Hetiszakasz Mátot Mászé Darvas István Rabbi

Miért hangsúlyozza a Tóra, hogy ezen előírásokat a törzsek fejeivel kell először tudatni? Hiszen valamennyi parancsolat esetén előbb a törzsfőket tanították meg, és utána adták tudtára Izrael fiainak. Mi a feleslegesnek látszó kiegészítés magyarázata? A Hátám Szofer így kommentálja: „A világ rendje, hogy a mindenkori „törzsfők”, esküket, fogadalmakat tesznek a nép számára, de néha előfordul, hogy nem tartják be az előzetesen ígérteket, sőt olyan dolgokat tesznek, melyek teljesen ellentétesek korábbi kijelentéseikkel”.

Nem vitatkozva a mester kijelentésével, inkább csak kiegészítve: blaszfém gondolat lenne azt feltételezni, hogy bármely nemzedék nem – az érdemei alapján – jól megérdemelt törzsfővel van megáldva.

„És hadba mentek Midján ellen, amint parancsolta az Örökkévaló Mózesnek”(31:7). A midrás bölcseinek többsége szerint (Szifré) az isteni haditerv az volt, hogy kerítsék be a midjanitákat, ne hagyjanak menekülési utat.

Rabbi Nátán szerint csak három oldalról támadták őket, hogy a negyedik irányban szabadon távozhassanak. A háláhá Rabbi Nátán szerint van, miként arról a Rámbám is ír (Hilhot Meláhim 6:7): „ha felsorakoznak egy város előtt, hogy elfoglalják, nem veszik körbe négy oldalról, csak háromról, hogy helyet biztosítsanak a menekülőknek, és mindenkinek, aki meg akarja menteni lelkét”.

Rabbi Baruh Epstein (Torá Temimá) annyival egészítette ki, hogy a menekülési útvonal biztosítása nem elsősorban az ellenség érdekeit szolgálta, hanem Izraelét, hiszen azokban az esetekben, amikor sikerült követek segítségével menekülésre bírni az elfoglalandó város harcosait, akkor a zsidó katonák életük veszélyeztetése nélkül tudták bevenni a kiürült települést. Személyes konfliktusaink esetén is jól használható e stratégia.

„És haragudott Mózes a hadsereg vezéreire” (31:14) – a felgerjedt harag következménye sem maradt el: „És mondta Eleázár, a pap a hadfiaknak, akik elmentek a háborúba: ez a tan törvénye” (uo. 21.).

A szövegből annyi derül ki, hogy egy felmerülő kérdére nem Mózes, hanem Eleázár ad választ. Rási szerint azért, mert Mose rábénu – egyébként nem először – haragjában elfelejtette a háláhát.

A haragról több helyen írnak bölcseink, egyebek közt kiderül, hogy aki haragszik, az nem tiszteli a Sehinát, olyan mintha bálványt imádna, távozik tőle a bölcsessége/prófétai képessége, és egyáltalán nem mellékesen könnyen aranyeret kaphat.

A Rambam (Deot 2:3) azokra is gondolt, akik szerint nem lehet mindent békésen megoldani: „ha úgy gondolja, hogy haragos viselkedéssel érhet célt, akkor tegyen úgy mintha haragudna, de valójában ne érezzen így”. Ha Mózes is haragudott néha, akkor biztosra vehetjük, hogy mi is fogunk, de arra feltétlenül érdemes vigyázni, hogy állandó életérzésként ne uralkodjon el rajtunk, példának okáért ne mindig valami/valaki ellen érveljünk, szavazzunk, hanem tanuljunk meg értéket keresni.

„Mózes felírta indulásaikat vándorlásaik szerint az Örökkévaló parancsára, ezek vándorlásaik indulásaik szerint” (33:2). Ráv Hirsch szerint a vers első része kifejezi, miként tekintett Isten a zsidók vándorlására, míg a második az emberek nézőpontjáról szól. Ha Isten elrendelte, hogy haladjanak tovább, akkor azért tette, hogy őseink induljanak az Általa tervezett úton – a szabadság, a nyugalom, a Teremtő által nekik ígért Ország felé.

Az emberek eltérően viszonyultak a folytonos utazáshoz. Mivel természetünk jellemzője a status quo-val szembeni türelmetlenség, joggal feltételezhetjük, hogy őseink elégedetlenné válhattak, ha hosszabban táboroztak valahol. Amikor eljött az indulás ideje, akkor viszont kirobbanó örömet éreztek, ami egyszerűen az elindulás, a továbbhaladás öröme volt, hogy elhagyhatják azt a helyet, ahol időzniük kellett, és nem azért örültek mert végiggondolták a továbbmenetel végső – isteni – célját. Az emberek örömének kiváltó oka nem a megérkezés lehetősége, hanem maga az indulás ténye volt.

Szép napot mindenkinek!

Darvas István
rabbi