Egy későn jött elismerés emlékére
Dr. Frölich Ida, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi tanára, a Scheiber díj kurátora emlékezett Scheiber Sándorról
Ön évek óta tagja a Scheiber Sándor díj kuratóriumának. Mi alapján hozzák döntéseiket?
Scheiber Sándor életművének, ténykedésének ismeretében igyekszünk olyan személyeket javasolni, akik valamilyen módon kapcsolódnak ahhoz a hatalmas és nagyon széleskörű munkához, amit ő végzett. Először talán a tudományos munkásságát említeném, amit a zsidó folklór területén végzett, aztán a tárgytörténetet, ennek nem csak tudója, de mestere is volt. Ennek sajnos nincsen folytatása, szerencsére a folklórnak van. Ilyen a Geniza kutatás, amiért már adtunk díjat. A Geniza azok a középkori héber kéziratok, amelyek egészen pici töredékekben maradtak fenn szerte a világban, tudósok munkálkodnak azon, hogy ezeket összehozzák és így értelmet adjanak nekik. A harmadik ilyen jelentős terület, az a zsidó élet és szervezés, Scheiber Sándor híres volt erről, hogy egyáltalán képes volt fenntartani egy olyan kultúrát, amely talán elvesztésre volt ítélve. Fenntartotta a közösséget és ez, a hagyomány, a közös emlékezet az, ami ezeket a területeket összefogja. Ezek azok a szempontok, amelyeknek az alapján döntünk. Persze az is igaz, hogy nem lehet minden évben az, hogy mindhárom terület képviseltesse magát a díjazottak között, idén például – ha lehet ilyet mondani – a folklór került túlsúlyba, ez nem is baj. Az idei elismertek közül Oláh János az, aki a judaisztika és a közösségszervezés, a zsidóság tudatának fenntartása témakörében alkotott olyat, ami őt a díjra érdemesnek találta. Rafael Vago személyében a történelem és az emlékezet kapta az elismerést.
Ön is történész, mit tanít?
Hebraisztikát, ókortörténetet, ennek kapcsán az ókori zsidó történelemmel foglalkozom, elsősorban a diaszpóra kérdéseivel, azaz a babiloni fogság utáni időszakkal. A művelődés, az öntudat, ennek a fenntartása, megtartása foglalkoztat, valamint az, ahogy ez ránk maradt. Sokszor kalandos és szeszélyes módon, de mégis megmaradt művek segítségével.
Scheiber Sándor nagyszerű tanár, nagyszerű tudós, nagyszerű ember is volt. Mennyire becsülték, illetve nem becsülték meg őt?
Egyáltalán nem becsülték meg. Én emlékszem arra, hogy én nem voltam hivatalosan a tanítványa, mert nem lehetett erre engedélyt kapnom, ám megismerhettem, a szakdolgozatom készítése kapcsán. Bizonyos cikkek, könyvek nála voltak megtalálhatóak, megkerestem és szinte azonnal a barátságába fogadott. Minden könyvet megkaptam tőle, s később is rendszeressé vált a kapcsolatunk. Persze én tisztában voltam a határokkal, bár a hétköznapi kapcsolatokban ezt nem lehetett érezni. Annak ellenére, hogy én is tudtam, hogy őt nem hívják sehova, nem hívták az akadémiai rendezvényekre. Ezzel kapcsolatban is van egy felejthetetlen emlékem, nem sokkal a halála előtt. Nem nagyon panaszkodott, említettem a határokat, amit az ember tudott. Az akkori bölcsészkar épülete előtt találkoztunk, ő az utca egyik, én a másik oldalán, s ő az autók között átkiabált: Ida, megkaptam! Ez a nagydoktori cím volt. Számomra is megnyugtató volt, hogy végre elismerték őt, ez volt az első igazi elismerése, de sajnos ezt nem sokkal élte túl.
Elképzelhetőnek tartja, hogy az MTA valakit poszthumusz fogad a tagjai közé?
Nem tudom, sajnos nem ismerem az akadémiai szabályzatot.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
