Emléktáblát avattak Polgár László operaénekes tiszteletére
Emléktáblát avattak Polgár László operaénekes tiszteletére
Emléktáblát avattak a szeptemberben elhunyt nemzetközi hírű Kossuth-díjas operaénekes, Polgár László tiszteletére csütörtökön a Dohány utcai zsinagógában.
A táblánál nyitottak egy emlékkönyvet, valamint az emlékezés köveit és virágait is elhelyezhették a megjelent családtagok, barátok, tisztelők.
Gordon Gábor, az Élet Menete Alapítvány elnöke felidézte, hogy egy évvel korábban együtt készültek Polgár Lászlóval a zsinagóga fennállásának 150. évfordulóját ünneplő hangversenyre. Megrendülten emlékezett arra, hogy az énekes fiatalon gyakran énekelt a templom kórusában, amire mindig büszke volt.
Horváth Ádám, a Magyar Állami Operaház Budapest miniszteri biztosa arról beszélt, hogy a műfajjal, az intézménnyel 1985-ben egy Fidelio-előadáson találkozott először. Polgár Rocco szerepét
énekelte, alakításának hatása egész fiatalságát meghatározta. „Nekem Polgár László volt az éneklő isten” – jelentette ki.
Meggyőződése, hogy nemcsak őt, hanem más fiatal tehetségeket is Polgár László példája hívott a pályára, többen most a dalszínház fontos szereplői – jegyezte meg. „Amikor miniszteri biztosként
először léptem be az Ybl-palotába, először őt hívtam fel telefonon, hogy tanácsot adjon, jöjjön. Sajnos már nem vette fel. Nagyon fog hiányozni” – mondta. „Hálával és énekhanggal adózzatok Istennek” – idézte az írást Frölich Róbert főrabbi, hangsúlyozva: Polgár László maga volt a hang, saját és a mások álmát teljesítette be, ahányszor csak fellépett a Dohány utcai zsinagógában. Itt kezdődött énekesi
pályafutása, és itt közeledett a végéhez, majd halálával váratlanul megszakadt.
Ez a hang a szívekhez szólt, ezért is szerették őt oly sokan.
Önmaga volt akkor is, amikor szerepet játszott és őszinte akkor is, ha az őszinteség nem divat – emelte ki a főrabbi. „Reméljük, hogy lelke bevésetik az örök élet tábláiba” – zárta szavait.
Az emléktáblát Feldmájer Péter, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke És Bandi Lászlo leplezte le.
Az 1947. január 1-jén Somogyszentpálon született Polgár László a Budapesti Zeneművészeti Főiskola elvégzése után 1973-tól a Magyar Állami Operaház magánénekese volt. 1991-ben fogadta el a Zürichi Operaház felkérését, és a társulat tagja lett. Rangos szakmai kitüntetések mellett 1990-ben megkapta a Kossuth-díjat. 1997-ben beválasztották a magyar halhatatlanok közé. 1999-ben elnyerte a Grammy-díjat A kékszakállú herceg vára 1998-ban kiadott CD-jén nyújtott teljesítményéért.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Szeretettel köszöntöm Önöket!
Gordon Gábor vagyok az Élet Menete Alapítvány vezetője.
Néhány éve a világ egyik legboldogabb embereként, az a megtiszteltetés ért, hogy Polgár Lászlót a barátomnak szólíthattam!
Napra pontosan, 1 év és 1 hónappal ezelőtt, a jelenlévők közül a legtöbben ugyancsak itt voltunk, amikor a drága emlékű művészbarátunkkal, Komlósi Ildikóval, Sümegi Eszterrel, Fekete Attilával és Fekete László főkántor úrral közösen, egy csodálatos hangversennyel ünnepeltük meg a Dohány utcai templom fennállásának 150. évfordulóját, születésnapját.
A koncert nagyszerű dirigense, Kovács János első karnagy úr, házigazdája és műsorvezetője Kézdy György színművész úr volt.
Ezért is, nagyon nehéz most itt állnom.
De itt vagyok, és megrendülten emlékezem a nagyszerű művészre.
E szent helyen, e gyönyörű Zsinagóga falai között is méltóképpen idézem Laci tehetségét, kiválóságát.
Régen, fiatalon, több alkalommal énekelt a templom kórusában, amire olyan büszke volt, hogy mindenkinek, mindig elmesélte.
És most engedjenek meg nekem, egy kis személyes emléket:
A centenáriumi koncert előtti este Bandi Laci barátommal felszaladtunk Lacihoz budapesti lakására és ott késő estig arról beszélgettünk, miként, hogyan lesz másnap?
Mi, szervezők, már nagyon izgatottak voltunk.
Éjfél felé járhatott az idő, amikor Laci azt kérdezte tőlünk:
Miért vagytok ilyen idegesek? – Úgy csináltok, mintha nektek kellene holnap énekelni?!
– Nem hiszem el, hogy te nem izgulsz – feleltem.
A nagysikerű koncert után behívott az öltözőjébe, kaptam tőle a homlokomra egy hatalmas csókot.
Szorosan átölelt és közben a fülembe súgta, azon a félelmetes hangján:
Nagyon köszönöm neked, Gabikám!
Ő köszönte meg nekem!
Hihetetlen az emberi nagysága!
De ekkor értettem meg igazán, hogy előző este csak elterelte a figyelmet magáról.
Ő is izgult!
Laci – szerintem – kisgyerek kora óta készült erre a fellépésre ebbe a zsinagógában…
A MAZSIHISZ Új Élet című lapjában találtam az alábbi sorokat, az 1975. november 1-i számban.
A cikk címe: Bemutatjuk Polgár Lászlót, az Erkel–énekverseny győztesét.
Az alábbiakat emeltem ki a sorok közül:
Ez a kimagasló siker, amely a fiatal énekes pályáján nem mindennapi esemény, indított bennünket arra, hogy Polgár Lászlót lapunk olvasóinak bemutassuk.
Huszonkilencedik évében van, magas széles vállú, kreol arcú, kisportolt alakú ifjú művésszel találkoztunk, aki szerényen, minden hangzatos dicsekvés nélkül beszélt, önmagáról, pályájáról, és jövőbeli terveiről.
-Amióta az eszemet tudom, mindig énekeltem. Már négyéves koromban, mint gyermek Talmudista, a Talmud Tóra tanításokon kezdtem énekelni, majd az általános iskola énekkarában, mint szólista.
Az énekes ezután elmondja – írta – a cikk szerzője, hogy későbbi tanulmányai elvégzése nem volt könnyű dolog.
Szüleit 1944-ben deportálták, apja éveken át munkaszolgálatos volt, majd megjárta Mauthausent, édesanyját, már megszületett – kisfiával, Laci soha nem látott bátyjával együtt – Auschwitzba hurcolták, ahol testvérét 11 évesen meggyilkolták!
Édesanyja túlélte a borzalmakat, édesapja a munka – és koncentrációs táborok nyomait soha nem heverte ki, és aránylag fiatalon,1965-ben meghalt.
Így őt később egyedül, édesanyja támogatta.
Szerencsére, én már a szabad világban születtem – mondta Polgár László!
Amikor a szerepálmairól kérdezték, azt felelte:
Igen vannak szerepálmaim, mint minden fiatal énekesnek, de engedje meg, hogy ezekről ne beszéljek.
Az álmok úgy szépek, ha álmodják, beszélni nem illik róluk!
Egyelőre a legfontosabb feladatnak azt érzem, hogy megtanuljak, jól énekelni!
És most még pár szóra visszatérnék az elmúlt év végére.
Lacit legközelebb december környékén láttam, hallottam, Mozart Varázsfuvola című operájában, a Vígszínházban, amikor Sarastro figuráját öltötte magára, vagy ő adta oda magát neki, nem tudom, de tulajdonképpen ez így nem is igaz, mert ez nem szerep volt Laci számára.
Már ő maga volt Sarastro!
Azt gondolom, és úgy érzem, ÉRZEM! Laci most is itt van velünk!
Drága Laci! Művész úr! Barátom!
Köszönet és megbecsülés emberi és művészi helytállásodért, barátságodért!
Nyugodj békében és csak énekelj tovább, mert te nem hagyhatod abba!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
