A nyomurúságnak olyan foka van most a lelkemben és az életemben, amihez hozzáfoghatót nem is gondoltam volna életemben, hogy érezni fogok. Azt hiszem most jött el az idő arra, hogy ráeszméljek; egy olyan álomvilágban éltem eddig ahol egy anya nélküli életben kellett az egyetlen dologgal megküzdjek, miszerint családunk népszerűsége olybá erős e hegyaljai vidéken, hogy mind a családunk, mind az én hétköznapi viseltes dolgaim is figyelem előtt vannak és, mint mesebeli hőstől várják tőlünk, illetőleg tőlem a dolgok megoldását. Az én gyönge női lelkem nem tudja feldolgozni azt a terhet, amit a Mindenható próbál rám róni. Nagypapa híressége és az emberek iránti jósága hiába való cselekedet a világ folyásával szemben. Ő és édesapa ebben a vízfolyamban szilárd kőként álltak, és hozhatott a víz bármit, és jöhetett bármilyen zuhataggal ők, akkor is maradtak, és dacoltak a folyammal. Tőlük kaptam meg ajándékként a világhoz való viszonyomat és azt, miként élhetünk magányosan, legyenek bár sokan is körülöttünk. Az erkölcs, a hagyomány és a zsidó származás mind olyan fundámentum, amely kibonthatatlanul itt van a lelkemben. Legyen bármilyen is a világ folyása. Sokszor érzem úgy, hogy a lelkem siratja azt a kislányt, aki gondtalanul szaladgált Mád utcáin és a határban. Hol a tavasz nyers faág illatát, hol a nyárbódító virágillatú fülledtségét, hol az ősz mesebeli arany világát, hol pedig a tél konok zordságát és a havas hegyoldalak titkos világát élvezve. A kislányból bakfis lett… majd nő. Itt vagyok duzzadó nőiességemmel, amely viaskodik a világ megálljt parancsoló létével. Néha úgy érzem, majd szétrobban bennem mindaz, ami a harminc évemre összegyülemlett, mint régi kaskában az odadobott kacatok, amik csak nekem mutatnak értéket. De nem baj, ha a világ így állíttatik elém, akkor legyen. Én nem akarok mást, ha már ilyen magányban kell megbirkózzak az élettel, csak azt, hogy újra érezhessem a kislánykori illatokat, ízeket és hangulatot. Nem a mostani világot elhagyni a célom, csupán a régi elő hozatala és a kacatjaim leporolása. Ha leülök a tükrös asztal elé, akkor látom ezt a világot, és a sok kis kacattal magamat is. Olyannak, amilyennek én szeretném. Olykor meg is teszem, mind magamra öltöm őket. Majd miután hosszasan meggyőződök róla, hogy Sichermann Franci létezik és azokat a mások számára klisés dolgokat felaggatja, még jól is néz ki. Olyan Sichermann Franci-is. És ha leveszem, akkor visszaváltozom és a valós Franci eltűnik. Klisé mentes lesz, ahogy a lányneveldés tanáraim mondták. Nincs klisé, nincs kacat és nincs Franci sem. Mint a mesebeli királylány, lehajtja fejét és álomba vonul, várva az életet adó csókra. |
