Egy különleges ember a Közös Úton
Kiss Ulrich atya sajátos útját mutatta meg, közben megismerhettük gondolatait egy fejlődő közösségről Erdélyben.
Önt sokan egy különleges embernek tartják, de miért?
Berlinben születtem, 1956-ban határoztam el, hogy onnantól kezdve magyar leszek. Érettségiztem, majd közgazdaságtant tanultam, mert apám azt mondta, hogy a média az egy link szakma, mert újságíró szerettem volna lenni. Huszonhét éve vagyok jezsuita, itt is tanultam, majd amikor végeztem, még kommunikációt is tanultam Rómában a teológián. Magyarországon a Szent Ignác Kollégium igazgatójaként is tevékenykedtem, most pedig az erdélyi magyar jezsuita közösségnek vagyok az elöljárója.
Milyen ez a közösség?
Fenntartunk egy hatvanfős egyetemi kollégiumot, ahol vannak orvostanhallgatók, informatikusok, akik különböző egyetemeken tanulnak, 3 egyetem is van Marosvásárhelyen. Van egy templomi igazgatóságunk, egyetemi lelkészségünk.
Mennyire fogadják el, szeretik Önöket Erdélyben?
Ezt nehéz megállapítani. A templomba járók három csoportba tevődik, azok, akik hűek maradtak a templomhoz, miután az eredetileg egy minorita templom volt, akik kifejezetten a jezsuiták miatt jönnek hozzánk, végül azok, akik az egyetemi lelkészség miatt jönnek. Vasárnap esténként az ifjúsági istentiszteletink nagyon népszerűek.
Az ottani egyetemi ifjúságnak is vannak lelki problémáik?
Persze, hiszen minden embernek vannak lelki problémái. Én azt gondolom, zárkózottabb lelkiviláguk van az ottaniaknak, nem pesti magamutogató a gondolkodásmódjuk. Ezért kell megvárni, hogy létrejöjjön egy bizalmi légkör, megnyíljanak. Marosvásárhely egy különleges hely, ahol két civilizáció találkozik, egyrészt vallásilag, ortodox, nyugati keresztény, unitárius, református, de vannak görögkatolikusok is.
Ha jól tudom, a pápai döntés értelmében a görögkatolikusoknak megoldódott a problémája.
Azt, hogy ez mennyire problémamegoldás, azt nem tudom, azt tudom, hogy ez egy élő közösség, aminek önállónak kellett lennie. Ez egy a sok gesztus közül, amit Ferenc pápa és elődei is tettek, annak érdekében, hogy az ortodox és a katolikus egyház, amelyek között elvi, dogmatikus különbségek nincsenek, történelmi sértődöttségből adódó félreértéseket elkerüljük és így egy irányba tekintsünk. II. János Pál Európa két tüdejéről beszélt, de érdekes, nekem ez nem okozott problémát, én Nyugat-Európában megszoktam, hogy különböző vallások vesznek körbe. Erdélyben a románok többsége azt gondolja, hogy ők románok, tehát ortodoxok, s akik eljönnek turistáskodni Erdélybe, akkor irritálhatja őket, hogy itt másként beszélnek, nem románul, de a sok más templom miatt nem érzik otthon magukat.
Egy ilyen vallásközi konferencia elképzelhetetlen Erdélyben?
Nem elképzelhetetlen, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy ezen a konferencián is leginkább a vallási vezetők vesznek részt, nem pedig a népek. Az egyszerű embernek nincs problémája, a vezetőknek sincs problémája, a középréteggel vannak problémák, akiknek a társadalmi rangjuk a nemzeti és a vallási hovatartozáson múlik. Valamennyi egyháznak hatalmas kulturális misszió az, hogy az ő sérelmeiket, fájdalmaikat, sebeiket begyógyítsa.
Mi a véleménye a katolikus egyetem döntéséről, mely kötelezővé tette hallgatói számára a Holokauszt oktatását?
Először is, ez egy bátor lépés volt, ugyanakkor a diákok nem szeretik a kötelező tantárgyakat, már azért sem, mert nem látják annak pozitív következményeit, félreértés ne essék, a diákok így vannak a katolicizmus alapjainak tanításával kapcsolatban is. Kicsit furcsa, de a fogyasztói társadalomban egy ilyen lépés igen merész, mert nem csak politikai, ideológiai elidegenedéssel kell szembenézni, hanem a haszonelvű gondolkodással is. Nagyon fontosnak tartanám, ha a keresztény és zsidó kultúrkör szétválaszthatatlan összetartozását tanítanák. Szerintem ez termékenyebb volna. Egyszerűen nem ismerik! Katolikus egyetem ide vagy oda, az ott hallgatók nagy többségének fogalma sincsen a saját hitének az alapjairól. Ezért lenne fontos, hogy megtudják, honnan jöttünk, nem véletlenül szólították Jézus Krisztust rabbinak, a példabeszédeinek a példaképeit megtaláljuk az Ószövetségben. Nem is értem, hogy miért csak most jöttek erre rá. Én ugyan az egésznek a politikai részétől távolt tartanám ezt az egészet.
Visszatérve Erdélybe, a diákok tudják, hogy hol lakik a Jóisten?
Miért, maga tudja?
Azt szerettem volna megtudni, hogy mennyire vallásosak, mennyire ismerik a hit alapjait?
Azt gondolom, talán jobban, mint Magyarországon. Erdélyben van egy-két nagyobb város, az egyetemisták körében nagy a kis falvakból jöttek száma. A városok közül Nagyvárad ugye nem egy keresztény város volt. Visszatérve, a kis falvakból jöttek még pap bácsinak nevezik a papokat, nekik erősebb a kötődésük a hithez, az egyházi valósághoz. Az ő esetükben inkább hagyományos vallásosságról van szó. Persze az is igaz, hogy az egyetemistáknál van egy intellektuális forradalom, , de ez még nem dőlt el.
Most nem papi ruhában van, de Erdélyben?
Én mindenütt civilben járok, csak akkor öltöztem be, amikor Húsvétról, vagy Karácsonyról volt szó, azaz, amikor a téma adta magát. Úgyis mindenki tudja rólam, hogy pap vagyok, nem kell nekem a papi jelleggel tüntetnem. A gondolkodásunkból és a teteinkből kell kiderülnie annak, hogy papok vagyunk. A kommunizmus alatt néhány jezsuita kazánfűtőként dolgozott, megkérdezték tőlük egy idő után, miért vagytok mások, nem isztok, nem dohányoztok, stb., akkor be kellett vallani, hogy szerzetesek. Először nagy csodálkozás volt, később elkezdtek hozzájuk járni az emberek, megbeszélni a problémáikat, pedig nem is papok voltak, hanem testvérek. Az történt, hogy hatalmas bizalmat keltettek azzal, hogy mertek mások lenni.
A mostani konferenciától mit vár?
Nem tudom, az érdekes volt, hogy itt találkoztam egy barátommal, akivel nemrégiben vettem részt Dohában egy hasonló párbeszéden, ahova a katari emír hívott meg. Az iszlám, a keresztény, a zsidó vallásokról beszélgettünk. Amikor hazajöttem, úgy foglaltam össze, a keresztény teológusok, magasröptű, érthetetlen beszédeket mondtak, a zsidók nagyon jó vicceket, míg az araboka zsidókat szidták. Ez így nekem nem ökumené, nem párbeszéd. Szerencsére Magyarországon nem ez a helyzet. Az lenne a legjobb,m ha műhelyfeladatok lennének, amiket utána a média segítségével elviszünk a nagyközönség felé. A magyar nagy kongresszusi típusnak, annak, hogy egyirányú előadásokat hallgatunk, nem vagyok híve, ezt nem a mostani összejövetelre értem. Erdélyben ez még rosszabb, ott nincsenek is nagyobb szünetek az előadások között. A valódi párbeszéd az kisebb csoportokban működik. Az a legjobb, ha egy konferencia előadója felvet egy problémát, azt megbeszéljük, majd megosztjuk, én magam is ezt teszem otthon, egy hatvanperces előadásomban maximum 10 percet beszélek.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
