Csoda és hagyomány
A Hetiszakasz ezúttal arról szól, hogy csak a csoda határozza-e meg az Örökkévalóval való viszonyunkat, de mellette a hagyományról, a nyelv szerepéről is fontos gondolatok hangoznak el.
Várja Önöket a műsorvezető-szerkesztő Breuer Péter
Istennel való viszonyunkat ne csak a csodák által vegyük észre
Darvas István rabbi a hetiszakaszról és a csodák helyéről és idejéről is beszélt.
Mi a mostani hetiszakasz, amit felolvasnak a zsinagógákban?
Váéra a hetiszakasz címe, ez már tartalmazza a Tízcsapásból hetet. Most kezdjük el megismerni azt a tíz csapást, amely által a zsidó nép megszabadul az egyiptomi fogságból. Ezek a csapások jól jelzik, hogy a zsidó történelemben, a szívekben volt egy olyan szakasz, amikor az Istennel való kapcsolatban nagy szerep jutott a csodáknak, a csodás eseményeknek. Kutatók, tudósok próbálnak olyan magyarázatot adni ezekre a csapásokra, ami mindenki számára elfogadható, de ezek semmivel nem meggyőzőbbek, mint magának a tórai szövegnek a leírása, mely alapján valami természetfeletti eseményeknek lehetünk olvasói, szemtanúi. Az évben többször is említjük Istennek a csodás beavatkozását, mint nemrégiben Haunkakor, amikor még áldást is mondunk a csodákra, de így van Purimkor is, amikor az Örökkévaló csodának mondott beavatkozását mondjuk el. A csodák elmondására van a Halél imánk, ami egy hálaadó zsoltárfüzér, amit olyan események kapcsán mondunk el, ami így vagy úgy, de kapcsolódik egy rendkívüli isteni beavatkozáshoz. Kicsit furcsa lehet az a szigorúság, amikor a Talmud azt mondja, az, akik mindennap Halélt mond, az alapvetően Istentagadó.
Ezt nehéz megérteni.
Valóban, hiszen egy szép hálaadó zsoltárfüzért miért is ne lehetne mindennap mondani? A bölcsek szerint ennek a szigorú fogalmazásnak az oka az, hogy az Istennel való viszonyunkat ne csak a csodák által vegyük észre. Már Maimonidész is megmondta, az egész zsidó gondolatnak alapja az a felfogás, nem szabad, hogy az Istenbe vetett hitünk csodákon alapuljon. Akinek a hite csodákon alapszik, az nem számol azzal a lehetőséggel, hogy olyan történések, amiket az ember csodának gondol, azt nem csak Isten, hanem egyes emberek, varázslók is képesek produkálni. Éppen ezért a mi zsidó hitünknek egy más csatornán kell az Örökkévaló felé közelednie. Miután a Halél is egy folyamatos felfokozottságot sejtetne, ha mindennap úgy érezzük, annyira lelkesült állapotban vagyunk, hogy ezt a hálaadó zsoltárfüzért el kell mondani, az nagyon jó, mármint, hogy ebben a lelkiállapotban vagyunk. De ilyenkor is emlékeztessük magunkat arra, meg kell tanulnunk Istent észrevenni, a rossz napjainkban ugyanúgy, mint a sikeres időszakunkban. A legnagyobb mesterek törekedtek arra, hogy a hétköznapokba, amiket sokan tévesen szürkének neveznek, is legyen „becsempészve” az Örökkévalóba vetett hit. Ez nem mehet úgy, hogy folyamatosan felfokozott állapotban vagyunk, ha csak a csodákat érzékeljük a zsidó hagyományból. Vaéra nem csak arról szól, hogy ezekkel a csapásokkal megkezdődik a kivonulás folyamata, hanem azt tanítja, hogy itt és most, 5777-ben az Örökkévalót látni, akkor, amikor ilyen csodák nem vagy ritkábban történnek. Ahhoz, hogy ezt a viszonyt megtartsuk, megerősítsük, az kell, hogy egy olyan szellemi állapotban legyünk, ami lehetővé teszi azt, hogy Istent beengedjük ebbe a világba. Ebben sokat segít, ha közösségbe megyünk, együtt imádkozunk, tanulunk, akár a Bét Jehuda zsinagógában, hétköznaponként, hétfőn és csütörtökön reggel fél nyolctól pénteken 5-től a tanulással, hattól a Szombatfogadássl, szombat reggel meg 9-től a Tóra olvasásával nagy szeretettel várunk mindenkit.
Köszönöm a beszélgetést.
Idő és nyelv – a hagyományok tisztelete
Radnóti Zoltán rabbi az évszámokról és a nyelv fontosságáról is beszélt, mindezt természetesen a hagyományok tiszteletben tartása mellett.
Kérdezték tőlem, hogy miért van a zsidóknak külön naptára, miért írnak 5777-et, miért nem a hagyományos időszámítást követik?
Mi, zsidók szeretjük a saját ünnepeinket, szokásainkat, ez a szeretet és ez a ragaszkodás az, ami fenntartotta ezt a naptárt. Gondoljunk csak bele, ezelőtt kétezer évvel még erősen létezett a latin nyelv, ám eltűnt, olyannyira, hogy ma már szinte csak nyelvtankönyvekben létezik. A latin nyelv egy idő után eltűnt az imákból is, a nemzeti nyelvek, a reformáció megerősödésével, ma már szinte senki sem beszéli ezt a nyelvet. Ehhez képest a héber egy körülbelül háromezerötszáz éve működő nyelv, amit a zsidó nép mindig is fenntartott beszélt nyelvként, hiszen héberül imádkoztak, olvasták a Tórát. Ennek köszönhetően amikor bő száz évvel ezelőtt Eliezer ben Jehuda megcsinálta az új héber szótárat, akkor nem egy holt nyelvhez nyúlt, hanem egy virulens, élő nyelvhez. Így lett az, hogy a mai Izrael nyelve ugyanaz, amit Mózes beszélt egykor. Mindez azért, mert szerettük, ragaszkodtunk hozzá, nem cseréltük le újabbra, még újabbra. Így vagyunk a dátumainkkal is, most 5777 van, ez a világ teremtésének a dátuma, ez egy fix pont az életünkben. Egy picit azért változott a naptárrendszer, mert a Tórában az első hónap a szabadság hónapja, a Niszán, a mi mostani újévünk meg csak a hetedik hónap a tórai időszámításban. Ez azért van, mert akkor vált néppé Izrael népe, amikor kijöttek Egyiptom országából és Isten azt mondta Mózesnek, mondjad azt a népnek, ez az első hónap nektek. A Misna azt mondja, legyen több újév, legyen egy olyan is, ami az emberé, így lett Ros Hasana, a zsidó újév, az Év Feje.
Mi az a Misna?
Akkor kezdjük az elejéről. Mózes a Szináj hegyén van negyven nap és negyven éjszaka, a kommentárok szerint úgy zajlott, hogy nappal írta a Tórát, éjszaka meg belekérdezett a Jóistennél, hogy amit leírt, az jól van-e. Így, amikor lejött a hegyről Mózes és kérdezték az emberek, hogy mi az a szombat, mi a kóserság, akkor ő ezt mindig elmondta nekik. Ez így ment nemzedékről nemzedékre, ez a hagyomány bő ezer éven keresztül fejlődött. Ezt mondjuk szóbeli Tórának. Érdekes, hogy ezt nem volt szabad leírni, mindig volt valaki, aki megmondta, hogyan kell értelmezni a szavakat abban az adott környezetben. Majd jött egy tragikus időszak, amikor a rómaiak lerombolták a Szentélyt, megkezdődött a zsidó száműzetés. Ekkor volt, hogy rabbi Meir és rabbi Jehuda azt mondták, ha már nekik is menniük kell a Szentföldről, akkor nagy baj van, mert nincs leírva a Szóbeli Tan, iu. 200-nál vagyunk, így ez a két rabbi leírta az egész Szóbeli Tant, elnevezve Misnának, azaz ismétlésnek. Ennek köszönhetően a zsidó közösségeknek, éljenek bárhol, ott volt a Tóra tekercs, meg a Szóbeli Tan is, ami segített értelmezni a tekercsben leírtakat. Igen ám, de amikor Babilóniába is eljutott a Misna, ott azt mondták, vitassuk meg, értsük meg, mit is akart Meir és Jehuda rabbi. Háromszáz évig tanulták, értelmezték a szöveget, amikor is a nomád népvándorláskor úgy érezték, 500 körül vagyunk, hogy ez mind elveszhet. Fogták magukat, leírták ennek a háromszáz évnek a tanulását, ebből lett a Talmud, ami nem más, mint a Szóbeli Tan vitairata. Így lett az a következtetés, hogy a Tórában több újévről beszélünk, egyik a kivonulás, a másik az, amikor eldől az életünk, a Ros Hasana, a hetedik hónap.
De nem csak az évek számolásában van különbség, hanem a hónapok nevében is.
Tizenkét hónap van, a héber naptár az holdnaptár, ami a Hold kelésétől a fogyásáig tart. Ugyanez van egyébként az arab időszámításban, de nekünk van egy bajunk, a hónapok 29 és 30 naposak, egy év 355 napból áll. Így be kellett rakni egy szökőhónapot, ami bizonyos időnként megduplázódik.
Egy másik kifejezés, a smita mit jelent?
A Tóra már négyezer évvel ezelőtt megírta, hogy a földet időközönként pihentetni kell hagyni, ez a smita éve. Nem vetünk, nem aratunk, a földet nem dolgozzuk meg. Ez a hetedik év, ez a mai napig is így van Izraelben. Másként fogalmazva, nem lehet olyan valóság a jelenkorban, ami anullálhatja a mi bibliai törvényeinket. Ebben az évben a fáról leesett gyümölcsöt értékesíteni nem lehet, a szegények összeszedhetik. Ez egy szegényvédelmi törvény, amiből még sok van a Tórában, mint például a peá törvénye, amely szerint a mező szélén levő gabonát nem lehet leszedni, ezt a szegények kaphatják meg. Ez ma is így van. Izrael egész attitűdje olyan lelkületet mutat, ami másutt nincs meg. Gondoljunk csak bele, van az a törvény, amely szerint, ha az ember talál valamit, akkor mindent el kell követni annak érdekében, hogy az a valami visszakerüljön a tulajdonosához, a gyerekeket már hároméves korukban is erre nevelik. Ez manapság természetes, de a zsidó vallásban már több mint két és félezer éve szerepel. Ezért szueretjük a naptárunkat, a betűinket, a hagyományainkat.
Tudjuk, hogy az Örökkévaló hat nap alatt teremtette a világot, a hetedik nap pedig megpihent. Mindez hogyan érvényesül az Ön közösségében?
A hét nálunk szombat este, a nap lementével kezdődik, ilyenkor búcsúzunk el a szombattól a hávdálá, az elválasztás szertartásával. Tüzet gyújtunk, amit huszonöt óra elmúltával lehetséges, gyertyát gyújtunk, illatos fűszert szagolunk, majd egy jó bort is kortyolunk, így kezdődik a hetünk.
Beszélt már a nyelv fontosságáról, megőrző erejéről. A diaszpórában a zsidók más nyelveket is beszéltek, mint a ladinot és a jiddist is.
A héber nyelvnek van egy íve, van a Tóra, úgy ie. 1500 körül, vannak Dávid zsoltárai, ide 100-ben, mindezek héberül. Egészen odáig, hogy ie. 586-ban Nabukodonozor lerombolta a Szentélyt és a zsidókat elviszi Babilóniába, ahol a beszélt nyelv az arámi volt. A közel száz évi ott tartózkodás alatt a zsidók elfelejtették a hébert. Azok a zsidók, akik visszatértek a Szentföldre már egy arameus nyelvet beszéltek, ezért vannak a Biblia utolsó könyvei már arámiul leírva, mint a legfontosabb imánk egyike, a Kadis. De sokan, mint a már említett Meir és Jehuda rabbik is azt szerették volna, ha megmarad a héber nyelv, annak ellenére, hogy már az arámi volt a beszéd nyelve. Így egymás mellett futott a bibliai héber a rabbinikus irodalomban és az arámi, amit beszéltek. A X. században a zsidók egy része Észak-Afrikán keresztül megérkezett Hispániába, a másik részük meg Rómán keresztül Európa belsejébe. Ahol éltek, ott szép lassan felvették az ottani nyelv járását, így lett a ladino, ami a spanyol és a héber keveréke. A német területen élő zsidók a német, a héber és a szláv nyelvekből alakították a furcsa vegyes nyelvet, a jiddist, ami beszélt nyelv volt. A magyar nyelv is sokat vett át a jiddisből, ami a szegény emberek nyelve volt, ilyen szavak mentek át, mint haver, szajré, télak, bélás, melák és még sorolhatnám. Érdekessége a jiddisnek, hogy ez nem egy természetes nyelv, ám egyik művelője mégis kapott irodalmi Nobel-díjat, Isaac Baschevics Singer. Fontos nyelv, mert egy kicsit összekacsintós, a szó jó értelmében véve belterjes. Ez a nyelv része az európai kultúrának, az egykori mindennapos jiddis nyelvből ma már tudományág lett, például Magyarországon él az egyik legjobb művelője, Komoróczy Szonja. A jiddis földrészeket is összeköt, ez lehet a közös nyelv egy amerikai és egy orosz zsidó között akár. Érdekes viszont, hogy Izraelben kezd elfelejtődni ma már, hiszen a mai generáció már ott született, számukra a héber az anyanyelv. A héber is egyszerűsödik ma már, de azért az Eszter könyvét, ami két és félezer éves egy mai zsidó gyerek is érti.
Köszönöm a beszélgetést.
