A Moammer el-Kadhafi líbiai vezető elleni felkelés gyorsan és könnyedén indult:
A Moammer el-Kadhafi líbiai vezető elleni felkelés gyorsan és könnyedén indult: néhány napon belül tucatnyi vezető politikus és katonatiszt csatlakozott a lázadókhoz.
A spontán létrejött népi bizottságokból gyengén képzett,
de annál lelkesebb harci egységek lettek, amelyek hangos „Allahu
Akbar!” kiáltással vetették magukat a csatába Kadhafi katonái és
zsoldosai ellen.
De hogy pontosan kik ezek a felkelők, és mit akarnak, az továbbra
is rejtély az észak-afrikai ország belviszályába és szövevényes
kapcsolati rendszereinek hálójába belekeveredett Nyugat számára. A
légicsapásokat vezető szövetségesek csak kapkodják a fejüket a
lázadók vezetőinek ellentmondásos céljai hallatán. A Musztafa
Abdel-Dzsalíl volt igazságügyi miniszter által vezetett líbiai
Átmeneti Nemzeti Tanács egyes tagjainak nevét pedig csak a
kiváltságosok ismerhetik, mivel a vezetők attól félnek, hogy Kadhafi
közelében élő rokonaik az ezredes bosszújának áldozataivá válhatnak.
A keddi londoni Líbia-konferencián még Hillary Clinton amerikai
külügyminiszter is beismerte, hogy nem sokat tud az
ellenzékről.
Egyelőre a bengázi tanács által az átmeneti kormány
miniszterelnökévé kinevezett világlátott közgazdász, Mahmúd Dzsabríl
az egyetlen, akit a felkelők prezentálhatnak, ha tárgyalni akarnak.
Ő jól tudja, hogyan kell bánni a nyugati diplomatákkal és
politikusokkal, hiszen volt ideje gyakorolni, amikor Kadhafi rábízta
Líbia gazdasági nyitásának előkészítését. Arról, hogy az új Líbia
végzetévé válhat-e leendő tisztségviselőinek ilyen mértékű
összefonódása a Kadhafi-rezsimmel, még korai volna beszélni.
A felkelőket támogató nyugati politikusokat ennél sokkal jobban
nyugtalanítják azok a jelentések, amelyek szerint a Líbiai Iszlám
Harcosok Csoportjának (LIFG) néhány tagja csatlakozott a lázadókhoz.
Több szélsőségest csak az utóbbi hónapban engedtek ki a börtönből a
kormány és a terroristák közötti megbékélési kísérlet jegyében.
Az ellenzékiekre azok a videók sem vetettek túl jó fényt, amelyeket
még a felkelés kezdetén hoztak nyilvánosságra, s amelyeken a lázadók
külföldi zsoldosokat kínoznak meg, illetve végeznek ki. A nemzeti
tanács a múlt héten sajnálatát fejezte ki „az elszigetelt esetekkel”
kapcsolatban, és megígérte, hogy többé nem kerül sor ilyesmire, s
minden fogoly „emberséges bánásmódban” részesül.
Kadhafi későbbi sorsáról is eltérnek az elképzelések. Abdel-Dzsalíl
azt szeretné, ha a diktátor otthon állna bíróság elé. Mások azt
követelik, hogy a líbiai vezető a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC)
előtt feleljen tetteiért. Néhány haladó ellenzéki pedig szükség
esetén lemondana az eljárásról, ha azzal ösztönözhetné Kadhafit
Líbia elhagyására, és a további vérontás elkerülésére.
Szakértők emellett azt hangsúlyozzák, hogy az új Líbia létrehozása
nem lesz sétagalopp. Az észak-afrikai országból a Kadhafi-féle
népuralomnak (dzsamáhiríja) köszönhetően hiányoznak az államiság
alapvető ismertetőjegyei: az alkotmány, a parlament, a pártok, a
független szakszervezetek és a civilszervezetek. Líbiában pedig még
az Egyiptomban és Tunéziában egyfajta stabilizáló erőként működő
hadsereg sem juthat nagyobb szerephez, hiszen azt Kadhafi
szándékosan meggyengítette, és saját híveit helyezte a vezető
tisztségekbe. Kadhafi bukása után sem zárható ki, hogy vérbe borul
az ország. Egyes törzsek és csoportosulások, amelyek Kadhafi
idejében kedvezményezettek voltak, úgy érezhetik majd, hogy
hátrányos helyzetbe kerültek.
Emellett Líbia Jemenhez hasonlóan a terrorizmus melegágyává válhat.
Az iszlamista fórumokon a londoni Líbia-konferenciával egy időben a
következő üzenet jelent meg: „Ez a rablók és kígyók gyülekezete az
iszlám ellen irányul. A nyugati kormányok csak arra törekednek, hogy
jó kapcsolatokat alakítsanak ki az ásványkincsekben gazdag országok
uralkodóival, hogy aztán a vallás ellen fordítsák őket.”
