Kölcsönös az együttműködés – erről beszélt Czövek László és Breuer Reuven.
Czövek László: Mindenkire szükség van arra, hogy valódi együttműködés jöjjön létre a fogyatékkal élők és a többség között, én magam folyamatosan kommunikálok az emberekkel, igyekszem megmutatni, hogy tőlem nem kel félni, nem kell megijedni. Ebben nagy segítséget szoktam kapni a legőszintébb emberektől, a gyerekektől. Volt olyan gyerek, akit az elektromos székemen elvittem egy kicsit furikázni, utána már sem ő, sem a szülei nem úgy néznek rám, mint egy kerülendő emberre.
Breuer Reuven: Én is fontosnak tartom, ha az emberek észrevesznek minket, erre nekünk tényleg nagy szükségünk van. Akkor van nagy baj, ha neked a kerekesszékedben dudálni kell, ha nekem, mint vaknak meg kell szólalni, vegyenek minket észre, hogy itt vagyunk, vagyunk! Van úgy, hogy a boltban előreengednek, de én ezt nem szeretem, hiszen én is, mi is ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más.
Cz. L.: Valóban nagyon nem szerencsés, ha mi rájátszunk a helyzetünkre, ne sajnáljanak minket, nem beszélve arról, hogy szerénységgel többre jutunk, mint az erőszakossággal. Nagyon fontos kifejezés a tolerancia, de ez közös! Az embertársaink legyenek toleránsak velünk, de nekünk nem szabad az állapotunk miatt előnyt követelni. Ha ez a két tolerancia találkozik, akkor ez gyümölcsöző lesz. A vakoknak vannak mindenféle segítőeszközei, olyanok is, amelyeket állandóan magukkal hordanak, mint a telefon.
B. R.: Igen, nekem is van látássérülteknek szóló alkalmazás a telefonomon, nem használom szívesen a vak szót. Ezzel a programmal mindent meg tudok csinálni a telefonnal, hozzájutok a leveleimhez, tudok megosztani mindenfélét, persze tudok telefonálni is. Van más technikai segítség is, mint a hangoskönyvek, vannak számítógépes programok is, amik segítségünkre vannak, amikkel lehet komoly munkákat is elvégezni, nekem is vannak olyan ismerőseim, akik látássérültként komoly cégeknél dolgoznak. Én is dolgozom, mint az egyetlen vak idegenvezető. Én a számítógép, a világháló segítségével tudok az újdonságokról, amik a városban vannak, így ezekről is be tudok számolni a munkám során a vendégeimnek. Ezzel is meg tudom mondani, hogy lehet élni, dolgozni ebben a városban egy látássérültnek. Én bízom abban, hogy lesz majd egyszer egy olyan kocsim, amelyikbe csak bele kell üljek, megmondom, hogy hova szeretnék menni és el is visz engem.
Cz. L.: Visszatérve az idegenvezetésre, van egy csoport, amelyik várja a szakszerű tájékoztatást, senkiben nem merült még fel, hogy miként is tud egy vak ember idegenvezetni, látványról beszélni?
B. R.: Van különbség azok között, akik vakon születtek és azok között, akik megvakultak, én utóbbiakhoz tartozom. Nekem van miből kiindulnom abból az időszakból, amikor még láttam. Volt, hogy megkérdeznek a vakságomról, olyan is volt, hogy a csoportból valaki lelépett, mert neki egy vak ne mutogasson semmit, de szerencsére ez nagyon ritka. Én a legelején elmondok magamról mindent, így az elején tudják ki vagyok, mit várhatnak tőlem. Volt egy idő, amikor attól tartottam, hogy ha beszélek a bajomról, akkor elveszíthetek munkákat, de rájöttem, vállalni kell magamat, én ilyen vagyok, én ez vagyok. Egyébként nekem ez a munkám, amit már egy ideje végzek, iskolába jártam, levizsgáztam. A családomban többen is vagyunk idegenvezetők, mindenki több nyelven beszél. Nagyon szeretem a munkám, nagyon szeretem ezt a várost, az én városomat, Budapestet. Nincs jobb dolog annál, mint olyan munkát végezni, amit szeret az ember. Nagyon remélem, hogy az emberek nem félnek tőlünk, mert mások vagyunk, látnak minket, tanulhatnak is tőlünk valamit.
