„A magyar társadalom a mai napig nem tudatosította, hogy a saját országát építi” – Lattmann Tamás szerint a sérelmi politika tartja életben az árkokat
A Pirkadat július 30-i adásában Breuer Péter dr. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal, egyetemi docenssel beszélgetett a magyar társadalom megosztottságáról, a huszadik század feldolgozatlan traumáiról, a politikai félelemkeltésről és a független média jövőjéről. Lattmann szerint a társadalmi békéhez egyéni felelősségre, tudatosabb közéleti részvételre és olyan politikára volna szükség, amely nem használja fel hatalmi célokra a magyar társadalom régi szorongásait.
A régi törésvonalakat nem most találták ki
Lattmann Tamás szerint a magyar társadalom jelenlegi megosztottságának gyökerei messzebbre nyúlnak az elmúlt évek politikai konfliktusainál. Az ötvenes években sem mindenki önként vonult együtt: volt, aki vonult, volt, akit vonultattak, és volt, aki másokat vonultatott.
Ezek a társadalmi töréspontok az idő múlásával halványulhattak, teljesen azonban nem tűntek el. Egy erős társadalom képes volna feldolgozni az ilyen anómiás jelenségeket, Magyarországnak azonban ez mindmáig nem sikerült.
„Ez nem egy erős társadalom” – jelentette ki.
A „jaj, csak baj ne történjen” reflexe
A kommunista rendszer nem ösztönözte az egyéni teljesítményt és a kezdeményezőkészséget. Sokan, akik elhagyták az országot, éppen a megszokott környezetből kiszakadva kaptak lehetőséget személyes fejlődésre.
Az itthon maradók jelentős része közben abban a társadalmi közegben szocializálódott, amelyet Lattmann a kádárizmus örökségének nevezett.
„Ez a ‘jaj, csak baj ne történjen’ társadalom” – fogalmazott.
A mindennapi életben is tovább él a hallgatásra és az alkalmazkodásra épülő reflex: ne beszélj túl hangosan, ne szólj bele, ne vállalj fölösleges kockázatot. Ezt az attitűdöt a modern politikai rendszerek hatékonyan használhatják saját fennmaradásukra.
A huszadik század traumái egymásra rakódtak
Az első világháború, Trianon, a második világháború, a kommunista diktatúra és 1956 újabb és újabb traumákat okozott. Lattmann szerint ezek nem különálló kudarcok voltak, hanem egymás következményeit erősítő történelmi folyamatok.
Trianon például nemcsak területi veszteséget jelentett, hanem hosszú időre megakadályozott szükséges államszervezeti reformokat is. A vármegyerendszer átalakítását már a huszadik század elején sürgették közigazgatási szakemberek, a politikai vezetés azonban attól tartott, hogy a reformmal elismerné a trianoni állapotokat.
A döntések halogatása később is visszatérő mintává vált: a sérelmekre való hivatkozás gyakran fontosabb lett a tényleges munka elvégzésénél.
1990 óta már magunkat verjük át
Lattmann szerint a rendszerváltás után alapvetően megváltozott Magyarország helyzete, ezt azonban a társadalom nem tudta teljesen feldolgozni.
Korábban a magyar közgondolkodásban virtusnak számított a külső hatalom kijátszása: a török, a Habsburgok vagy a szovjet rendszer szabályainak megkerülése. A rendszerváltás után azonban már saját államunkat, saját intézményeinket és saját közösségi vagyonunkat károsítjuk ugyanezzel a magatartással.
„1990 óta van az először ténylegesen, hogy tiéd az ország, magadnak lopod el, vagy inkább egyáltalán ne lopd el, mert végül is a tiéd” – mondta.
A magyar társadalom mégsem szakított teljesen azzal a beidegződéssel, hogy a hatalom eleve idegen, az államot pedig érdemes kijátszani.
A politika újra és újra ellenségeket gyártott
A rendszerváltás utáni politikai vezetésnek Lattmann szerint komoly felelőssége van abban, hogy a társadalmi reflexek fennmaradtak.
A belső és külső ellenségek folyamatos kijelölése, az Európai Unióval való állandó konfliktus és a politikai ellenfelek hazaárulóként való bemutatása mind azt az érzést erősíti, hogy az ország folyamatos ostrom alatt áll.
Ez a retorika könnyen mozgósítható, ám nem segíti a társadalom önállósodását. A politikai vezetők Lattmann szerint sokszor felismerték a magyar közösség szorongásait, de ahelyett, hogy enyhítették volna őket, saját hatalmi céljaikra használták fel.
A sopánkodás létformává válhat
A történelmi sérelmek feldolgozása szükséges, a folyamatos panaszkodás azonban megbénítja a társadalmat.
„Egy idő után ez válik a létformává, és akkor már hiányozni fog, ha nem történik” – mondta Lattmann.
Úgy látja, a magyar közgondolkodásban gyakran irritációt kelt, ha valaki sikeres vagy egyszerűen jól érzi magát. Ahelyett, hogy követendő példát látnának benne, sokan azt kérdezik, miért nincs neki is ugyanolyan rossz.
Ez szerinte súlyos társadalomlélektani probléma, amelyet az államnak és a politikának már régen fel kellett volna ismernie.
A régió közben elvégezte a munkát
Lattmann saját bukaresti tapasztalatait felidézve arról beszélt, hogy Romániában a fiatalok már a kétezres évek elején pontosan látták saját országuk lemaradását, és bizonyítani akartak.
Magyarországon ezzel szemben gyakran tovább élt a kultúrfölény tudata, miközben a tényleges teljesítmény nem igazolta az önképet. Apponyi Albert a magyar kulturális fölényről beszélt egy olyan országban, ahol rendkívül magas volt az analfabetizmus.
Klebelsberg Kuno oktatási reformjai viszont már arra épültek, hogy a valóságos hiányosságokat munkával kell felszámolni.
Lattmann szerint az elmúlt évtizedek magyar politikájában kevés ilyen nagyszabású, következetesen végrehajtott teljesítmény született. „A panaszkodás megvolt, a duma megvolt, de a meló nem nagyon” – összegezte.
A kulturált vita még működhet
Breuer Péter a Heti TV példáját hozta fel, ahol a különböző világnézetű vendégek úgy vitatkozhattak, hogy bizonyos alapvető határokat nem léphettek át.
Lattmann szerint a rasszista és megalázó megszólalások kizárása a kulturált társalgás alapfeltétele. A közönség előtt zajló vita akkor lehet értelmes, ha a résztvevők nem egymás megsértésére vagy megsemmisítésére törekednek.
A tömegigény ugyanakkor gyakran a bulvárosabb, agresszívebb tartalmak felé fordul. Ezért a minőségi nyilvánosság fennmaradásáért a nézőknek is felelősséget kell vállalniuk.
A független sajtót a közönség tarthatja életben
A beszélgetés végén szóba került a Heti TV tervezett támogatási kampánya. Lattmann szerint a független média hosszú távú működésének egyik lehetséges alapja a tudatos közönség közvetlen hozzájárulása.
„Tudatos fogyasztó, tudatos szolgáltató és az állami rendszerektől elvált működés” – foglalta össze a modellt.
A nézői támogatás ugyanakkor kötelezettséget is teremt: egy közvetlenül finanszírozott médium nem szolgálhat ki korlátlanul egyetlen politikai oldalt sem, mert elveszítené közönsége bizalmát.
Lattmann szerint a társadalmi béke is hasonló elven nyugodhat. Az állampolgárnak nem elég elvárnia a jobb közéletet: döntéseivel, figyelmével és anyagi lehetőségeihez mérten támogatnia is kell azokat az intézményeket, amelyek képesek fenntartani a párbeszédet.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
