Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból – XI.
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
A ló túlsó oldalán
Amikor 1988-ban addig kedvenc rádiós főnöknőm, Márton Anna behívatott, és arról kezdett beszélgetni velem, hogy eljött az idő az erdélyi kérdést helyre tenni, és csináljak valami jó kis történelmi, kultúrtörténeti műsort Erdélyről és Romániáról, akkor elment a kedvem mindentől. No nem azért, mert egyetértettem Ceausescu rendszerével, és nem is azért, mert nem fájt a szívem az erdélyi helyzet miatt, hiszen jártam ott, láttam az üres üzleteket, a sorbaállásokat, a nyomort, a besúgók tömegét, a csoportunkat vegzáló securitatés embereket, hanem azért, mert az ilyen köpönyegforgatást még attól az embertől sem akartam elviselni, aki addig egyéb bátornak tűnő műsorainkért tartotta a hátát, és megvédett a nagyhatalmú főszerkesztőktől. Erdély és Románia tabutéma volt. Most tehát szóltak neki, hogy már szabad! Ez a szabadság azonban számomra többet jelentett. Talán egy héttel az ominózus jelenet előtt a Pagodában, azaz a Rádió büféjében beszélgettünk Márton Annával, Szilágyi Gyurival, Marton Frigyessel és Szepesi Györggyel arról, hogy rövidesen feloldják az Erdély nevű tabutémát, és ez évekre meghatározza majd a már csirájában bőven meglévő jobboldal irányát, az Édes Erdély, itt vagyunk, a Székely himnusz, és az irredenta gondolatok tárházát, amely együtt jár majd az antiszemitizmus fellángolásával. És én már akkor elhatároztam, hogy ehhez nem adom a nevemet. Nem is adtam. Sajnos az utókor engem igazolt. Hogy miért történt mindez így, arról van egy meglehetősen kiforrott véleményem, de ez egy másik töredék témája lehet.
1967-ben Magyarország a szocialista tábor egyhangú döntése alapján megszakította diplomáciai kapcsolatait az agresszor Izraellel. 1988-ban megkezdődtek a hivatalos tárgyalások a kapcsolatok újrafelvételéről, először csak ügyvivői szinten, majd 1990-tól nagyköveti szinten. Hirtelen az agresszorból jó barát lett, és egymásnak adták a kilincset az újdonsült miniszterek és miniszterelnökök, jelezve, hogy az elmúlt több mint húsz év csak félreértés, tévedés volt. Ez mind a nagy Szovjetunió bűne, nekünk pedig nem volt mit tenni. (Ismerős kifogások, korábban a németekkel kapcsolatban, Horthy mentegetésére.)
Egy kis névsorolvasás: Horn Gyula, Kovács László, Németh Miklós, Antall József, Jeszenszky Géza, Pintér Sándor, Göncz Árpád, Boros Péter, Katona Tamás, Suchman Tamás.
A szocialisták kanosszát jártak a múlt miatt, az MDF-esek bizonyítani akartak a jelenük miatt, azaz Csurka miatt, a többiek pedig egyszerűen kíváncsiak voltak. Egyszóval megint átestünk a ló túloldalára.
Antall József édesapja, zsidómentőként, nemcsak emlékfát kapott az Igazak kertjében a Jad Vasemben, hanem még emléktáblát is. De hát amit az édesapja tett 1939-40-ben, azt 1991-ben lerombolta az a tény, hogy a kormányzó párt alelnökét Csurka Istvánnak hívták. S bár magánbeszélgetésekben mind Antall József, mind Jeszenszky Géza igyekezett elhatárolódni Csurkától és híveitől, és ezt nekünk, kint dolgozó újságíróknak nyomatékkal próbálták elmagyarázni, nem volt könnyű a helyzet, ugyanis a delegációikkal olyan újságírók is érkeztek, akik egy követ fújtak az MDF jobboldalával. Egyébként a népes újságíró delegációknak olyan tagjai is voltak, akik közül az egyik teljes komolysággal megkérdezte tőlem, miközben a konvoj Betlehem felé tartott a Születés Bazilikájához, hogy ki miatt megyünk oda, mi olyan fontos Betlehemben. Visszakérdeztem, hogy ezt komolyan gondolja-e, mire paprikavörös lett, és élénken bólogatott. Mondtam, hogy én ugyan zsidó vallású vagyok, de azt mindenkinek illik tudni, hogy ez Jézus szülőhelye. Mire az ifjú titán zavartan azt válaszolta, hogy ő még a szocializmusban járt iskolába, és ezért a vallási dolgokról nem tud semmit. (Ma egyébként vezető jobboldali újságíró.)
Church of the Nativity – flickr/myaha
Még egy apró, de jellemző történet, de ennek semmi köze a politikához. Az Antall-delegáció hölgytagjait holt-tengeri kirándulásra vitték, miközben a miniszterelnököt és politikus kíséretét egy híres kutatóintézetbe kalauzolták el. Természetesen az újságírók is a politikusokkal tartottak. Mi is. Az intézet bejáratánál az izraeli fotósok a miniszterelnököt fényképezésre kérték. Miközben Antall József előrement, odasúgta a fülembe: szívesebben mennék a maga mellett lévő csinos hölggyel. A csinos hölgy mellékesen a feleségem volt, ami Antall számára csak az esti fogadáson derült ki. Mosolyogva kért elnézést.
Pintér Sándor mint országos rendőrfőkapitány nem csupán protokolláris látogatásra jött, hanem tanulmányútra, hiszen a gyakorlati munkában edződött izraeli rendőrség a világ egyik legjobbjaként számon tartott szervezet volt. Ráadásul – és ezt valószínűleg Pintér is tudta – a vezérkara 90 százalékban magyar származásúakból állt. Akkori vezetőjüket, az azóta elhunyt Dávid Krauszt, a későbbi magyarországi nagykövetet személyesen ismertük, és hallottunk arról a jelmondatról is, hogy csak akkor lehetsz főrendőr, ha van legalább egy magyar származású felmenőd. Ma már e főrendőrök közül sokan nyugdíjasként találtak új otthonra Budapesten.
Katona Tamást, az MDF-kormány államtitkárát még mint történész riportalanyomat ismertem a Magyar Rádióból, a 80-as évekből. Izraeli látogatásakor ő volt az első, akinek eszébe jutott, hogy Magyar Intézetet kellene nyitni Tel-Avivban vagy Jeruzsálemben Erről olyan komolyan kezdtünk el beszélgetni, hogy 1993-ban még a Parlamentbe is behívott, hogy dolgozzam ki az intézet felállításának tervét, de erre biztatott Görgey Gábor is, aki akkor a Pen klub elnökeként ugyancsak járt Izraelben, és megtudta, hogy negyedmilliónál is több magyar származású ember él a Szentföldön. Amikor miniszter lett 2002-ben, azért vett tanácsadóként maga mellé, hogy végre tető alá hozzuk a tízéves elképzelést. Máig sincs Magyar Intézet Izraelben, és ahogy elnézem, a közeljövőben nem is lesz.
Erdei Grünwald Mihály, újságíró
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
