ÜGYNÖKÜGYEK ÉS ÜGYETLENSÉGEK…Erdei Grünwald Mihály

ÜGYNÖKÜGYEK ÉS  ÜGYETLENSÉGEK…  Erdei Grünwald Mihály

 

Talán a kilencvenes évek közepén jelentkeztem az Eötvös utcában, hogy adják ki a rám vonatkozó adatokat, hiszen a Magyar Rádió elnökségén dolgoztam tanácsadóként, s bár hivatalosan senki sem kérte tőlem, de én kíváncsi voltam, hogy milyen akták gyűltek össze az évek folyamán. Néhány konkrét esetről én is tudtam, de szerettem volna írásban látni. Nem volt szerencsém, olyannyira nem, hogy mindössze egyetlen fecnit kaptam félév elmúltával, amely ráadásul nem is rólam szólt, hanem egy beépitett hölgyről, akit azért állitottak rám, hogy az ifjusági klubokban tartott sci-fi előadásaimat figyelje. Megdöbbentem, és amikor visszakérdeztem hogy hol a többi – azt válaszolták, hogyha lesz még majd kipostázzák. Mindennek már 17 éve, de semmilyen levelet nem kaptam. Pedig kaphattam volna nem is keveset, de menjünk szép sorjában…

 

1960-ban, amikor hazajöttünk, azonnal berendeltek minket valami titkos hivatalba, hogy beszámoljunk Izraelben töltött éveinkről, de mivel számukra semmi érdekeset nem tudtunk mondani, igy többé meg sem kerestek.

1967-ben viszont egy fordított előjelű esemény történt. Betévedt a Váci utcai antikváriumba egy meglehetősen testes hazánkfia, és mivel én álltam közel a bejárathoz – még a nyitott Trinidad-Tobago rendszámú sportkocsiját is láttam –  egyenesen hozzám fordult, hogy keressek neki könyveket Bárdossy Miniszterelnök úrról. Mondtam, hogy legfeljebb a korszakról tudok könyvet adni, amiben Ő is szerepel. Erre elkezdett egy véget nem érő előadást arról, hogy Bárdossy milyen pozitív figurája volt a Horthy korszaknak, hiszen csak a zsidókérdésben értettek egyet,a kormányzóval, a németekkel való kapcsolatban nem, de hát a zsidókérdés, meg az egész numerus clausussal mindenki egyetértett, és az így volt helyes,-mondta nevetve a testes férfiú, azzal még én is egyetértettem. No ez volt az a pont, amikor úgy döntöttem, hogy én mint érintett ezt nem hagyom annyiban. Törzsvevőim egyikéről a boltban mindannyian tudtuk, hogy valahol „fontos” beosztásban dolgozik, és másnap amikor bejött, elmeséltem neki az előző napi esetet, a Trinidad-tobagoi rendszámmal. Két napra rá bejött és megköszönte a bizalmat, mondván, hogy egy nagy fogáshoz jutattam őket.. Hogy kik voltak az Ők, és mi volt a nagy fogás máig nem tudom, de néhány nap múlva megjelent nálam egy ismeretlen harmincas fiatalember, és megkért, hogy ezentúl figyeljem a vevőket, mire nevetve válaszoltam, hogy én erre alkalmatlan vagyok, mert túl sokat beszélek, nem tudok titkokat megőrizni, de ígérem, hogy ha megint betéved egy olyan ember, akiról beszámoltam, és hasonlókat beszél, akkor családi érintettségem miatt magamtól is szólok. Ebben maradtunk. Soha többé nem kerestek és nem kértek semmire.

1972-ben a trieszti európai sci-fi konferencia után azonban ellenkező előjelű történettel gazdagodtam. A konferencián megismerkedtem egy Jan Fiedler nevű amerikai zsidó fiatalemberrel, aki Gyűrűk Ura nemzetközi rajongói táborának volt a vezetője. Mesélt a trilógiáról, plakátokat, szórólapokat hozott magával, s mivel látta, hogy Magyarországon még senki sem hallott erről a könyvről, mindjárt egy angol példányt a kezembe nyomott, hogy adjuk ki. Lelkesen meghívtam előadó-körútra , riportot készítettem vele, ami meg is jelent a Magyar Ifjúságban, és levelezni kezdtünk. Akkor a Petőfi Sándor utcában laktunk egy kis garzonban feleségemmel és ötéves kislányunkkal. Egyszercsak feljött hozzánk a házmesterné, és odasúgta nekem, hogy már többször jártak nála a Belügyből, és valami amerikairól érdeklődtek, akivel én levelezek, és aki állitólag holnap érkezik Budapestre. Nem értettem az egészet, hiszen én hivatalosan hivtam meg a TIT-Természettudományi Studiójában müködö science-fiction klubba, cikket irtam róla, , ami meg is jelent, egyszóval semmi titkolni valóm nincs, hiszen a klub titkára voltam, és azért mert amerikai valaki nem kellene engem megfigyelés alatt tartani. Nem akartam Fiedlernek kellemetlenséget okozni, ezért felkerestem öt évvel azelötti törzsvevőmet, hogy nézzen már utána mit akarnak Tőlem és Vendégemtől. A választ 24 órán belül megkaptam. Az én ismerősöm, akivel hónapok óta levelezek, és akit most készülök vendégül látni, az Egyesült Államok Frankfurt melletti támaszpontján dolgozik, mint civil alkalmazott, és onnan küldi a leveleit bérmentesitve. Naivitásom bizonyitéka, hogy soha nem néztem meg a feladót, hiszen Ő egy postafiók cimet adott meg, ám a bélyegzőn valóban ott szerepelt minden. Végülis kiderült, hogy pszichológusként dolgozott Frankfurtban, és a leszerelő katonákat készitette fel a civil életre. Ez volt a munkája és a Gyűrűk ura a szenvedélye. Akkor leszálltak rólam, de azt, hogy rámszálltak nyom nélkül maradt.

1978 és 1979-ben szellemi szabadfoglalkozású újságíróként bedolgoztam magam a Magyar Rádió tudományos szerkesztőségébe. Végül 1980-ban Márton Anna az akkori szerkesztőség-vezető,- mint utólag kiderült számomra –  jótállt értem, és igy bekerülhettem belső munkatársnak

Az akkori „elit-csapatba”: Simonffy Géza , Egyed László, Mihancsik Zsófi, Nonn Vera, Bán László, hogy csak néhány nevet említsek. Miért is kellett jót állni értem ? Hát a Rabbíképzős múltam miatt. De ez eltörpült valami mellett, amiről én is csak tíz év múlva értesültem, de elöbb egy másik eseményről, ami szintén nem került a lapomra.

1986-ban, mint rádiós szerkesztő és egyben a HÁTTÉR LAP ÉS KÖNYVKIADÓ KFT: igazgatója a frankfurti nemzetközi könyvvásárra készültem. Indulás elötti napon behivattak a személyzeti osztályra, ahol egy általam ismeretlen, magát Tóthnak nevező középkorú férfi várt a Belügyből. Hosszasan kiokitott, hogy mire vigyázzak Frankfurtban, milyen ellenséges anyagokat ne fogadjak el, és ne hozzak haza, majd elköszönt. Lementem a parkolóba, hogy hazamenjek csomagolni. Nyitom a Skoda ajtaját, amikor belülről pálinkával kevert sörszag csapja meg az orromat./Sört csak azóta iszom, amióta alkoholmenteset lehet kapni, mert fáj tőle  fejem. Pálinkát pedig csak nagyon ritkán, ha megkínálnak vele./ Nyitva hagytam az ajtót, hogy kiszellőztessem a kocsit, majd beültem, és láttam, hogy a belső visszapillantó tükör félre van forditva. Bekapcsoltam a rádiót recsegett-ropogott. Másnap reggel felvilágosítottam utítársaimat mielött beültek volna, hogy mostantól a kocsiban csak hülyeségekről szabad beszélni, hadd szórakozzanak az elvtársak, ha visszajöttünk. Visszajövetelem után az első munkanap végén ismét sörrel kevert pálinkaszag fogadott, de ezuttal nem volt félreforditott tükör és megjavult az addig recsegő rádió. Itt a mese vége, amelyről ugyancsak nem olvastam azóta egy sort sem.

 

Ezzel szemben 1990-ben Izraelben kiderült, hogy én 1957 óta,azaz 13 éves koromtól izraeli állampolgár vagyok személyi számmal, és ezt a kiváló magyar Belügy mindvégig nem tudta,hiszen ha tudta volna, én soha nem kerülhettem volna a rádió közelébe. Izraeli állampolgárságot ugyanis sohasem lehet elvesziteni, miközben lehet akár még három állampolgárságom is.

 

Hát ennyit az ügynökügyekről és ügyetlenségekről .

 Erdei Grünwald Mihály