Ajánlom dr. Kármán György emlékének
Herr Gottlieb felesége behozta az ünnepi ruhát. A vizes kefével felfrissített zakót, az átvasalt nadrágot, a mellényt.
– Legalább a mellényt ne vedd fel – tanácsolta férjének. – Meleged lesz. Túl vastag ez a fekete szövet.
– A jégcsap lelkű Schulhoffhoz nem meleg – mondta Gottlieb, és ezzel elvágta a vitát. Úgy gondolta, e látogatásnak megadja a kellő tiszteletet. És jelezni akarta: számára ünnep az elnökkel való találkozás. Az Újév, a Bűnbánat napja éppen egy hónap múlva köszönt rájuk.
Jozef Gottlieb könyvkötő a bécsi belvárosban. Jó utca, finom utca, ahol lakást is, üzletet is tíz-húsz százalékkal drágábban bérelhetett, vehetett az ember, mint a Ringen. Vagy a Ringen túl.
Természetesen pénzről kívánt tárgyalni a hitközségi elnök úrral.
– Mivel állhatok a rendelkezésére? – kérdezte az elnök.
A zsidók okosak: lehetőleg gazdag embert választanak elnöküknek, hogy inkább ő adjon, semmint elvegyen valamit is mások elől. Schulhoff gabonakereskedő. Balkáni, de főleg magyar búzát hoz szekerekkel, hajóval Bécsig, hogy azt itt megőröltesse. Két nagy malma van, és a lisztet továbbviszi az osztrák városokba, a német tartományokba, Itáliába.
Az elnök becsülte Gottlieb Jozefet, jóllehet, könyvet még soha az életben nem köttetett nála. De tudta a legfontosabbakat: kit kell az övéi közül tisztelni, s kit lekezelni.
– Uram – kezdte a látogató -, bizonyára ismeri Ludwig van Beethovent. A muzsikust.
– Ó, igen – felelte az elnök, amiből nem derült ki semmi, csak az, hogy várja a vendégétől a folytatást.
– Muzsikája magasabb, fenségesebb, mint a Kitzbühel.
– Mit akar ezzel mondani? – Az elnök kissé türelmetlen lett. Az ügy, amit Gottlieb megemlített, se nem zsidó probléma, se nem gabonakereskedelem. Mindazonáltal megőrizte szívélyesnek tetsző elnöki mosolyát.
– Elnök úr – mondta Gottlieb eltökélten -, Beethoven nem fiatal. És beteg. Ráadásul rosszul hall. Egy komponista! Tudja milyen szörnyű ez?
Alighanem Schulhoff elnök ilyesmit még nem gondolt végig.
– Szóval Beethoven úr nálam járt. Néhány kottát köttetett. Ekkor megajándékoztam őt egy üzenőfüzettel. Nyesedék papírlapokból készítettem. Formátumos és könnyen kezelhető.
Herr Schulhoff még mindig nem tudta, mit akarnak tőle. Ő üzletemberként a praktikus ügyeket szerette, és úgy látta, ez nem az.
– Beethoven úr hálás volt az ajándékért. Mint süket ember, a barátaival csak írásban érintkezhet.
Az elnök már-már ott tartott: feláll. Aztán örült, hogy ezt mégsem tette. Mert a szépen felöltözött vendég így folytatta: – Beethoven úr azt kérdezte tőlem: mivel viszonozhatja a figyelmességemet.
– Mit felelt? – kérdezte Schulhoff. Ez már üzlet volt, ez az ő világa.
– Hogy írjon egy zsidó zeneművet. Felajánlottam, jöjjön el a mi nagy ünnepségünkre. Még sohasem járt zsinagógában. És hagyja, hogy a zsidó zenei szellem megérintse. Képzelje, igent mondott.
Schulhoff mégis felállt. De most valami belső izgalom miatt.
– És? – fordult vendége felé. Vezetőként, gazdag emberként az volt a gyakorlata: a lehető legkevesebb szóval él.
– Beethoven süket. Csak akkor boldogulunk, ha Schulzer főkántor úr segít neki. Lekottázza a tóraolvasás, néhány nagy és szent ima ősi, hagyományos dallamát. Tudom, ilyen még nem volt. Ezáltal Beethoven átélheti a megrendülésünket. Amikor és ahogyan szólunk az Örökkévalóhoz.
Az elnök nem azért elnök, hogy ha kell, ne intézkedjék. Így két dolgot azonnal megcsinált. Az egyik: üzent Schulzer főkántor úrnak, dolgozzon Beethoven muzsikus keze alá. A másik: megnézette, honnan milyen forrásból fizesse ki a honoráriumot. Mert azért azt megérezte: ez nem egyszerű üzlet. A végén úgy döntött, harmadolnak. Ő ad személy szerint harminc százalékot, a hitközségi kasszából ugyanennyit kér, s vagy Rothschild urat veszi rá az adakozásra, vagy Friedmannt, akinél úgyis gyorsan forognak nagy összegek.
Kicsit haragudott Gottliebre, hogy költségbe verte, de arra gondolt, ha ez a Beethoven tényleg megírja a maga zsidó zenéjét, azzal egy kicsit az ő neve is fennmarad.
Ludwig van Beethoven hálás volt az ajándékba kapott üzenőfüzetért. Amit ő mondott, azt az emberek értették. Aki viszont nem tudott artikuláltan – akár némán is – hangokat képezni, az jobban tette, ha rögtön írószerszám után nyúlt. Különösen az orvosaival volt parancsolóan szükséges a folyamatos párbeszéd. Annyi baja volt az elmúlt különösen két évben! Most újabban alhasi fájdalmak kínozták. A vesék. És a vastagbelek.
Ilyesmivel eddig nem törődött, pontosabban nem is tudta, hogy a fején kívül működik még szerv a testében. De ezek a rátörő, kínzó fájdalmak – és egyre erősebbek – már megzavarták. Visszafogták a munkájában. Ugyanis, ha úgy tetszik, évekkel, évtizedekkel előbb kialakította a számára legjobb, legelőnyösebb, legtermékenyebb életrendet. Mert mindent a Penzum alá rendelt. Ha nem úgy tesz, felborul benne a Treuga Dei, a Harmónia. A lét.
Keveset evett. Többnyire ő főzött – kotyvasztott – magára, legfőképp hosszú lére eresztett leveseket. És megszáradt kenyérdarabokat aprított a tányérba. A teret, az általa lakott világot is így, a lehető legcélszerűbben alakította ki, tehát a Penzum jegyében. A többnyire vetetlen ágya mellett állt a nagy asztala, telve kottákkal, jegyzetekkel, irónokkal. A zongora ugyan a régi helyén, csak éppen lefokozva. Legföljebb az ujjak számára egy-egy nehéz futam játszhatóságát próbálta ki a billentyűkön, semmint a dallamok egymáshoz illeszthetőségét, az átmenetek hibátlanságát. Mert a Némaság – így nevezte süketségét – már ezt is elvette tőle.
Az álma azonban megmaradt. Amit, ha lefeküdt, és még nem aludt el, kigondolt. És aztán fölébredve leírt. Ami ezen felül maradt, az a készség, a rutin, a technika, a zenei logika. S persze a memória. Hogyan építkeztek mások, s régen ő maga? Milyen törvényszerűségek szabályozták a darab műfaját, vagy fordítva: a műfaj milyen szabályok közé parancsolta a hangokat? Már régen felborult az őt körülvevő idő is. Fel kellett borítani azt. Nem volt éjszaka és nappal. Reggel és délután. Ha elfáradt, lefeküdt. Ha álmot parancsolt is rá a Mű, egyszerűen ágyba bújt, s ahogy egyszer orvosának, igaz, a fogorvosának mondta: feltöltötte álommal a lelkét, az agyát.
A fogaival is kínlódott. Fájdalmas, megalázó, gyötrelmes dolgok voltak ezek, főleg olyanok, amelyek órákat, napokat raboltak el a Penzumtól. A folyamatos munkától, amely kielégítette a benne hihetetlen durvasággal föllépő éhséget. Mert ezt a tomboló, sóvár zabálhatniságot csak a Penzum teljesítésével csillapíthatta.
Malfatti doktor nem volt pénzkövetelő. Sőt, egyáltalán nem volt az. Legalább két éve ingyen kezelte. Tudta, hogy ez nem mehet így vég nélkül.
Beethoven kereste magában, miért húzódzkodik attól, hogy a könyvkötő Gottlieb kérésére elmenjen a zsinagógába, és megismerkedjen Schulzer kántor úrral. Aztán eszébe jutott. Hozzászokott a különleges fejtornákhoz: kisgyerekkori iskolai dalokat, kocsmákban hallott táncokat, szüreti mulatságokon ellesett énekeket idézett fel magában rendszeresen, hát akkor miért ne jutott volna eszébe ez?
Iskolatársai rendszeresen lezsidózták. Hát persze. A sok szőke német kölyök között ő fekete volt. Nem is csak göndör, hanem egyenesen kender sprőd és felfelé álló hajjal. A csúfolódás durva hangon folyt, és csak azért nem verték meg, mert erősebbnek látták maguknál, zömök felsőtesttel, vastag karokkal. Nagyapja szerint az őseik holland matrózok, vitorlamesterek, talán kalózok voltak; tőlük örökölte a külsejét.
Mindegy. Az őszi zsidó ünnepekre elment. Látta a sok hajlongó embert, az imákba elmerülő férfiakat, s bár egyetlen hangot sem hallott, megérezte az isteni odaadás kisugárzását. Schulzer kántor úr átadta neki a kottákat. A zsinagógában még csak föl sem lapozta őket.
Otthon aztán hangjegyről hangjegyre átolvasta a sorokat. Iskolázott, komoly munka volt. A Kol Nidré dallama s néhány más imáé. A Kelet üzenete. Az ősiség hagyatéka.
Aztán becsukta a lapokat. Örült a váratlan ajándéknak. Arra gondolt, ez a sok betegség, fájdalom, szenvedés egyre inkább összegződik benne. A test felbomlik, és a lélek elfogy. Az álmok forrása kimerül. És akkor majd ott fog állni Előtte.
– Nem jöttem üres kézzel – mondja majd. – Itt a C-dúr zongoraverseny, a Krisztus az Olajfák hegyén, az Opus 47-es Kreutzer-szonáta, az Eroica, a Fidelio. És az Egmont. Aztán a VII. szimfónia. Meg persze a Hegedűverseny és a Missa Solemnis.
– És? – néz majd rá az Örökkévaló.
Ekkor húzott maga elé egy tiszta kottalapot. A formát az ösztöne diktálta. Vonósnégyes. A négy őselem, ahogyan a görögök tanították. A föld, a levegő, a víz és a tűz. Tudta, több vonósnégyest már nem ír. De ezt, a Kol Nidré ihlette Penzumot igazán büszkén mutathatja fel a Trónus előtti kihallgatáson. Opus 131. Cisz-mollban.
Az üzenőfüzetbe Gottlieb úrnak meg ezt írta:
„Legyen áldott!”
BENEDEK ISTVÁN GÁBOR
