- Karnyújtásnyira a történelemtől V-VI.
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
Erdei Grünwald Mihály
Az én csonka családfám története
A végeláthatatlan pusztában áll egy villám által kettészelt fa, amelynek az egyik fele szinte ép, a másik feléből csak elszáradt, elüszkösödött ágak maradtak. Ez a villám 1944-ben hasította ketté a fát, így közel hetven év után legfeljebb kis töredékek maradtak fenn az egyik oldalról, és valamivel teljesebb, mégis a legendák ködébe vesző történetek a másik oldalról.
Apai nagyapámról annyit tudok, hogy Kislángon, vagy inkább a vele egybefonódott Tarnócán volt zsidó földbirtokos. Ez persze így jól hangzana, de a két világháború között legfeljebb föld- és kastélybérlő lehetett, talán az első világháború előttre igaz ez. Amikor a kilencvenes évek első felében ott jártam, még élt egy-két öreg, akik emlékeztek a jóságos Grünwald Jakabra, aki segített a szegényeknek, és talán róla szólt az a verssor, hogy „elszegődnék Tarnócára bojtárnak”. Ennél sokkal többet nem tudtam meg. Az iratokból is csak az derül ki, hogy amikor a zsidó vagyont elvették, egy horthysta katonatiszt kapta meg a birtokot, majd a háború után termelőszövetkezet lett, végül valamiféle kft., és napjainkra romhalmaz. Ez az egész egyébként csak azért fontos, mert apám itt született. Grünwald Jakab ugyanis feleségül vett a családi emlékek szerint gyönyörű zsidó lányt, nevezett Weiner Irént, akit Pestről hozott Tarnócára, és akiről csak annyit tudtam kinyomozni, hogy rokonságban állt Weiner Leóval, a nagy zenetanár-zeneszerzővel. Nagyanyám nem sokáig bírta a vidéki életet, és már az első világháború után felköltözött a fiával Pestre, vagy inkább Újpestre, és elhelyezkedett könyvelőnek az Egyesült Izzóba. Fiát, Károlyt odavitte műszerésztanulónak, aki miután elvégezte az iskolát és felszabadult, segédként, átkerült az újpesti Bőr- és Szőrmegyárba, ahol nagyon hamar beletanult nemcsak a műszerészségbe, de egyszersmind a bőr és szőrme kikészítésbe, és fiatalon már új gépeket tervezett, cserzési újításokat jegyzett le, teleírva füzetek tucatjait a receptjeivel. Állítólag nem lehetett egy új géphez odaengedni, mert otthon azonnal lerajzolta, sőt továbbfejlesztette. A harmincas évek végén feleségül vette anyámat, Friedmann Friderikát, akitől l940-ben született Sylvia nevű leánya, majd megbízták a nagyváradi szőrmegyár vezetésével, és családjával átköltözött Nagyváradra. A gyár zsidó tulajdonosa érezve a veszélyt, felszámolta a gyárát, és kiköltözött Ausztráliába, ahol néhány éven belül megépítette újabb szőrmegyárát, és apámat családostól meghívta Sydneybe. Akkor már anyám velem volt terhes, és apám visszament az újpesti gyárba, de a meghívóval 1944-ben semmit sem lehetett kezdeni. Apám, aki jól megtermett, 190 magas, 95 kilós, inkább kisgazdára hasonlító ember volt, pisze orral – sohasem vette fel a sárga csillagot, de hamis papírjai sem voltak, így járkált nap mint nap a Terézvárosból Újpestre villamossal, és még csak nem is igazoltatták. Mígnem június végén elérte a végzet. Két csendőr mégiscsak elkérte a papírjait, majd leszállították a villamosról, Kistarcsára internálták, ahonnan egyenesen a németországi Mühldorfba vitték, ahol addigra már négyezer zsidó munkaszolgálatos építette a náci Németország titkos földalatti hangárjait az új német csodafegyvereknek. A négyezer emberből százan élték túl a munkaszolgálatot, köztük apám is, aki 96 kilóról 46 kilóra lefogyva, súlyos tífusszal megélte a felszabadulást, de mivel az amerikaiak szabadították fel, és megpróbálták az élő csontvázakat feltáplálni, így semmi esélye sem maradt a túlélésre. Néhányan 1945-ben visszajöttek, és ők mesélték el anyámnak a szomorú történetet. Apám édesanyját, azaz nagyanyámat Újpestről egyenesen Auschwitzba vitték, ott pusztult el, míg apai nagyapám még a háború kitörése előtt meghalt, szegényen, nincstelenül, hiszen a zsidó törvények miatt mindenét elvették.
Hát ennyi a kettészelt családfa, az elszáradt töredékének története. A Grünwald-ágról ennél többet nem tudok. Talán még egy apróság, ami ide kívánkozik.
1992-ben Jeruzsálemben az egyik bankban intéztem az ügyeimet, és a soromra várva bemondták a nevemet: Michael Grünwald, majd elkérték a papírjaimat, és további várakozásra kárhoztattak. Ekkor odajött hozzám egy ismeretlen, jól öltözött középkorú férfi, és megkérdezte, én vagyok-e az a Grünwald, akit az imént hívtak. Miután bólintottam, elmesélte, hogy ő is Grünwald, és Argentínából érkezett. Elmondtam, hogy én Magyarországról, de ő mosolyogva megjegyezte, hogy minden Grünwald rokon, hiszen ezt a nevet Spanyolországban adták a zsidóknak, és Izabella királynő parancsára a 15. század végén valamennyi zsidót, köztük az összes Grünwaldot száműzték. Ha ez igaz, akkor a gyökereim egy része Spanyolhonba vezet, de ettől nem lettem sokkal okosabb.
A másik ágról már jóval többet tudok, hiszen nagyanyám, aki amúgy igen rossz természetű asszony volt – 87 évet élt, 1874-től 1961-ig, és mivel én voltam az egy szem fiúunoka a családban, engem kitüntetett a szeretetével, ami ebben az esetben azt jelentette, hogy gyerekként minden este kaptam tőle egy szem cukorkát, és nagyobbacska kamaszként nekem mesélt a Grünhut, Klein és Friedmann családokról. Grünhut Róza volt a leányneve, a nógrádi Varsányból származott, anyja Klein lány volt, s mint ilyen, a költő Kiss József unokatestvére. Apja volt a falu zsidó kocsmárosa, ahová még a híres betyár Sisa Pista is bejárt, s mint nagyanyámtól tudom, ingyen kapta az ételt és az italt, és sohasem bántotta a zsidó kocsmárost. Azt is nagyanyámtól tudom, hogy a rokonságunkban volt Molnár Ferenc, de hogy melyik ágon, azt már nem jegyeztem meg. Engem csak a híres rokonok érdekeltek, de ebből nem volt túl sok. Talán egyet még megemlítenék, Varsányi Pál grafikusművészt, aki anyám unokatestvére volt, és akit a második világháborúban kibombáztak a lakásából, ahol a testvérével lakott, és hozzánk költöztek társbérlőnek. Egy életre megutáltuk őket, legalábbis a felmenőim, de ezekbe a történetekbe most nem vesznék el. Egy biztos, anyai ágon az egész család Nógrád megyei volt: Varsány, Buják, Balassagyarmat, Verőce és még ki tudja hány hely, de ezeket az embereket csak megsárgult fényképekről ismerem, népviseletben. Valamennyien Auschwitzban maradtak.
Nagyanyám férje Friedmann Adolf ortodox rabbi volt, hittantanár, aki még az első világháború idején halt meg agyvérzésben, így erről az ágról csak annyit tudok, hogy sok híres rabbit adtak a közösségüknek, köztük csodarabbikat is, akiknek a sírjához mind a mai napig zarándokolnak a hívők szerte a világból.
Anyámnak volt egy nővére, aki egy gyermekkori agyhártyagyulladástól visszamaradott lett, és még a harmincas évek közepén meghalt, volt egy bátyja, a Béla, aki apám helyett apám volt, és volt rengeteg történet a század első feléről meg a háborúról, de mindez már nem a családfa része.
The past – flickr/caddymob
Rendhagyó találkozásaim
Boldogult antikvárius koromban, amikor még az Erzsébet körutat Lenin körútnak nevezték, érdekes emberek fordultak meg nálunk, a Lenin krt. 16-ban, a Tótisz-féle régi könyvek boltjában. Négy évig dolgoztam ott. Ez volt az én nappali iskolám, ugyanis este gimnáziumba jártam, hiszen érettségi nélkül nem lehettem volna még eladó sem, nemhogy antikvárius.
Ez idő tájt rengeteget olvastam, többnyire válogatás nélkül és megtanultam gerincükről felismerni a könyveket, ugyanis a főnököm nem szerette az abc-be rendezést. Kezdetben csak a raktárban lehettem könyvgerinc-ismerkedésen, hiszen a vevőket ismeretek híján úgysem tudtam volna kiszolgálni.
Így azután először a tiltott könyveket tanulmányozhattam, mint például Németh László A minőség forradalma vagy Cronin Réztábla a kapu alatt című könyvét, Harsányi Zsolt remekműveit, nem beszélve Mereskovszkijról, és sorolhatnám tovább vég nélkül a belső raktár irodalmát. Hát így lettem olvasó ember. Esténként a gimnáziumban már kevésbé voltam lelkes, de azért nem buktam meg, sőt, egész jól érettségiztem. Akkori rögeszmém a színház volt, hiszen kora gyerekkorom óta színész akartam lenni. Szavalóversenyeket nyertem, sőt hároméves izraeli „kirándulásunk” idején 195–1960 között neves gyerekszínész voltam, ráadásul két nyelven, héberül és magyarul. Erről még cikkek is jelentek meg a kinti lapokban.
Amikor már közeledett az érettségim, jelentkeztem a színművészetire, és egyben árgus szemekkel néztem, mikor jön be számomra fontos törzsvásárló. Ilyen volt Major Tamás, aki akkor a még Blaha Lujza téri Nemzeti Színház művészeti vezetője vagy igazgatója lehetett. Természetesen azonnal leszólítottam, hiszen a boltból már jól ismertük egymást. Lelkesen elújságoltam, hogy jelentkeztem a Színművészetire, és szeretném, ha meghallgatna. Hátramentünk a raktárba, és elmondtam a Cyrano-orrmonológot meg József Attila Születésnapomra című versét. Türelmesen végighallgatott, majd azt mondta, hogy másnap ebédidőben keressem meg színházi irodájában, és ott megbeszéljük a folytatást. Nagy izgalommal vártam a másnapot, és rohantam a Nemzetibe, egyenesen az irodájába. Kedvesen mosolygott, és leültetett a székébe. Először visszamondta a József Attila verset, úgy, ahogy tőlem hallotta előző nap, majd előadta úgy, ahogy csak Major Tamás tudta, és én elsüllyedtem a székben.
– Kedves fiatalember magának nálam kellene jelentkeznie a rendezői szakra. Jövőre én indítok osztályt. Egy ilyen olvasott és művelt fiúnak ott a helye. Na, viszontlátásra! – fejezte be, jelentőségteljesen hangsúlyozta a köszönést.
A következő áldozatom Egri István színész-rendező volt. Ő nem jött hátra a raktárba, de meghívott a lakására tíz nappal későbbre, mert csak akkor ért rá, és persze figyelembe vette, hogy én csak ebédidőben tudok elszabadulni. Nem mertem elmondani neki, hogy akkor már túlleszek az első rostavizsgán, mert hátha segít a másodikra felkészülni. Az eszembe sem jutott, hogy mi van akkor, ha már az elsőről kidobnak. Mindenesetre még gyorsan találkoztam az azóta fiatalon elhunyt kitűnő színésszel, Orbán Tiborral, aki akkor már főiskolás volt, és gimnáziumi osztálytársaim mutattak be neki. Segített a felkészülésben, átvette velem a kiválasztott verseimet, és türelmesen okított.
Eljött a felvételi napja. Kezem-lábam remegett, így mentem be a nagyhatalmú Simon Zsuzsához, ugyanis ő indított osztályt. Persze mások is voltak a teremben, de rájuk már nem emlékszem. Egy biztos, hogy még az orr-monológot sem hagyta végigmondani, és már ki is küldött. Így estem ki az első rostán, és így mentem el a megbeszélt napon Egri Istvánhoz, akinek nem mondtam el, mi történt, mert titkon abban bíztam, hogy ha nála sikerem lesz, akkor talán meggyőzi a bizottságot, hogy érdemes engem behívni még egyszer.
Egri István bevezetett tágas szobájába, leültetett egy fotelbe, távol az íróasztalától, majd elkezdte szótlanul körbejárni szobájának e díszét. Igazgatta az íróasztalt, majd eltávolodott, tőle. Megnézte. Visszament, megint igazított rajta, és ezt csinálta vagy tíz percig. Azután felém fordult, maga mellé állított, felnézett rám, és megjegyezte:
– Maga majdnem egy fejjel magasabb nálam. Tudja, mit mondott nekem Peter Brook, a világhírű rendező, amikor előadás után lejöttem a színpadról? Nem találja ki. Azt mondta: Maga ilyen alacsony? Hiszen a színpadon egy fejjel magasabbnak látszik. Hát igen, más a látszat távolról, és más közelről. Más tartalommal megtöltve, és más tartalom nélkül. Na, mondja el mivel készült a felvételire.
Elmondtam, méghozzá olyan jól, hogy mire befejeztem csak annyit tudott mondani:
– Maga fel van véve!
– Bocsánat, de engem tegnapelőtt kirúgtak az első rostáról.
A művész úr paprikavörös lett, és csak annyit mondott:
– Maga bolondot csinált belőlem, azonnal távozzon!
Hát ez nem jött be!
A baj csak az volt, hogy addigra már a kiegészítő parancsnokságon besoroztak, és közölték, hogy őszre bevonulhatok. No ez az, amit nagyon nem szerettem volna. Egy Grünwald ezzel a névvel nem lehet színész, de katona sem. Igaz, Izraelben már a középiskola első osztályában kaptunk katonai kiképzést, de ott a Grünwald nem tűnt fel senkinek, itt viszont már a sorozáson is kaptam megjegyzéseket az altisztektől. Hát ezért nem lelkesedtem. A színművészetin mindez nem lett volna probléma, hiszen kitalálok egy művésznevet és minden rendben van, no de itt?
Kértem tanácsot mindenkitől, míg befutott a legjobb ötlet: jelentkezzek teológiai főiskolára, és akkor felmentenek. Így lettem 1964-ben az Országos Rabbiképző Intézet (akkor főiskola) hallgatója.
Már a felvételim sem volt akármi. Ez a történet és találkozás is megér egy visszaemlékezést.
Megyek fel a félhomályos lépcsőházban, miközben lefelé egy középkorúnak látszó, középtermetű férfi lépked. Megszólítom:
– Nem tudja véletlenül, hogy a Rabbiképző hányadik emeleten van ?
– A másodikon, de miért keresi ?
– Mert szeretnék felvételizni.
– Héberül tud?
– Igen, hiszen három évig éltem Izraelben, és még az első gimnáziumot is ott végeztem.
Ettől kezdve már csak héberül beszélt hozzám. Megkérdezte, hogy mennyire ismerem a vallási előírásokat. Elmondtam, hogy nagyapám ortodox rabbi volt, nagyanyám ortodox családból jött, én ortodox óvodába jártam, és 1955–56-ban Lóránt kántor gyerekkórusában énekeltem a Rumbach Sebestyén utcai templomban.
– Na jó! Mondd meg a Rózsikának a titkárságon, hogy a Scheiber üzeni, fel vagy véve. Írja be az adataidat! Szeptemberben találkozunk.
Az antikváriumban vegyes érzelmekkel fogadták az elhatározásomat. A kollégáim örültek, és gratuláltak (persze nem meséltem el a felvételim körülményeit). A törzsvevők egy része hülyeségnek tartotta, hogy valaki a 20. század második felében ilyen pályára menjen, csak azért, hogy ne kelljen bevonulnia. A kiegészítő parancsnokságon őrjöngtek, hogy ezzel kihúztam magamat, és megígérték, hogy amint végzek, azonnal behívnak.
Vass Zoltán, a Rákosi-kormány egy ideig megtűrt minisztere, aki arról a mondásáról volt híres, hogy „ültessenek be az Operaház pénztárába, és akkor ott lesz Magyarország gazdasági központja”, lelkesen magához ölelt és gratulált, miközben az egyik beakasztott egyágú létra tetején Barcza Gedeon nemzetközi sakknagymester teli szájjal lelkesen helyeselt, és Vass elvtársat mély meghajlással üdvözölte, elfelejtve azt az apróságot, hogy addigra már „Vass elvtárs” egy háttérbe szorított senki volt, aki az emlékiratait írta. Igen ám, de a meghajlós üdvözlés eredménye egy reccsenés lett, és Barcza Gedeon sakknagymester ott lógott ég és föld között, pontosabban a mennyezet és a létra harmadik foka között, rémülten várva a segítséget, amelyet persze megkapott tőlem, hiszen odacsúsztattam mellé a másik, még ép létrát, és arra átmászhatott.
Szeptemberben bevonultam, nem a hadseregbe, hanem a Rabbiképző Intézetbe, ahol mindösszesen nyolcan tanultunk, olyan hírességektől, mint Scheiber Sándor professzor és igazgató, egyébként híres Arany János-kutató, Szemere Samu professzor, Hegel és Kant legavatottabb magyar fordítója, aki korábban az ELTE filozófiai tanszékén volt, Benoschofsky Imre professzor, a zsidó történelem kiváló tudósa, Domán bácsi, a Talmud 80 éves tanára, és az általunk nem túlzottan kedvelt Salgó László országos főrabbi, aki a hitéletre és annak kellékeire okított. Évfolyamok nem voltak, de ha beléptem Jeremiás prófétánál, akkor kb. 4 év múlva ugyanoda érkezve befejezettnek tekinthettem iskoláimat, és ha megfelelően felkészültem volna, akár le is tehettem volna a végső vizsgáimat.
Odáig sohasem jutottam el, de néhány nagy élménnyel gazdagodtam. Így például a Holt-tengeri tekercsek töredékeinek megfejtésében is részt vettem, mert akkor kapott az Intézet Tel-Avivból a foszlányok fénymásolatából jó pár oldalt, s mint kiderült, az arameus szövegeket egész jól tudtam kiegészíteni, hiszen elmosódott írásról volt szó. Volt „politechnika” óránk is, azaz gyakorlat, például jártunk temetésekre a nagy rabbikkal, hogy megnézzük, hogyan kell temetni a valóságban. Egyszer kivittük egy ilyen temetésre osztálytársunk kocsijával az öreg Domán bácsit, és a ravatalozó ajtajából figyeltük, milyen szépen beszél a termet megtöltő gyászolóknak. Utána odajött hozzánk, és megköszönte, hogy eljöttünk, mert rajtunk kívül senki sem hallotta ezt a szép beszédet, ugyanis a gyászolók mind siketek voltak, egyedül halott hozzátartozójuk volt halló ember életében, és tiszteletére kérték a beszédet. Egy másik alkalommal, talán Salgó főrabbi temetési szertartásán, két ravatalozóban egyszerre ért véget a megemlékezés, egyszerre húzták ki kézikocsival az elhunytakat és indultak el a már kiásott sír felé. Mi az egyik menet végén bandukoltunk, amikor hirtelen felgyorsult a menet. Felnéztünk, és a következőket láttuk: két párhuzamos ösvényen egyre gyorsabban húzzák a két halottaskocsit a kiásott sír felé, a kocsik mögött egyre gyorsabban halad a menet, és mi belül fulladozva a visszatartott nevetéstől súgtuk oda egymásnak: Ez aztán az igazi Holtverseny!
A megoldás végül igen egyszerű volt. A kiásott sír mögött volt egy másik kiásott sír, de azt az útról nem lehetett látni, így mindkét menet azt hitte, hogy csak egy gödör van, és aki előbb ér oda, az temethet.
Péntek esténként az imádságok után a menzán gyűltünk össze Scheiber professzor vezetésével. Ez volt az ő igazi ünnepnapja, hiszen nemcsak mi nyolcan, diákok, hanem a zsinagóga szinte teljes vendégserege ott nyüzsgött, hogy meghallgassák az igazgató úr anekdotázásait. Ott voltak a zsidó gimnazisták, lányok, fiúk vegyesen, más főiskolások, mint például Jeles Andris a filmművészetiről, vagy Neue Joso a miskolci egyetemről, orvostanhallgatók a Semmelweisről, és amikor vége lett a vacsorának, néhányan, zsebre vágva a sapkánkat, átsétáltunk a Hungária Kávéházba, hogy elmerüljünk a „mélyvízbe” írók, költők és más művészek között. Itt ismerkedtem meg Zelk Zoltánnal, Moldova Györggyel és még sok más korabeli nagysággal.
Moldova külön történet, ugyanis húgai voltak, a Sári és az Ági. Nekem a Sári tetszett, az Áginak jó alakja volt. Kijártam hozzájuk Kőbányára, ismertem az anyukájukat is, a Reiff nénit, mert az idő tájt a lányokat is Reiff Sárinak és Reiff Áginak hívták. Néha feljött a Gyuri is, olyankor meghívott a kőbányai Makkhetesbe olcsó kocsisborra, és ezekből a találkozásokból lett szerintem a Grünwald bácsi és fia, a Zölderdő elvtárs, aki később visszavette apja nevét a Lakinger Béla zsebcirkálóból. Sohasem kérdeztem meg tőle, de most már nem is fogom, pedig egy időben, magyar rádiós korszakomban mondhatnám, hogy jó barátságban is voltunk, Sőt Zsuzsa felesége egy ideig még nálunk is dolgozott a Háttér Kiadóban. Sáriból férje jóvoltából Gáspár Sári lett, Ági viszont Moldova Ágiként aratott sikert mint dokumentumfilmes-tévés. Vele egész jó barátságba kerültünk. Ugyanez nem mondható el Moldova Gyuriról, aki egyszer csak visszaemlékezéseiben egy furcsa csúsztatással azt találta írni, hogy én elmenekültem Izraelbe 1990-ben, a jobboldali győzelem után, és visszajöttem, amikor a szocialisták győztek 1994-ben, ahogy azt a gyáva zsidók szokták tenni.
Nos, az igazság az, hogy miután egy szem lányunk 1989-ben kiment narancsot szedni Izraelbe, és ottmaradt, engem pedig meghívott az izraeli rádió a magyar adás vezetőjének, fizetés nélküli szabadságot kaptam a Magyar Rádiótól 4 évre, és kimentem Izraelbe rádiózni. Eközben tudósítottam a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót, sőt még a HVG-t is, és bármilyen meglepő, de már 1993 júliusában visszajöttem, és egy izraeli vállalkozót képviseltem Budapesten egészen 1994 augusztusáig, amikor a frissen kinevezett Szirányi Jánosék meghívtak elnöki tanácsadónak a Magyar Rádióba. Egyébként akkor járt le a négyéves fizetés nélküli szabadságom is. Hát így kerültem vissza a Rádióba.
Erdei Grünwald Mihály, újságíró
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
