„A tisztelet szabálya, amely ugyan az apáról, és az anyáról szól, tágabb értelemben azt jelenti, minden embert tisztelnünk kell, s el kell ismernünk a méltóságát” – fogalmazott Dr. Feldmájer Péter a Mazsihisz elnöke Debrecenben, a magyarországi és a határon túli testvérhitközségek és szervezetek 13. nemzetközi találkozóján. Lapunk közli Feldmájer Péternek a rendezvényen elhangzott beszédét.
Világunkban szuverenitás alatt általában azt értik, hogy emberek meghatározott csoportja képes minden külső befolyástól mentesen meghatározni a saját körülményeit, megvédeni a csoportja tagjait, kevésbé finoman szólva az az szuverén, aki be tudja vezetni, és fenn tudja tartani a rendkívüli állapotot. Mi zsidó emberek, amikor saját szuverenitásunkról beszélünk, nem erre gondolunk.
Őseink hitét vallva hiszünk abban, hogy a döntéseinket nem minden külső befolyástól mentesen hozzuk meg, hanem követjük azt az utat, amelyet a kinyilatkoztatáskor megkapott törvények mutatnak nekünk.
Számunkra ez sokkal fontosabb, mint az erőszakon alapuló elképzelés, hiszen tudjuk, hogy országok jönnek és mennek, a történelem iszonyú darálójában egykor hatalmasnak hitt uralkodók, s szörnyű hadseregeik semmivé válnak, már csak a legjobb történészek emlékeznek nevükre, mi azonban, akik nem egy területhez, nem egy rendszerhez, sőt nem is egy nyelvhez kötődünk, megőriztük az létünket.
Miért van az, hogy az erősek, akik kemények voltak, mint a vas, mind elbuktak, mi meg itt maradtunk.
Maimon ha-Dajjan (Maimonidész apja) szavaival: „A folyam a falakat ledönti, és a köveket magával sodorja, de a hajlékony dolgok megállnak vele szemben. Ilyen a száműzetés. (…) A Szent (áldassék) megóvja a hajlékony nemzetet.”
Bizony azért, hogy az idő sodrának ellent tudjunk állni, a lényegtelen, külsődleges dolgokon változtatnunk kell, meg kell hajolnunk, változhat nyelvünk, hajviseletünk, ruházatunk, változhatnak zsinagógáink, iskoláink, dallamaink, de a lényeges dolog meg kell, hogy maradjon, a törvények szelleme adja a hajló nád soha meg nem roppanó közepét.
Mit jelent mindez?
Elsősorban a törvények betartását, de hát mindannyian gyarló emberek vagyunk, és bár többé, vagy kevésbé óhajtjuk ezt, de tudjuk, hogy messze vagyunk még az ideális állapottól.
Itt a száműzetés idején, amely már több ezer év óta tart, és ki tudja mikor lesz vége, csak az összetartozásunk tudata adhat erőt arra, hogy megmaradjunk.
De hát ha nem a fegyverek, nem az állami, vagy szervezeti hatalomban nyilvánul meg a szuverenitásunk, akkor miben?
A válasz egyszerű: abban, hogy saját magunk határozzuk meg, hogy hova tartozunk, saját magunk határozzuk meg, kikkel érzünk közösséget, kikről hisszük azt, hogy egyek velünk, a kiválasztott nép tagjai.
Mert bizony kiválasztottak vagyunk, persze nem abban a köznapi értelemben, amit általában szeretnénk hinni, hogy valami jóra, az egész életünket átható pozitív dologra vagyunk kiválasztva, hanem arra, hogy jel vagyunk. Jelezzük, hogy az Örökkévaló itt van velünk, törvényei megjelentek a világban, és bár az is messze van, hogy eljöjjön az Ő Törvényeinek uralma, de kötelességünk addig is itt lenni, s jelezni: a kinyilatkoztatás megtörtént.
Tudjuk persze, nagyon sokféle hit létezik, sokan vannak, akik felismerik a Jóteremtő létét, akik elfogadják a zsidó nép történetét, hitét, de mások másban hisznek.
Nem feladatunk, hogy őket befolyásoljuk, mert az ő szuverenitásukat is tiszteletben tartjuk. De vannak olyan szabályok, amelyekről alappal tételezzük fel, hogy mindenkinek meg kell azokat tartania.
Ilyenek az egymás tiszteletét kimondó parancsok, értve ez alatt az élet,- és az emberek méltóságának védelmét kimondó parancsokat, és mindazt, ami ebből következik.
Ha komolyan vesszük, a Ne ölj! parancsát, akkor nem csak hogy nem ölünk meg senkit, hanem egyben nem támogatunk gyilkosokat, nem támogatjuk a gyilkosok segítőit, s teljen el bármennyi idő is, nem fogadhatjuk el, hogy a tömeggyilkosokat piedesztálra emeljék.
Minden embernek vannak jó, és rossz oldalai , de azok akiknek kezéhez ártatlan áldozatok tengernyi vére tapad, nem lehetnek példaképek az ifjúság számára, azok akik a tömeggyilkosságokban részt vettek, nem állhatnak szobortalpazatokon.
Az a társadalom, amely megpróbálja áthágni ezt a szabályt, önmagát ítéli erkölcsi romlásra, s végső soron szétesésre.
A tisztelet szabálya, amely ugyan az apáról, és az anyáról szól, tágabb értelemben azt jelenti, minden embert tisztelnünk kell, s el kell ismernünk a méltóságát.
Az Örökkévaló sokfélének teremtett bennünket, és e sokféleség elfogadása nélkül csak háború és vérzivatar köszönthet ránk.
Nem fogadhatjuk tehát el azt, hogy embereket alázzanak meg, embereket támadjanak meg akár szóban, akár fizikailag sértegessék őket. Habár most ezen a vidéken a legtöbb ilyen támadásnak mi zsidók vagyunk kitéve, de már látjuk, hogy a sárkányfog vetemény egyre inkább szárba szökken, a gyűlölet mindent elborít, lassan nincs olyan szegmense életünknek, ahova a habzó szájú uszítók ne hatolnának be. Előttük semmi sem szent, sem gyermek, sem nő, sem idős, sem fiatal, sem templom sem zsinagóga, mindegy nekik, hogy kiről, és miről van szó, csak gyűlölködni lehessen.
Lehet, hogy sok mindenben tévedünk, mert az idők változnak, de abban biztosan nem, hogy minden közösségi lét alapja a parancsolatok lényegének a betartása.
Ez a mi szuverenitásunk központi magja, és ha ezt megtartjuk, akkor miként az évezredek során eddig, ez után is itt fogunk maradni.
Ez adhat erőt arra, hogy kialakítsuk saját életünket, közösségeinket, kapcsolatainkat.
Ezért vagyunk abban a helyzetben, hogy saját maguk választhatjuk meg működésünk körét és ne hagyjuk, hogy ebben külső tényezők befolyásoljanak bennünket.
Évenként újra és újra összejövünk, hogy áttekintsük közös dolgainkat, összeköt bennünket nagyapáink, és dédapáink közös szokásrendszere, összeköt bennünket az a tudás és az szellemi örökség, ami tőlük maradt ránk.
A zsidó világ csak egy kis része vagyunk, de a történelem úgy alakult, hogy mi magyar zsidók maradunk meg úgy – talán egyedül Európának ezen a felén -, hogy képesek vagyunk szuverének lenni, saját magunk dönteni sorsunkról.
Ez a hétvégi tanácskozás is erről szól, megbeszéljük közös ügyeinket, mindegy, hogy a körülöttünk lévők hogyan civakodnak, hogyan próbálják a gyűlölet prófétáit magasra emelni, és ismét egymásra uszítani békében élő embereket, mi haladunk a magunk útján. Erősítjük magunkat, mert csak így erősíthetjük az Örökkévaló jelét a világnak ebben a sarkában.
Köszönet mindenkinek, aki ebben a munkában részt vesz, akár vezetőként, mint Horovitz Tamás elnök úr, akár szervezőként, mint a Debreceni Zsidó Hitközség többi vezetője és munkatársaik, köszönet azért, hogy ma itt lehetünk.
A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége büszke arra, hogy az egész magyarországi zsidóság nevében támogathatja debreceni taghitközségünk ezen kiváló kezdeményezését, és reméljük, amit évekkel ezelőtt elkezdtünk, azt a jövőben is folytathatjuk majd.
S végül mondjuk együtt azokat a szavakat, amelyeket minden évben ötször elmondunk, amikor befejezzük a Tóra egy-egy könyvének olvasását Hazak Hazak V’Nithazek, vagyis erősítsen bennünket az Örökkévaló, legyünk erősek, erősödjünk hitünkben, zsidóságunkban.
S mondjuk erre mindannyian, úgy legyen Omén!
