Vége a Blair-korszaknak

Tony Blair csütörtöki bejelentésével gyakorlatilag véget ért a brit Munkáspárt és általában a brit belpolitika történetének egyik legmarkánsabb évtizede, amelyet máris Blair-korszaknak neveznek, jóllehet azt majd csak a jövő dönti el, hogy a nagy konzervatív elődhöz, Margaret Thatcherhez hasonlóan a most leköszönt baloldali kormányfő nevéből is képződik-e „izmus”.


Blair mindazonáltal aligha kerülheti el az összehasonlítást a vele több szempontból szinte azonos sorsú, sőt karakterű egykori tory vezérrel. Mindketten háromszor vezették egymás után választási győzelemre pártjukat, amelyet mindketten alapjaiban reformáltak meg, bár talán Tony Blair fundamentálisabb átalakításokat hajtott végre a Labour arculatán, mint Margaret Thatcher a Konzervatív Pártén.
Blairnek ugyanis 13 évvel ezelőtti pártvezérré választása után egyáltalán „megválaszthatóvá” kellett tennie a tory éra példátlan ívű magánosítási hulláma során kisrészvényessé tett tízmilliók és az üzleti szféra szemében akkoriban meglehetősen szalonképtelen Munkáspártot.
Ehhez kellett az „új Labour”, amely enyhén szólva nem sokban emlékeztetett a Michael Foothoz hasonló ősszocialisták által fémjelzett, az állami tulajdon elsőbbségét hirdető „régi” Munkáspártra.
A reformhoz azonban elengedhetetlen volt Tony Blair személyes politikai metamorfózisa is. Blair húsz éve még „bomlott agyak szüleményének” bélyegezte a konzervatívok privatizációs gőzhengerét, pártvezérként viszont már gorbacsovi lendülettel szorította az oldalvonalon kívülre a szoros szakszervezeti kötődésű régi „balos” gárdát, és legfőképpen töröltette a pártalkotmányból az államosítást fő célként megfogalmazó záradékot.
Ez utóbbi volt az a lépés, amely a brit Munkáspártot a 90-es évek végére elfogadhatóvá tette a szinte teljesen – Európában példátlan mértékben – privatizált brit gazdaság, és annak szereplői, vagyis gyakorlatilag minden kisrészvényes választópolgár számára. A „régi” Labour neve ugyanis addig – a köztulajdon elsőbbségét előíró pártalkotmánybeli kitétel miatt – az államosítás és a visszaállamosítás szinonimája volt, ami a tulajdonosi társadalom kiépülése után az egyéni befektetések biztonságát tette kérdésessé.
A gorbacsovi peresztrojka blairi változata meghozta gyümölcsét. Az „új Labour”, 18 évi szakadatlan konzervatív kormányzásnak véget vetve, 1997. május 1-jén földcsuszamlásszerű választási győzelmet aratott, és az összes többi alsóházi frakció együttes létszámához képest 179 fős rekordtöbbséggel vette át a hatalmat John Major megfáradt, belső villongásoktól tépett tory kabinetjétől.
Ezzel elkezdődött Tony Blair további rekordoktól kísért hatalmi évtizede. A júniusban leköszönő kormányfő maga is többszörös politikai rekorder. Rekordot döntött például 2003 augusztusában, akkortól ugyanis az általa vezetett Munkáspárt hosszabb ideje volt hatalmon folyamatosan, mint addig bármikor. Rekord a brit baloldal történetében a három, egymás után megnyert választás, és sajátos rekordként Tony Blair lett az első brit miniszterelnök, akinek hivatali ideje alatt, a Downing Street-i rezidencián gyermeke született. Leo Blair – Euan, Nicky és Kathryn után – a házaspár negyedik gyermekeként 2000. május 20-án jött a világra.
Azt, hogy 1994-ben miért Tony Blair került a Labour élére, legendák övezik. A két évvel korábban – meglepetésre – elvesztett választások után állítólag még maga próbálta rábírni – sikertelenül – jövőbeni pénzügyminiszterét és legfőbb riválisát, Gordon Brownt arra, vegye át a pártot Neil Kinnock leköszönését követően. Akkor még a nagy tekintélyű, komoly társadalmi és politikai közmegbecsülésnek örvendő John Smith futott be, ám ő tragikus hirtelenséggel, 1994-ben elhunyt.
Hogy ezután pontosan mi történt, arról számos találgatás van forgalomban. Ezek közül a legelfogadottabb – és a két érintett által sem cáfolt – úgy hangzik, hogy Blair és Brown Smith halála után a londoni Islington kerület egyik olasz éttermében, a Granitában, fehér asztalnál egyezkedve döntötte el, hogy melyikük indul a vezéri tisztségéért; azóta bevett fogalom a brit politikai kifejezésszótárban a Granita-paktum.
Ennek pontos tartalma ma sem ismert; a legtöbb vélemény szerint Blair azt ígérte, hogy ha a párt hatalomra kerül, „valamikor menet közben” majd átadja neki a miniszterelnöki posztot.
Ez az időpont a jelek szerint most érkezett el, bár kérdés, hogy ha a jelenlegi pártvezér-kormányfő kezdeti, szinte euforikus rekordnépszerűségét nem morzsolják le az Irakot kísérő, súlyosnál súlyosabb belpolitikai botrányok, elérkezett volna-e valaha is.
A most már rendkívül népszerűtlen iraki háború azonban ugyanúgy Blair végzetének – vagy legalábbis a végzet ürügyének – bizonyult, ahogy Margaret Thatcher esetében a vaskézzel áterőltetett fejadó, a súlyos utcai zavargásokat kirobbantó poll tax. Ez később ugyan megbukott, de – nem túl esztétikus pártpuccs közepette – 1990 végén, 11 év és három megnyert választás után vele bukott a toryk nagyasszonya is.
Ezen a ponton kapcsolódik össze végleg az utóbbi negyedszázad két legmarkánsabb brit belpolitikai személyiségének sorsa; mindkettőjükből egy évtizednyi hatalomgyakorlás és három választási diadal után lett elege saját pártjának.
Irak népszerűtlensége Blair olyan vitathatatlan sikereit is feledtette, mint a 2012-es nyári olimpia rendezési jogának elhalászása Párizs elől, vagy az észak-írországi felekezeti béke ténylegesen történelmi jelentőségű megteremtése.
A konzervatívoknak Thatcher után még futotta a lendületből egy választási győzelemre a szürke John Majorrel; a „szürke skótnak”, Gordon Brownnak, Blair biztos(ra vett) utódjának még meg kell vívnia első választási harcát miniszterelnökként a fiatal, feltörekvő, és nála egyelőre népszerűbb tory vezérrel, David Cameronnal.
BreuerPress-info