Nem lehet csak úgy otthagyni ezt az egészet
Balázsovits Lajos színművész beszélt pályafutásáról, jó és rossz döntésekről, meg a színpad hiányáról.
Mit csinál egy színész, ha éppen nincs a színpadon, egy rendező, ha éppen nem rendez, egy igazgató, ha éppen nincs egy kőszínház alatta?
Egyrészt ráérek, de azért van dolgom, például két évvel ezelőtt elkezdtem zenét tanulni. Az volt a mániám, hogy kimaradtam valamiből, ezért elkezdetem egy fúvós hangszeren, altszaxofonon tanulni. Ez is kitölti a napjaimat, mert mindennap gyakorolok.
Hogy megy a gyakorlás, hogyan bírják a szomszédok?
Van, aki jól és van, aki rosszul. Vannak, akik mondják, Lajoskám, olyan jól fújja! De van, aki megkérdezi, muszáj ezt nyitott ablaknál? Szóval azért eltelnek a napok, már azért is, mert egy kicsit visszacsúsztam a szakmába, ami nem tudom, hogy okos dolog volt-e, tudniillik Eszenyi Enikő megkért, hogy egy kis szerepbe ugorjak be a Pestibe, Schiller Haramiákba. Ez egy jó szerep, a darabbal meg megyünk a Schiller Fesztiválra. Mellette a Karinthy Színházban is elkezdek próbálni a Szembesítés című darabban. Ez is egy jó darab, bár én rossz embert játszom benne.
Most jött meg Nagykanizsáról, mit csinált ott?
Nagykanizsán születtem és időről időre meghívnak a Pannon Napok keretében egy rendezvényre. Most a könyvtárban volt egy beszélgetés, elég sokan jöttek el, nem is gondoltam volna, hogy egy este fél nyolcas kezdés ellenére igen sokan kíváncsiak ránk. Érdekes volt, eljöttek ismerősök, láttam ismerős arcokat, meg olyanokat is, akiket nem ismertem meg, pedig, mint kiderült egy időben jártunk iskolába.
Húsz éven át igazgatta a Játékszínt, mindenki figyelt Önre, az igazgató úrra. Milyen volt az első nap, amikor már nem volt igazgató?
Én azért készültem erre, de azért kellett hozzá némi erő, nem sok, de azért kellett. Tudtam, az ember nem lehet örökké színházigazgató. Mondtam a kollégáknak: gyerekek, nem kell már a Nyugati pályaudvaron előre integetni, amikor megláttok, mert lesz egy idő, amikor inkább átmentek egy másik utcába előlem, csak találkozni ne kelljen velem. Azért a kollégák többsége ugyanolyan viszonyban maradt velem, mint korábban, persze az is kétségtelen, amikor főnök az ember, akkor picit másként viszonyulnak hozzá.
Ön sok filmben is játszott, nem csak a színpadon. Lehet különbséget tenni a filmszínész és a színházi színész között?
Igen, valamennyire lehet, a filmben nem lehet olyan erősen játszani, mint a színpadon. Persze alapvetően mindkettőben ugyanazt csinálja az ember, de a színház, a szerep az egy folyamat, valahonnan elindul és utána valahova el is jut az ember. A film az más, egyik nap olyan jelenetet vesznek fel, ami a film elejére kerül, másnap olyat, ami a végére, az egészet nem feltétlenül kronológiában veszik fel. Kicsit furcsább világ.
Szerette? Van kedvenc filmje, amiben játszott?
Nagyon szerettem. Ami a kedvencet illeti, tulajdonképpen az első filmeket szerettem. Mint Jancsóval a Fényes szeleket, Sárával a Feldobott kőt. Az akkori nagyokkal, a Fábrival, Szabó Istvánnal, Rényi Tamással is dolgozhattam. De említhetném az Olaszországban forgatott Milarepát, amit szintén nagyon szerettem. Az nehéz is volt, mert olaszul forgattunk, tolmács nem volt, ha átírták a szöveget, akkor kicsit nehéz volt. A film végül nem az én hangommal ment, szinkronizálták.
A Milarepa eljutott Magyarországra is?
Nem, ahogy a Jancsónak a Magánbűnök, közerkölcsök mozija sem.
Akkoriban sokan gondolhatták, hogy Ön egy Oscar díjas színész lesz. Mi történt az Oscarral?
Az egy nagyon érdekes időszak volt, a mai fiatalok ezt nem is igazán értik. 1969-től, amikor én negyedéves voltam a főiskolán, egészen úgy 1976-ig tartott ez az olasz kaland. Időnként kaptam útlevelet, kimehettem, időnként meg nem. Nem volt ebben logika, meg rendszer. Dönteni kellett, határok voltak, nem volt akkoriban határok nélküli Európa. Felmerült bennem a disszidálás gondolata, sok barátom tanácsolta nekem, többek között Nádasdy Kálmán, a főiskola akkor vezetője, aki mondta, szerzek magának útlevelet, menjen el, öt év múlva amnesztiát kap, akkor haza is jöhet. Nekem akkor soknak tűnt az öt év. Lehet, hogy akkor nem jól döntöttem.
De azért nem maradt elismerések nélkül.
Ez igaz, volt Balázs Béla Díj, meg Érdemes Művész cím. Engem a díjak valahogy elkerültek már a szocializmusban és később is.
De egy színház vezetését Önre bízták. Hogyan kezdődött?
Ez kétségtelen. Úgy kezdődött, hogy 1989 táján úgy éreztem, a színházak át fognak alakulni és nem biztos, hogy jó irányba mennek majd a dolgok. Akkor elmentem egy évre kalandozni Európába, arra gondoltam, az egészet abbahagyom és üzletember leszek. Speditór akartam lenni, voltam Ausztriában, Németországban, ahol el is kezdtem ezt az egészet egy kisvárosban. Mondanom sem kell, letagadtam, hogy Magyarországon én mi voltam előtte. Ott a munka után unatkoztam, így bekerültem a helyi kórusba, ahol kiderült, az ottani kórus egy nagyon híres amatőr kórus volt. Egy amerikai turnéra készültek, a My fair ladyvel. A kórus el is ment, de én úgy döntöttem, nem megyek velük, inkább hazajövök. Hazajöttem, de akkor egyszerűen nem volt munkám, rábeszéltek, hogy szerződjek az akkori Nemzeti Színházba. Megtettem, ott el is töltöttem egy évet, ott hallottam, hogy van egy pályázat a Játékszínre. Arra gondoltam, hogy okosabb emberekkel kell beszélnem, Ádám Ottó, aki sokáig volt a főnököm a Madáchban és a mai napig az egyik legjobb rendezőnek tartok, mondta nekem, amikor megkérdeztem tőle, van nekem egy ilyen ötletem, ezekkel az ötletekkel azt kell végig gondolni, akarja-e ezt még valaki más. Kik azok, hányan vannak, ha senki sem akarja rajtam kívül, akkor ez nehéz kérdés. Kérdeztem tőle, ő akarná-e, hogy én színházigazgató legyek, határozott igennel felelt. Volt egy nagyon érdekes névsor, Mensáros László, Kállai Ferenc, Czimer József, Gyurkovics Tibor, akik nem is voltak politikailag egyívásúak. Ők is azt mondták, nem egy rossz ötlet, így lettem színházigazgató.
Jól ment?
Szerintem jól ment. Elhatároztam, amit én színészként nem igazán szerettem, azt én megpróbálom elkerülni. Talán sikerült. Voltak sikerek, kudarcok. A pénzügyi része volt igen érdekes, a Madách akkor gazdasági igazgatóját szerződtettem le tanácsadóként, de egy ügyben megkerestem Fekete Jánost, aki azt mondta nekem: én egy pici bankból kerültem magas posztra, rájöttem, ugyanazt kell csinálni kicsiben, mint nagyban, nem szabad a nulláktól megijedni. Én ezt megfogadtam és szerintem üzletileg is felhoztam a színházat. Akkor Magyarországon a Játékszín volt a legkisebb pénzből működő színház, felemeltem a jegyárakat, elsőként vezettem be a komputeres jegyeladást, amiről mindenki azt mondta az elején, hogy egy marhaság. Egy amerikai programot magyarítottunk, ennek itthon tulajdonosai is lettünk, ezt a rendszert vezettük be például az Operában is. Sok minden maradt ki az életemből a szakmából, amit szívesen csináltam volna. Szívesen dolgoztam volna a főiskolai mesteremmel, Szinetár Miklóssal, de nem jött össze. Ez egy olyan munka volt, hogy mindketten nekiindultunk az Erkel Színház átépítése ötletének, én nagyon aktív voltam, néhány tárgyalásra Miklós, aki ekkor az Opera főigazgatója volt engem küldött el, ám ez sajnos nem jött össze. Mi teljesen más átépítést akartunk, mint a mostani.
Húsz évig volt színházigazgató, sikeres ember, de mégsem lett milliomos. Hogyan lett ez? Mikor volt utoljára a Játékszínben?
2012 óta a lábamat nem tettem be, nem megyek oda vissza, ahol működtem, jól működtem. Nem sértettség ez.
Értem, de Ön mégiscsak színész, még akkor is, ha húsz évig igazgató volt a Játékszínben. Nem megy vissza a színpadra egy főszerepre? Vagy nem hívják?
Amikor elvesztettem a színházat és kiderült, hogy az továbbra is működik, akkor kaptam egy telefont, hogy az új csapattal dolgozzak együtt, de én nemet mondtam.
Jó döntés volt?
Igen. Azért volt jó döntés, mert ha az ember egyedül csinál valamit, és ha ezt más folytatja, akkor abban nem érdemes szerepet vállalni.
A lánya is színművész, milyen volt, amikor bejelentette, hogy ő is erre a pályára készül?
Furcsa volt és nagyon meglepő, Évával (Almási Éva színművész) nem is tudtunk róla. Amikor beadta a jelentkezését, azt nem tőle tudtuk meg. Picit megpróbáltuk lebeszélni, aztán láttuk, ez nem megy, beletörődtünk. Edit egy nagyon ügyes, tehetséges színésznő. Meg vagyok vele elégedve, azzal együtt, hogy én mindenkit lebeszélek, aki erre a pályára akar menni.
Másutt is szerepel, például egy kereskedelmi rádióban is.
Nem dolgozom, aláírogatok mindenféléket. Ez nem más, mint hobbi, a mikrofon nem helyettesíti a színházat.
A színészeket az emberek imádják itthon, lehetséges, hogy a huszonévekkel ezelőtti arcát keresik, de mégis rajonganak értük. meg lehet tenni, hogy nem találkozik velük?
Én eddig azt gondoltam, hogy igen, de a napokban tettem fel pár régi fényképet a Facebook oldalamra, egészen meglepő volt a reakció.
Mit gondolt erről?
Azt, hogy mégis jó lenne visszatérni a színpadra, nem lehet csak úgy otthagyni ezt az egészet.
Mit szólt mindehhez a felesége, Almási Éva?
A visszatérést helyesli, amikor közöltem vele. Furcsa dolog ez, azt gondoltam, ennek a pályának hátat lehet fordítani, hogy soha többet nem érdekel, de azt hiszem, ez nem így van. Erre négy év kellett, lehet azt is mondani, én ezt a négy évet kidobtam.
Rövidesen itt a Karácsony és a Hanuka is. Mit gondol ezekről az ünnepekről?
Azt gondolom, ez a két ünnep lehetőséget ad arra, hogy szeretettel nézzünk egymásra, szóba álljunk egymással, megfogjuk egymás kezét. Ha valamit elrontottunk, akkor nyugodtan mondjuk meg, kérjünk bocsánatot. Nagyon fontos, hogy szót értsünk egymással, mert az nagyon fontos.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
