Tel-Aviv nyilt város
Tel-Aviv nyitott város. Utcáin, terein szabadnak érezheti magát mindenki, bőrszíntől, vallási vagy nemi identitástól függetlenül.
Erre a nyitottságára büszke a város, még akkor is, ha időnként problémákkal jár.
Június első hetében például már nem csupán a hagyományos büszkeség-menetet rendezi meg a homoszexuális közösség, hanem egy hetes programot nyújt, amire, becslések szerint 20 ezer külföldi turista is érkezik. Tel-Aviv az egyik legbefogadóbb város a világon, e tekinteben.
Magabiztos, ütemesen fejlődő, lakosainak egyre jobb minőségű életet biztosító, gazdaságilag meglehetősen önálló város. Sokan igyekeznek ide a siker reményében.
A legutóbbi évtizedben a munka lehetősége nem csak a vidéki izraelieket, a kelet-európaiakat, vagy a kínaiakat csábította ide. Afrika-szerte menekülési célponttá vált Izrael, a közel-kelet egyetlen, igazi demokráciája – havonta több ezren lépik át illegálisan az egyiptomi-izraeli határt. Eritreából, Szudánból érkeznek, sokszor betegen, sérülten. Rémtörténeteket mesélnek az őket ellátó eilati, kórházi személyzetnek, beduin emberkereskedőkről, akik nem csak a pénzüket veszik el, hanem sokszor megerőszakolják a nőket, vagy ha nem tudnak fizetni kiszolgáltatják őket szervkereskedőknek.
Afrikában terjed az izraeli álom, ahol munka van, megélhetés, és a hatóságok nem igazán zavarják az embert. Ebből annyi igaz, hogy tényleg van munka, és a hatóságoknak nincs szisztematikus programja a beszivárgók kezelésére.
Egyes becslések szerint ma már közel 200 ezer olyan ember él Izraelben, akik nem törvényes úton jutottak ide. Jelenlétük szembetűnő, már nem csak az ország déli részein, hanem Tel-Aviv északi, elegáns negyedeiben is.
Az utóbbi hetekben több erőszakos cselekmény (késelés, rablás, fiatal lány megerőszakolása) ráirányította az országos figyelmet a növekvő problémára. Míg a közszolgálati tv-csatorna péntek esti naplójának stúdiójában nagyon intelligens beszélgetés zajlott, én egy csoporttal a helyszínen próbáltam hiteles képet kapni.
A hétvégén ugyanis egy nagyszerű program keretében 131 helyszínen ismerkedhetett az érdeklődő Tel-Aviv építészetével, urbanisztikai problémáival és eredményeivel. A magam részéről a pénteki napot az urbanisztikának, azon belül is kedvenc témámnak a városszövet rehabilitációjának szenteltem, a szombatot pedig a várostörténetileg fontos épületek belülről való megismerésének.
A pénteki programot zárta az a mintegy két órás séta Neve Sáánánban, abban a lakónegyedben (schuná – שכונה – szó szerint szomszédsági egység) amelynek arculatát az afrikaiak teljesen megváltoztatták, ahol ma csupán az ottlakók 10%-a izraeli.
A rossz hírű környékre egyedül és este semmi esetre sem mennék, nappal is csak egyszer voltam az elmúlt évben – tévedésből. Ugyanis itt van a tel-avivi, központi buszpályaudvar. A hozzá vezető út azonban elég félelmetes: a pár éve kialakított park, játszóterek hajléktalan afrikaiakkal zsúfoltak a nap minden szakában.
Két fiatal építész azonban már jó ideje küldetésének érzi, hogy megismertessék ezt a városrészt mindenkivel, akivel csak lehet. Rendszeresen vezetnek túrákat, nappal és éjszaka is. Ennek során nem csupán a negyed történetének kevéssé ismert részleteit ismerhetjük meg, hanem a helyi lakók rögtönzött interjúi során, a lehető leghitelesebben a jelen problémáit is.
Neve Sáánán (נווה שאנן), az 1921-es arab terrorhullám következményeként született. Az akkori május első öt napját betöltő pogromban 47 zsidó halt meg, 140-en megsebesültek és jelentős volt az anyagi kár is. Ezért 400-an, a jaffói zsidók közül, úgy döntöttek, hogy elköltöznek. 260 ezer négyzetméternyi területre kertvárost terveztettek Josef Tisler építésszel. A menora alakú településterv az akkor legkorszerűbb, brit várostervezési elvek szerint készült, és így került be az első Geddes-tervbe is.
Azonban a terület egyfajta hátsóudvara lett a városnak. Kezdődött azzal, hogy a csoport tagjai, akik a nagyon szép és korszerű tervet megrendelték, nem tudták megvásárolni a teljes területet, így a terv csak részben valósult meg. Közben a városfejlődés egyre merészebben tört északra, elszippantva a tehetősebb családokat.
Bár a harmincas évek kezdetén neves bauhauslerek terveztek ide épületeket, amelyek még mostani, meglehetősen lepukkant állapotukban is figyelemre méltók, ez a korszak 1936 körül véget ért.
1938-ban a városvezetés ide telepítette a központi buszpályaudvart, amely 1993-ig üzemelt a negyed északi csücskében, majd átköltözött az időközben megépített “fehér elefántba” – az új, többszintes betonmonstrumba, ami a schuná szivét tette tönkre az intenzív autóbuszforgalommal, és nem kevésbé azzal, hogy durván, esztétikailag minősíthetetlen formában rátelepedett az apró házakra.
Amíg a régi buszpályaudvar építészetileg is igényes formában született meg, és kapcsolatban maradt a lakónegyeddel, addig az új, többszintes betonlabirintus az utazókat elhatárolja a közvetlen környezettől – a távolsági és helyi járatok közti átszállás épületen belül történik.
Ekkor már nem csak a tehetősebb lakók, hanem a jobb üzletek is elköltöztek. A híres cipőboltok utcáját (rehov Neve Sáánán) ugyan sétálóutcává alakították 1996-ban, de ez sem segített azon, hogy a lakosság drasztikus kicserélődése megindult. Vendégmunkások, prostituáltak és narkósok találkozóhelyévé züllött. Ráadásul 2005-ben lebontották a központi fekvésű általános iskolát, és a korábbi középiskolába, a Rogozin-ba vonták össze az oktatást. Ma több száz illegális beszivárgó gyereke tanul itt, mert bármennyire is nehezen viseli el az ország a rázúduló afrikai inváziót, a gyerekek tankötelezettsége mindenkire vonatkozik. Erről az intézményről, a pedagógusok áldozatos munkájáról szól a 2010-ben Oscar-díjjal kitüntetett dokumentumfilm.
A lebontott iskola helyén parkot (ginát Levinski) építettek, amely ma az afrikaiak által elfoglalt terület. Itt alszanak a földön, itt mosakszanak a szökőkút vizében és a nyilvános WC őket szolgálja. Ide jönnek a civil szervezetek munkatársai is, akik meleg ételt, ruhákat és könyveket hoznak. A helyi rendőr-örs szomszédságában nyilvános könyvtár üzemel – egy építész önkéntes munkája eredményeként éjszakára becsukható könytári installáció, ma már több ezer könyvvel, huszonnyolc nyelven kínál olvasnivalót.
De az idegenek legnagyobb problémája ezzel nem oldódik meg – politikai, vagy gazdasági menekült státuszt nagyon kevesen kapnak, így legálisan dolgozni sem tudnak. Aki mégis boldogul valahogy, az telefonon kapcsolatba kerülvén az Eritreában, Szudánban maradt rokonokkal, terjeszti az izraeli álmot – havonta ezreket arra késztetve, hogy elinduljanak. Az út nehéz, veszélyekkel teli, különösen azóta, hogy az egyiptomi zűrzavarban a Szináj félsziget a kábítószer-kereskedelemből meggazdagodott beduin-bandák kizárólagos uralma alá került.
Az Izraelben fellángolt lakossági elégedetlenség egy része ugyan a tel-aviv déli negyedeiben tömörült idegenek ellen irányult, de sokkal jelentősebb a kormánnyal szembeni kritika. Bár a randalírozó rasszistákat a rendőrség letartóztatta, egyes, felületesen tájékozott médiamunkások máris a Kristályéjszakához hasonlították a történteket, mintha a hétmilliós, évtizedek óta háborúban álló zsidó államnak kéne megoldani az afrikai, muszlim menekültek problémáit.
Elsőrangú feladatként a határon korszerű kerítést építenek és megsokszorozzák a határőrséget. Vagyis, fizikai akadályt igyekeznek állítani az invázió ellenében. A már Izraelben tartózkodók sorsa bonyolultabb, mert senkit, akit életveszély fenyeget hazájában, nem ültethetnek repülőre, nem küldhetik vissza, ahonnan jött. Más kérdés, hogy miért nem lehet az egyiptomi határon túlra visszaküldeni őket, hogy muszlim testvéreik oldják meg a problémáikat.
Hogy megtörjön az izraeli álom-kép Afrikában, minden eddiginél szigorúbban kell fellépni az izraeli munkaadókkal szemben, akik illegálisan foglalkoztatják a beszivárgókat. Nem egyszer éttermek konyháiban dolgoznak, akik szervezetükben olyan betegségeket hordoznak, amelyek már kivesztek a nyugati civilizációban. Professzor Karaso egy rádióműsorban arra hívta a fel a hallgatók figyelmét, hogy az izraeli kórházakban több száz olyan embert gyógyítanak, akiknek nincs semmiféle betegbiztosításuk, és sok esetben fertőző betegségek potenciális terjesztői.
Abban mindenki egyetért, hogy Neve Sáánán és a többi, dél-tel-avivi lakónegyed amúgy is gyenge lakossága nem lehet slampos kormányzati intézkedés kárvallottja, arról nem is beszélve, hogy ezek a városrészek a rehabilitáció egyre fontosabb területeivé kell, hogy váljanak a közeljövőben, minden jogkövető állampolgár érdekében.
Kikapcsolás a következő nyelvhez: angol
Kikapcsolás a következő nyelvhez: angol
