A tárgyak üzenete, története

Darvas István rabbi és Toronyi Zsuzsa, a Zsidó Múzeum vezetője a hetiszakasz kapcsán beszéltek a tárgyakról, melyeket érdemes újra megtalálni.

Hetiszakasz-Vájigás -פָּרָשָׁת וַיִּגַּש

Mi a mostani hetiszakasz?

Darvas István: Vájigás hetiszakaszát olvassuk a héten, aminek a legismertebb része rögtön az elején található, ez pedig Jehuda védőbeszéde.

Mit lehet tudni erről?

1. I.:Ez egy az érzelmekre, a gondolatokra is ható nagyon szép beszéd, ezektől a hetiszakasz egésze sem mentes. Példának okáért ebben a szidrában derül ki Jákob számára, hogy a fia, József él. Akkor, amikor nem fiatalember és évtizedekig távol vannak egymástól, ugye Jákob ezen időszak alatt a fiát halottnak gondolja, elképzelhetjük milyen komoly megrázkódtatást jelentett számár a hír. Józsefről, hogy a legkedvesebb fia továbbra is életben van. A rabbinikus irodalomból azt tudjuk, a lehető legfinomabb módon próbálták vele közölni ezt az igazságot, hiszen ennek a befogadása nem egyszerű. Annak ellenére, hogy mindent megtettek, Jákob – és természetes reakció – először nem hitte el, hogy mindaz igaz, amit mondanak neki. Akkor meglátta, mit is küldött az a rejtélyes idegen, akiről még nem hitte el, hogy ő József. Meglátott néhány szekeret, ekkor úgy tűnt, akkor hitte el, a fia él.

Mi köze van a szekereknek ehhez a változáshoz?

1. I.: Héberül agalotnak mondják a szekereket, ezek nem véletlenül voltak a József által küldött tárgyak között, ez egy utalás volt. Azt mondja a rabbinikus irodalom egyik gyöngyszeme, amikor évtizedekkel előtte elváltak egymástól, akkor egy olyan témával foglalkoztak, amit héberül eglá árufának mondunk. E két szó, az agalot és az eglá játéka arra késztette a Midrás bölcseit, hogy úgy véljék, itt nem más történt, mint az, József ezen a módon üzent az apjának, bármennyire is meglepő, mégis életben van. Lehet azt is látni, egy-egy tárgy mögött milyen óriási történetek nyílnak meg.

A megtalált tárgyakról ki más tudhatna többet mondani, mint Toronyi Zsuzsa.

Toronyi Zsuzsa: Most egy tóravértről beszélnék, nem csak egy megtalált tárgyról, aminek története van, hanem egy visszatértről. Tudni kell a tóravértről, hogy ez csak a XVI. század legvégén alakul ki, arról nincsen emlék, hogy előtte használtak volna ilyen tárgyakat. A funkciója az, hogy jelezze, melyik Tóratekercsen függ, azaz melyik hetiszakaszig van betekerve az adott tekercs. Ez segített abban, hogy ne kelljen keresgélni, ez tulajdonképpen egy címke. A vérteknek kialakult egy ikonográfiailag szép motívuma, a kettős kőtábla szerepel mindegyiken, a Szentély előtt álló oszlopokkal, rajtuk oroszlánokkal.  Tartozik hozzá még egy korona is, ami sok esetben a Habsburg uralkodók koronájára hasonlít. Azt a tóravértet, amiről beszélek, egy korabeli menő ötvösmester, Cseh Pál készítette 1858-ban. Ekkor már majdnem kész volt a Dohány utcai zsinagóga, kezdődött annak a berendezése. Elég sok judaikát ismerünk abból az időszakból, nyilvánvaló, hogy a nagyzsinagóga felépítése a pesti ötövösöket is megdolgoztatta. Az említett vért esetében arra számítottak, hogy majd valaki kifizeti, az adományozó nevét is feltüntetve. Ám ezen nincsen, de feltételezzük, hogy ezt is valaki a nagyzsinagógának ajándékozhatta, hogy ezzel jelöljék meg az egyik Tórát.

A múzeumban szerencsére nagyon sok ilyen judaika van, de az is érdekelne, hogy ezek mennyire régiek, azaz, 1945 után készültek-e ilyenek.

1. Zs.: Egyetlen ilyenről tudok, ami megrendelésre készült, ez a Szim Sálom közösségnek a vértje, ami ezüsttel és kék üveggel készült, de a hagyományos pesti közösségekben nem készítettek ilyeneket, hiszen megvannak régiek. Másrészt pedig már az 1900-as évek elején is azt mondták, ez nem egy praktikus tárgy, vág a széle, nem könnyű megfogni így a Tórát, ízléstelen, csak lóg, semmi szükség nincsen rá, vannak köztük nagyobb, 40-50 centisek is. Ennek a súlya, ha hozzátesszük a Tóratekercs súlyát is, sok, ami nagyon megnehezítheti azok dolgát, akik körbeviszik a Tórát.

Ám arról is beszélt, hogy ez egy visszatérő tárgy.

1. Zs.: Igen, tudniillik ez a tárgy nem 1858-ban, nem 1910-ben, nem a harmincas években került ide, amikor a pesti közösség valamennyi díszes tárgyát odaajándékozta a múzeumnak, hanem 1946-ban. Mégpedig azért, mert a múzeum akkori igazgatója Grünwald Fülöp, aki egyébként az 1931-es nagy nyitástól egészen az élete végéig a múzeumban dolgozott, a legáldozatosabb kurátora volt az intézménynek, kapott egy fülest. Ez arról szólt, hogy a vért valahol a városban van a bizományinál. Megtalálta, visszavásárolta a zsidó közösség számára. Ez a vért a háború alatt, az azt követő kaotikus időszakban kikerült a közösségtől, de megtalálta végül a helyét, ez a tárgy nem való máshova, mint egy közösségbe vagy a múzeumba. Ez nem egy egyéni szertartási tárgy, ez egy közösségi tárgy. Fontos, hogy elmeséljük azt a nagyon sokrétű jelentést, ami a tárgy átélt, legyen szó az 1959-as keletkezéstől, de akár a visszavásárlásáról is.  Grünwald igazgatónak fel kellett ismerni, hogy ez megvan még, nem tűnt el, mint a szidrában József, életben van.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter