Az idő végtelen útján itt áll ez a jelképes szobor, a Duna partján ez a néhány levetett cipő.
Horovitz Tamás azt kérte, hogy a pártelnök mondassa le „a holokauszt-tagadó, cipőbe köpködő politikusait, és ne küldje vissza őket bűnbánó módon virágokkal bocsánatot kérni, hogy kiszolgáltassa vele saját érdekeit”. Hozzátette: törvénymódosítást kezdeményez annak érdekében, hogy ne évülhessen el három év alatt a holokauszt tagadása, a sírok és emlékhelyek meggyalázásának bűntette.
A szónok hangsúlyozta, hogy nemcsak emlékezni jöttek, hanem új irányt mutatni, mert az elmúlt hetekben, hónapokban sorra jelentek meg hírek zsidó emberek emlékének meggyalázásáról, a holokauszt tényének tagadásáról, és közvélemény-kutatások tanúskodnak az antiszemitizmus erősödéséről. Felhívta a figyelmet a hatékony érdekképviselet szükségességére, amely megálljt parancsol az egyre növekvő antiszemitizmusnak, „a holokamuzóknak, a cipőbe köpködőknek, a náci tetoválást viselőknek”.
„Azért vagyunk ma itt, hogy megmutassuk és hogy együtt kimondjuk: elég volt! (…) Azért vagyunk ma itt, hogy együtt mondjuk ki: nem akarunk félni a náci gondolatokat dédelgető politikai erőktől” – fogalmazott Horovitz Tamás. „Ha nem tudjuk megvédeni halottaink emlékét, nem leszünk képesek megvédeni az élőket sem” – jelentette ki.
Zoltai Gusztáv holokauszt-túlélő, a Miniszterelnökséget vezető miniszter tanácsadója, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének korábbi ügyvezető igazgatója azt mondta:
Zoltai Gusztáv beszéd „Cipők” 2015.
Hölgyeim és Uraim!
Az időnek nincs partja, eleje és vége. Az idő van, egyszerűen. Csak az ember képes arra, hogy megzabolázza az éveket, határt szabjon a végtelennek. Ilyen szimbolikusan. Ilyen az időszámítás. S ilyen 1944.
A nácik és barátaik a nyilasok, úgy gondolták: a zsidók kiirtása meghozza számukra a békét, boldogságot, a gazdagság paradicsomi bőségét.
Amit nehéz megérteni, ésszel felfogni: amikor már Magyarország elbukott, földjén szovjet katonák masíroztak Budapest felé, amikor amerikai és angol repülőgépek bombáztak a házak, a hidak, az iskolák felett, ők – Szálasi parancsára – akkor vették kézbe a géppisztolyt és a gránátot, és indítottak gyilkos rohamot a zsidók ellen.
Igen, nőket, öregegeket, gyerekeket vezényeltek ki a gettóból, a védett házakból, és kergették őket nyugatra és a Duna partra. Halál! – Ez a szörnyű szó járta át romlott agyukat, feszítette meg ujjaikat a ravaszon.
Ez volt bennük a borzalmas parancs, amely után sivatag maradt, pusztaság és semmi.
Most, 70 év után emlékezünk. Mi, akik élő tanúi vagyunk a véres történeteknek , mi, akik elmesélhetjük: milyen volt a torkot szorító félelem, az éhség, a reménytelenség, az álmok nélküli tetves éjszakák rettegése; hogyan vártuk a hóhércsizmák koppanását, s milyen nehéz volt felfogni: nincs ember, egy szomszéd ismerős, aki talán tapsolt a színésznek a nézőtéren, hálás volt az orvosnak, a gyógyító kéz simogatásáért, aki iparosként tudta mit ér a jó cipó, az általa megsütött kenyér – szóval: nem segített senki.
Ott állt a zsidó, szemben a puska csövével és jeges rémülettel várta a fényt, a hangot, s talán az Isten utolsó szavát, amely soha sem érintette meg a gyilkost, mert a gyilkosok sem akkor, sem soha nem kapnak kegyelmet.
Az idő végtelen útján itt áll ez a jelképes szobor, a Duna partján ez a néhány levetett cipő. Alighanem várják az angyalok alakjában visszatérő gazdáikat. De hol van az a XXI. századi új nyilas, aki nemrég beleköpött az egyik szívszorító bronzalkotásba? Alighanem ott szavazott Tapolca győztes jobbik lovagjára, s elmélázik az idő végtelen haladásán, amely azt a képzetet kelti benne, hogy akár újra kezdhető a történelem: „Jövünk! Győzünk!”
Hát nem jönnek, és nem győznek! Még akkor sem, ha most többen vannak. A köpködök egyszer ugyanis elfogynak, az akarat a gyűlölt pusztításra gyorsan elszárad, a halálvágyó agy elsorvad.
Ahogy a költő mondta: „Gyilkos ne legyen reményed!”
Barátaim!
Higgyünk magunkban, mindig van előre. Ez a nap az emlékezésé és mi nem a gyilkosokra emlékezünk, hanem a megerősödött Főnixre, a csodálatos élőkre.
Köszönöm.
– mondta Zoltai Gusztáv.
A rendezvény résztvevői – több százan – elmondták a zsidó halotti imát, a kaddist, valamint mécsesek gyújtásával és a Duna sodrására bízott papírhajókkal emlékeztek a holokauszt áldozataira, a folyóba lőtt emberekre.
