Ha én valamit választok, akkor azt nagyon választom

Ha én valamit választok, akkor azt nagyon választom    

Ungár Anikó bűvész beszélt életéről, arról az útravalóról, amit a szüleitől kapott, arról, amit a saját gyerekének adott, de szóba került még Magyarország, Izrael

Mikor döntötte el, hogy bűvész lesz?

Én nem döntöttem el semmit, egyszerűen csak egy önmegvalósítós kis majom voltam már három-négyéves koromban. Apukám, aki a magyar teniszválogatott szövetségi kapitányaként volt megszállottja a bűvészetnek, a bűvészklub elnöke is volt, ebbe az időszakban ugye Rodolfo volt az elsőszámú bűvész itthon. Az apukámék rendszeresen csináltak esztrádműsorokat, ő ezekre nagyon készült, egy igazi maximalistaként. Mindig otthon gyakorolt, amiket én rettenetesen untam, de egyszer előadtam otthon egy kis vicces utánzást, aminek sikere volt, a nézőközönségem éppen anyukám volt, aki elmesélte a fellépésem apukámnak, innentől kezdve már nem volt megállás. Persze csak azért, mert tényleg egy kis majom voltam, aki nagyon szeretett a középpontban lenni, mint egy exhibicionista, mert közben színésznőnek készültem.

Meséljen a szüleiről, hogyan ismerkedtek meg?

1936-ban Grazban történt a megismerkedés, ahol volt egy sportklub, a Hakoah, ami egy zsidó sportegyesület volt. Itt találkoztak egy versenyen, majd egymásba szerettek. Az anyukám családja 1937-ben kivándoroltak Palesztinába, anyukámék meg idejöttek Magyarországra, már azért is, mert a családjában élt egy komoly nosztalgia a monarchia iránt, nem beszélve arról, hogy akkoriban itthon aránylag béke volt még. Ez nem tartott sokáig, mert apukámat négy évig nem is láttuk, mielőtt 1945-ben hazajött. Anyukámat csak az utolsó pár hónapra vitték el Budapestről, így mindketten haza tudtak jönni.

De nem csak az anyukája családjának, hanem Önnek is szerepel az életében Izrael.

1956 után nagyon sokan igyekeztek elmenekülni itthonról, apukám nem. Ez érdekes, én tőle egy olyan életfilozófiát kaptam, amit a mai iskolákban mindenhol tanítanék. Ez pedig az – akármilyen banálisnak hangzik -, hogy az embert megtanítsuk arra, a másikban is az embert lássa, akármilyen színű, nyelvű, nemzetiségű is az. A világ számos helyén mindez az óvodában megtörténik, a gyerekek nem veszik észre a másságot, sajnos mindezt később a társadalom szétzúzza. Minket 1956-ban hívtak Izraelbe anyukám ott élő családtagjai, apukám már 1944-ben elvesztette a teljes családját. Engedtünk a hívásnak, de apukám arra ügyelt, hogy csak szabályosan, legálisan menjünk, mindez 1957 májusában történt. Én Izraelben iskolás lettem, de nem maradtunk ott végleg, hazajöttünk öt év után. Apukámnak már két év után beteges honvágya lett, az után az ország után, amelyik nem sokkal korábban közreműködött a családja és sok már zsidó ember elpusztításában. A honvágyát megértettem, bár nem értettem, annak mértékét meg végképp nem. Nem tudtam, hogy mi is volt az, ami őt ennyire visszahúzta, ilyen magyar volt?  Talán az is szerepet játszott ebben, hogy képes a szörnyűségeken túllépni. Amikor az iskolában elköszöntem a többiektől, akkor az egyik akkori osztálytársnőm mindenképpen beszélni szeretett volna velem, majd számonkérte tőlem, hogy miért megyünk vissza, miért nem akarok tenni Izraelért, nem akarom megvédeni a hazát, a földet. Nem is beszélt velem, nem is leveleztünk hosszú éveken át, majd 43 évvel később vettük fel újra a kapcsolatot.

Hazajöttek, de milyen volt az újrakezdés?

Nem volt könnyű, elfelejtettem magyarul, angolul és héberül beszéltem leginkább, mindenkit tegeztem, persze később megint belejöttem és teljesen magyarnak érzem magam a mai napig is. Apukám mondta azt, hogy a szerencsémet hozta azzal, hogy hazajöttünk, mert azt érezte, nekem itthon volt lehetőségem, helyem arra, hogy az legyek, aki végül lettem.

Itthon milyen tervei voltak gyerekként, kamaszként?

Színésznőnek készültem, ez nem múlt el, mindig is az szerettem volna lenni, még Izraelben is ez járt a fejemben. Visszatérve Izraelre, nekem az ország egy ékszerdoboz, amire az van ráírva, hogy Ungár Anikó gyerekkora. Itthon végül nem gimnáziumot választottam, hanem a ruhaipari technikumot és végül divattervezőként végeztem. Közben jött a Ki Mit Tud 1965-ben, ahol bűvészként elindultam. Nem gondoltam még akkor, hogy én ebből fogok megélni, ez egy szakma. Újszerű volt ez a helyzet, akkoriban még világszerte nagyon kevés nő volt a pályán, én magam sem tudtam elképzelni magamat bűvésznőként a színpadon. Végül a sikerek segítettek a döntésben. Az apukám volt az, aki hamar meglátta bennem ezt, nagyon hamar már tudta, hogy milyen útra is tereljen engem, ez egyébként minden szülőnek a felelőssége.

Család?

Most a negyedik férjemmel élek együtt, nekem van egy saját gyerekem, a férjemmel együtt meg éppen öt gyereket nevelünk.

Ha újra kezdhetné, mit tenne?

Ugyanígy kezdeném. A színészi pályát a fiam vette át, éppen most kezdi el a tizedik darabját.

Most egyébként hogyan áll a héber nyelvvel?

Olvasok, írok, de úgy döntöttem, hogy szükség van egy emlékeztető kurzusra, amit el is kezdtem, mert a mindennapi élő nyelv hiányzik.

Jól érzem, ha azt mondom, Ön egy büszke magyar zsidó nő?

Inkább úgy mondanám, én egy büszke ember vagyok. A mai világban én szándékosan is mondom, hogy mi vagyok, ki vagyok, mert szeretek tükröt mutatni azoknak az előítéleteknek, amikkel megbélyegeznek nemzeteket, származást, mert az előítéletes gondolkodás az egy borzalmas dolog, egy halott vágány. Nem lehet nem észrevenni, ez a gondolkodás egy hátralépés, ahol nem veszik észre az emberek, csak rajtunk múlik a világ, nem pedig azon, hogy a másikre mutogassunk, hogy ő a hibás. Magunkra kell figyelni és igyekezzünk a jót meglátni a másikban is.

Egy bűvésznek sokat kell gyakorolnia, de hogyan jut rá ideje az öt gyerek mellett?

Azért az ötből hárman már saját életet élnek, egy 16 és egy 18 éves fiúval élünk együtt. Én egyébként nagyon szeretem az otthonteremtés minden csínját-bínját, a főzést, azt gondolom, ez egy kreatív terület egy nő számára.

Minden új házasság egy új életet jelent, ezek szerint Ön szereti az újrakezdést?

Igen, azt hiszem ez így van, a szüleim is újrakezdték az életüket párszor, a világháború előtt ismerkedtek meg, aztán újrakezdték a felszabadulás után, aztán egy újat kezdtek Izraelben, majd megint egy újat ismét itthon. Lehet, hogy ez rutinná vált, ez bennem van, nagyon hamar el tudok engedni dolgokat. Hiszem, hogy ha váltani kell, mert az ember ezt felismeri, akkor ezt bizony merni kell felvállalni, nem kell dagonyázni, egyszerűen nyitottnak kell lenni. Egyébként a mai napig is jó viszonyban vagyok a volt párjaimmal, mert nem arra kell szomorúan gondolni, ami elmúlt, hanem arra a szépre, hogy volt.

Fellép még?

Hívnak még, ez számomra egyébként döbbenetes, mármint az, hogy még mindig hívnak. Húszéves lehettem, amikor elhatároztam, ezt a szakmát csak egy bizonyos korig lehet csinálni. Kiépítettem egy imázst, ami egy nőhöz kötődik, de nem feltétlenül biztos, hogy egy idősödő nőhöz.

Milyen a saját gyereke?

Csodálom benne azt, hogy amit elhatároz, azt végig is viszi. Megtanulta, megérette azt, hogy miért is mondtam neki, legyen ösztönös, az első benyomások az igaziak. Minden más, amikor már mérlegelni kell, az már egy manipulált gondolat. Ha így látjuk a világot, akkor jóval ritkábban csalatkozunk.

Minden emberben, minden művészemberben mocorog valami belülről, az élet is egy nagy szerep. Mi az, amire még úgy érzi, erre nekem még szükségem van?

Sosem terveztem semmit előre, egy improvizatív ember vagyok, sokkal inkább szeretem a helyzeteket felismerni az életben, amik jönnek felém, amik vagy tetszenek, vagy nem, de ezekbe belesimulok. A belesimulás azt is jelenti, hogy abban a helyzetben én kiveszem a részemet maximálisan, azaz, ha én valamit választok, akkor azt nagyon választom, de nem előre tervezett programokkal.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter