„Olyan embert ne vádolj meg, aki nem tud védekezni” – Lomnici Zoltán szerint az ügynökakták ügyében is a jogállami mérce számít
A Pirkadat július 2-i adásában Breuer Péter vendége Dr. ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég jogi szakértője volt. A beszélgetés az ügynökakták esetleges nyilvánosságra hozataláról, a visszamenőleges jogalkotás tilalmáról, az emberi méltóság és a személyiségi jogok védelméről, a történelmi igazságtétel határairól, valamint a demokrácia és a jogállamiság alapelveiről szólt. Lomnici szerint az állambiztonsági múlt feltárása csak akkor lehet demokratikus folyamat, ha nem szenzációhajhászásra, hanem tisztességes, jogorvoslatot is biztosító eljárásra épül.
Fogyatkozó szemtanúk, fogyatkozó emlékezet
Breuer Péter a beszélgetést azzal a kérdéssel indította, hogy aki 1956-ban már nagykorú volt, az ma milyen életkorban járhat. Lomnici Zoltán erre úgy válaszolt: ezek az emberek ma jellemzően a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes, sőt akár a száz év feletti generációhoz tartoznak.
A jogász emlékeztetett arra is, hogy nemcsak az 1956-os események szemtanúi fogyatkoznak, hanem a holokauszt, a nyilas diktatúra és a kommunista diktatúra túlélői, elszenvedői is. Szerinte nem biztos, hogy a társadalom megfelelően megbecsüli azokat, akik származásuk, világnézetük vagy politikai beállítottságuk miatt szenvedtek.
Ez különösen fontossá teszi, hogy a történelmi múlt kezelése ne újabb megbélyegzéshez, hanem valódi megértéshez vezessen.
Emberi méltóság és személyiségi jogok
Az ügynökakták esetleges nyilvánosságra hozatala kapcsán Lomnici az emberi méltóság védelmét nevezte az egyik legfontosabb szempontnak. Szerinte az áldozatok méltóságát is tiszteletben kell tartani, de azokét is, akiket egykori iratok alapján utólag megnevezhetnek.
Felhívta a figyelmet arra, hogy Európában a személyiségi jogok és az adatvédelem rendkívül szigorúak. Példaként említette, hogy sok esetben még gyilkossággal vádolt személyek nevét is kitakarva vagy csak kezdőbetűvel közlik. Ehhez képest most olyan emberek teljes neve kerülhetne nyilvánosságra, akikről nem feltétlenül bizonyított, milyen minőségben álltak kapcsolatban az állambiztonsági szervekkel.
A különbség szerinte nem jelentéktelen: más az, ha valaki önkéntes besúgó volt, más, ha megfenyegették, és megint más, ha maga is áldozatként került egy rendszer iratai közé.
Nem fekete-fehér történet
Lomnici szerint az állambiztonsági múlt nem fekete-fehér. Idézte azt a felvetést, hogy sok esetben nem lehet egyértelműen megállapítani, ki volt áldozat, ki volt aktív szereplő, kit zsaroltak, és ki jelentkezett önként.
A jogász szerint különösen fontos, hogy 36 évvel a rendszerváltoztatás után ne úgy kezeljék ezt a kérdést, mintha 1990-ben nem hoztak volna tudatos döntéseket az első szabadon választott parlament tagjai. Úgy fogalmazott: az akkori politikusok között sokan voltak, akik pontosan fel tudták mérni, milyen társadalmi következményekkel járna az akták teljes nyilvánossága.
Lomnici szerint ha a mostani vezetés mégis úgy dönt, hogy újra megnyitja ezt a kérdést, akkor különösen nagy gondossággal kell eljárnia.
Hiányzó akták, hiányzó igazság
A jogász arra is figyelmeztetett, hogy a teljes igazság feltárását eleve nehezíti: sok fontos irat feltehetően hiányzik a nyilvántartásokból. Szerinte ez több mint városi legenda.
Ha pedig a dokumentumállomány hiányos, akkor a nyilvánosságra hozatal könnyen torz képet eredményezhet. Breuer Péter ehhez hozzátette: valószínűleg nem a jelentéktelen iratokat semmisítették meg, hanem azokat, amelyek miatt valakiknek aggódniuk kellett.
A beszélgetésben külön szóba kerültek azok is, akik nem a klasszikus állambiztonsági kategóriákban szerepeltek, mégis jelentős károkat okozhattak az államnak vagy a társadalomnak. Lomnici szerint ez is mutatja, mennyire veszélyes egy leegyszerűsítő lista logikájával dolgozni.
Társadalmi bosszú vagy kutatómunka?
Lomnici szerint külön kell választani a szakmai történészi kutatást és a társadalmi bosszú igényét. A kettő nem mindig fér össze.
Egy történész levéltárban dolgozik, forrásokat értelmez, kontextust teremt, összevet, vitatkozik. Egy politikai nyilvánosságra hozatal viszont könnyen vezethet népítéletszerű megbélyegzéshez. Különösen akkor, ha az érintettek már nem élnek, és nincs módjuk védekezni.
Breuer Péter többször hangsúlyozta: olyan embert nem szabad megvádolni, aki nem tud védekezni. Ez szerinte nemcsak jogi, hanem erkölcsi minimum is.
Nem tárgyalás, hanem nyilvánosságra hozatal
A műsorvezető felvetette, hogy itt nem történészi munkáról, hanem bíróságokról és tárgyalásokról is szó lehet. Lomnici azonban arra hívta fel a figyelmet: a mostani elképzelések inkább nyilvánosságra hozatalról szólnak, nem tisztességes eljárásról.
„Ez egy nyilvánosságra hozatal, mindenfajta jogorvoslat nélkül” – mondta.
Szerinte ez azért veszélyes, mert hiányozhat belőle a másik fél meghallgatása, az érvek ütköztetése, az egyéni körülmények vizsgálata és a jogorvoslat lehetősége. Egy demokratikus jogállamban még a legsúlyosabb bűncselekménnyel vádolt embernek is jár védelem és tisztességes eljárás.
A védekezés joga mindenkinek jár
Lomnici emlékeztetett: még a gyilkosnak is jár tárgyalás, védelem és az ártatlanság vélelme. Ezt a jogállam nem kegyként adja, hanem alapelvként biztosítja.
A jogász Bánáti János gondolatát idézte fel: a terhelttel szemben ott áll az államgépezet, a bíróság, az ügyészség, gyakran a szakértők is, és egyetlen ember áll mellette, a védő. Ez a jogállami működés része.
Lomnici szerint ha ezt az elvet az ügynökakták ügyére alkalmazzuk, akkor különösen óvatosnak kell lenni. A halottak nem tudnak védekezni, az utódok pedig nem feltétlenül kapnak lehetőséget arra, hogy érdemben reagáljanak.
Holokauszt, munkaszolgálat, kommunizmus: nem egyetlen címke alatt
Breuer Péter személyes és történelmi példákkal is érzékeltette, milyen bonyolultak a 20. századi magyar sorsok. Beszélt azokról, akik Auschwitzból, Borból, üldöztetésből tértek vissza, családtagjaikat elveszítették, majd egy új rendszerben próbáltak újra emberi körülmények között élni, tanulni, dolgozni.
Szerinte nem lehet utólag egyetlen politikai címkével elintézni azok életét, akik a háború és a népirtás után újra felépítették magukat és az országot. A kérdés az, hogy az igazságtétel szándéka nem válik-e újabb megalázássá.
Lomnici ezzel összefüggésben hangsúlyozta: ha demokraták vagyunk, akkor azokkal szemben is jogállami mércét kell alkalmazni, akiket a közvélemény könnyen elítélne.
Demokrácia és fogalmi zavar
A beszélgetés második felében Lomnici a demokrácia és jogállamiság fogalmainak átértelmezéséről beszélt. Szerinte korábban erősebb konszenzus volt arról, mit jelent a demokrácia. Ma viszont nemzetközi szinten is harc folyik a fogalmak újraértelmezéséért.
Úgy látja, a jogállamiság fogalmával is sok politikus visszaélt, kihasználva, hogy nincs mindenki által elfogadott egységes definíció. A jog ilyenkor könnyen a politika szolgálóleányává válhat.
„A demokrácia lebontása az a jog félreértelmezésével kezdődik” – fogalmazott.
Visszamenőleges és személyre szabott jogalkotás
Lomnici szerint a demokratikus jogállam alapja, hogy a jogbiztonságot, a visszamenőleges jogalkotás tilalmát és a személyre szabott jogalkotás tilalmát komolyan kell venni.
Felidézte, hogy az elmúlt években több ügyben – például Pak András, Jóri András vagy a bírák nyugdíjazása kapcsán – magyar és nemzetközi fórumok is jogsértést állapítottak meg. Ezek az esetek szerinte azt mutatták: ha a jogalkotó átlépi az alkotmányos határokat, annak lehetnek jogkövetkezményei.
Most attól tart, hogy ha az új kormány hasonló eszközökhöz nyúl, vajon a hazai és nemzetközi fórumok ugyanolyan részrehajlásmentesen lépnek-e majd fel, mint korábban.
A jogorvoslat hiánya a demokrácia próbája
Lomnici szerint a kérdés nem az, hogy egy politikai oldal mit tehet meg, mert hatalma van hozzá. A kérdés az, hogy működik-e a jogorvoslat, ha valakit jogfosztás ér.
Attól tart, hogy ha a jogorvoslati intézmények nem adnak megfelelő elégtételt azoknak, akiket visszamenőleges, személyre szabott vagy politikailag vezérelt jogalkotás érint, akkor az a demokrácia végét jelenti.
Ezért szerinte az ügynökakták ügye, az alaptörvényi változások és a politikai számonkérés kérdése nem különálló viták, hanem ugyanannak a jogállami próbának a részei.
Megbékélés helyett új sebek?
Breuer Péter a beszélgetés végén azt hangsúlyozta: egy demokratikus társadalomban talán inkább bocsánatot kellene kérni az el nem követett bűnökért, mint újabb vádaskodásokba kezdeni.
Szerinte sok család történetében ott vannak az igazságtalan meghurcolások, hamis állítások, megsemmisített vagy hazug iratok, amelyeket ma már alig lehet tisztázni. Ha valakit utólag megbélyegeznek, és nincs élő hozzátartozója, aki megvédhetné, akkor senki nem szolgáltat neki igazságot.
Lomnici gondolatmenete is ebbe az irányba mutatott: a múlt feltárása nem lehet puszta politikai fegyver. Ha nincs jogorvoslat, nincs meghallgatás, nincs bizonyítási rend, akkor az eljárás nem igazságtétel, hanem újabb társadalmi seb.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
