás volt. Tekintettel arra, hogy ez a “kilátó” az utca alig húszméteres szakasza, ahova az össze tv-társaság kameráját, a közvetítőállásokat, s még a fotós kollégákat is el kellett helyezni, de senki sem veszekedett a jobb helyért,  nem volt tülekedés. Az egyik operatőr kolléga látván, hogy keresem a helyem, hogy honnan  tudnék fényképezni, helyet csinált nekem. Tanúja voltam egy másik jelenetnek is: egy későbben érkezett kolléganő egy kollégát faggatott arról, hogy “hova álljon”, hol történt a baleset, honnan látható a legjobban. S, a kolléga türelmesen tanácsot adott a később érkezettnek.

Sokszor látjuk filmeken, hogy a fotós, az operatőr kollégák egymást letaposva, tülekedve szeretnének jobb pozíciót elfoglalni. Nos, itt ma az ellenkezőjét, a kollegialitást, a fegyelmezettséget, a segítőkészséget tapasztaltam. Fura, jó érzés volt, hogy ilyent is látni. S mindezt egy tragédia helyszínén. Avagy, talán éppen azért?

Barát Tamás