PESZÁCH – A ZSIDÓ FOLKLÓRBAN
KI ŐRIZTE REB KOPPEL PÁLINKÁJÁT?
Pészach előtt a zsidóknál az a szokás járja, hogy a birtokukban lévő kovászost (chómec) eladják egy nemzsidónak, mivel a vallási előírások értelmében nem szabad, hogy az ünnep nyolc napján bármiféle kovászos (ez alatt mindennemü lisztből készült étel, mint kenyér, sütemény stb. vagy erjedő dolog, mint pl. élesztő, sör és minden, gabonából készült, szeszes ital értendő) – „látható”, ill. „fellelhető” legyen.
Az erről a szokásról szóló alábbi történetet a szentéletű munkácsi rebbe, reb Hájim Elázár Schapíró, szokta volt mesélni Susán-Púrimkor, a likovai reb Koppel halálának évfordulóján:
Reb Koppelnek jól menő italkereskedése volt, így mindig sok hordó pálinka volt nála raktáron. Így volt ez Pészah előtt is és már készült rá, hogy, mint minden évben „eladja” a pálinkát, azaz a chómecot.
Tudták ezt persze a helyi nem-zsidók is, akik elhatározták, hogy ez alkalommal kibabrálnak reb Koppellal.
Titokban összebeszéltek, hogy senki nem fogja a chómecot megvenni, így kénytelen lesz azt a sok pálinkát az ünnepek előtt szabad prédára kitenni, ők pedig a „gazdátlan” italt ingyen megkaparintják.
Igy is történt. A Pészach előtti napokban reb Koppel hiába keresett egy nem-zsidót, akinek eladhatná a chómecot – nem talált egyetlen embert sem, aki kötélnek állt volna. Mindenki talált valamilyen ürügyet, amivel elutasította a kérést. Elkövetkezett az utolsó pillanat, amikor tenni kellett valamit és reb Koppelnek nem maradt más választása, minthogy az összes pálinkát kivigye a folyó mellé egy elhagyatott helyre. Miután lerakta a szekérről az összes hordót, tiszta szívből elmondta az erre vonatkozó kötelező formulát, ami úgy szól, hogy ” . . . minden kovászos (chómec) ami a birtokomban van, legyen szabad préda, mint a föld pora”, majd otthagyva a minden vagyonát képező pálinkát, hazament.
Örömteljes szívvel adott hálát Istennek, hogy íme sikerült szószerint betartania a chómec kitakarításának parancsolatát. Igaz, hogy most koldusszegénnyé lett, de eleget tett vallási kötelezettségének.
Háza népe nagyon sajnálta, ami történt és igen fájlalták a vagyon elvesztését, de maga reb Koppel az egész ünnep alatt nagyon jó hangulatban volt és nem látszott rajta, hogy bármit is megbánt volna.
Az ünnep elmúltával a család kiment a folyóhoz s közben arra gondoltak, hogy ha a pálinkát minden bizonnyal meg is itták, talán a hordókat otthagyták és abból majd tudnak egy kis pénzt csinálni. Legnagyobb ámulatukra ott találtak egy csomó likovai lakost, akik ezekkel a szavakkal fogadták őket:
– Micsoda dolog ez, zsidó?! Ú gy takarítod ki a chómecot, hogy közben fegyveres katonákat rendelsz ki, hogy azok éjjel-nappal, az egész ünnep alatt, fegyveresen őrködjenek?
Reb Koppel és háza népe nem értette, miről van szó. Fogalmuk sem volt, hogy milyen őrökről és méginkább „katonákról” beszélnek. Amikor azonban a hordók közelébe érkeztek – csodálkozásuk nem ismert határt.
A hordók tele voltak, nem hiányzott azokból egy csepp sem. Ekkor értették meg, hogy az Örökkévaló volt az, aki őreit az égből kirendelte és akik vigyázták a szabad prédára kitett chómec-pálinkát.
Így aztán – mivel a szabad préda mindenki számára szabad – reb Koppel szépen hazavitte jogos tulajdonát, az egész vagyonát jelentő pálinkás hordókat.
A „BÉKÉLTETÖ” SMURA MACESZ
A pászkának (macesz) van egy különleges fajtája, amit „smura” (smire) macesznak hívnak. Az eltérés abban rejlik, hogy a búza learatásától, egészen a kész macesz kemencéből való kiszedéséig – a vallási előirásoknak megfelelően – rabbi ellenőrzi az egyes müveleteket. Minderre azért van szükség, nehogy a lisztet nedvesség érje és az erjedésnek (kovász) még a lehetősége se merülhessen fel.
Sokan csak Széder-estén fogyasztanak ilyen smura pászkát, de vannak olyanok, mint pl. a haszidok, akik az ünnep minden napján kizárólag ezt eszik.
Az aptai szent rabbi, Ávráhám Jósua Hersl, akit úgy ismertek, mint „Ohév Jiszráél”, (a zsidóság szerelmese) kivételes gondot fordított arra, hogy az ünnep minden napján smura maceszt fogyasszon.
Történt egyszer, erev Pészahkor, azaz az ünnep előestéjén, hogy a nélkülözők részére ezúttal nem pénzt, hanem pászkát gyűjtöttek, hogya szegények is kellően megünnepelhessék a Széder-estét.
A rebecen, a rabbi felesége, éppen el volt foglalva az előkészületekkel, így nem ő fogadta a hitközség embereit, hanem az egyik szolgáló, aki – merő tévedésből – a rebbe számára készített smura maceszt adta oda a nélkülözők részére.
A ház asszonya, amikor észrevette ezt a tévedést, nagyon megrémült és nem tudta mitévő legyen. Nem merte elmondani a férjének a történteket, így kénytelen volt turpissághoz folyamodni, azaz a smura macesz helyett az egyszerü pászkát tette az asztalra, és úgy tett, mintha misem történt volna. A rebbe pedig a sima pászka felett mondta el a Haggadát.
Eltelt az ünnep nyolc napja. A rákövetkező napon megjelent a rabbinál egy zsidó házaspár és bejelentették válási szándékukat.
Kérdé a rabbi a férjet:
– Miért akarsz elválni a feleségedtől?
A férj elmondta, hogy azért akar elválni, mert az asszony nem volt hajlandó Pészachkor olyan edényben főzni, amelybe nem aprítanak pászkát (gebrokc); ugyanis a haszidok szigorúan ügyelnek arra, hogy a Pészachkor használt pászka ne kerüljön érintkezésbe folyadékkal.
Meghallgatván az indokot, a rabbi behívatta a feleségét, a rebecent és megkérdezte tőle:
– Mondd meg nekem, kérlek, milyen maceszt tettél elém Széder-este, a Széder-tálra?
Az asszony nagyon megrémült és félelmében hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. Férje meg egyre kérlelte: mondd meg őszintén, ne félj semmit, milyen maceszt ettem én Széder-este?
Az asszony végül bevallotta a történteket, és elmondta az igazat.
Na látod – mondta a válni akaró férjnek a rebbe – én Széder-este smura macesz helyett egyszerű pászkát ettem, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, mert nem akartam a veszekedés vétkébe esni. Te pedig el akarsz válni „beaprított macesz” miatt? . .
A rabbi békítő szavai megtették hatásukat és a megbékélt férj feleségével együtt hazament.
„IZRAEL MEGVÁLTÓJA” – JELEN IDÓBEN
Reb Ávráhám-Jákov Friedmann, a szadegórai cádik, a chómec-vizsgálat
(Bdikát Cháméc) estéjén az alábbi történetet szokta elmesélni:
– Egy kis galiciai faluban élt egy szegény zsidó, aki a környék teljhatalmú főldesurától bérelt kocsmát.
Az üzlet azonban nem ment valami jól, és a zsidónak gyakran nem volt
miből fizetnie a bérleti díjat.
A földesúr többízben próbálta behajtani a követelését, életveszélyesen meg is fenyegette adósát – de minden hiába, a bérlő nem tudott fizetni.
A Pészach előtti szombaton – a hagyomány Sábát Hágádolnak, Nagy Szombatnak nevezi – a földesúr kegyetlen bosszút állt a szegény kocsmároson. Megparancsolta hajdújainak, hogy forgassák fel a kocsmáros házát, tanítsák meg őt „keztyűbe dudálni”. Nem kellett azoknak kétszer mondani, elmentek és perceken belül a felismerhetetlenségig feldúltak és összetörtek mindent, még a szombati sóletot is kihúzták a kemencéből és kiöntötték a földre.
A szegény ember végtelen nagy szomorúságában elhatározta, hogy bemegy a városba és legalább meghallgatja a rabbi dróséját (szónoklatát), amit a Nagy Szombat tiszteletére fog mondani. Ebben a városban akkor éppen a szentéletű Avráhám Josua Hesl volt a rabbi, aki később, mint az aptai „Ohév Jiszráél” vált ismertté.
Nos, amint a zsinagógába ért, hallja, hogy a rebbe már belekezdett beszédébe. A templom zsúfolásig megtelt, ott szorongott a város apraja-nagyja, hogy meghallgassa a drósét, így a falusi zsidó csak egy hátsó sarokban tudott meghúzódni.
Hallja ám a szegényember, amint a rabbi éppen azt fejtegeti, hogy az imában kétféle áldásformula létezik: a reggeli és esti imában, (valamint a peszachi Haggadában) úgy fordul elő a szöveg, hogy „Gáál Jiszráél” megváltotta Izráelt – vagyis múlt időben; másszor pedig (a ,,18 áldásban”) jelen időben, azaz „Goél Jiszráél” – Izráel Megváltója. Az első változat – mondta a rabbi – a pészáchi megváltásra vonatkozik, ami egy régen történt, befejezett dolog – tehát múlt időben. A második változat pedig azért van jelen időben, mert az egy folyamatos történés, arra a megváltásra vonatkozik, ami ma történik, minden percben. Például emelte fel a rabbi a hangját – ha egy kis faluban élő szegény zsidónak, mert nincs pénze a bérleti díjat kifizetni, feldúlják a házát – ennek a szegény zsidónak is küld az Örökkévaló megváltást és menekvést a córeszból…
Amikor emberünk ezeket a szavakat meghallotta, szíve megtelt örömmel és azonnyomban hazaindult, útközben magában ismételgetve: – A rabbi azt mondta, hogy Goél Jiszráél! Izráel Megváltója! S most, jelen időben!
Estefelé a földesúr újra elküldte hajdújait a zsidóhoz, nézzék már meg, mit csinál, miután szétdúlták a házát. Legnagyobb megdöbbenésükre áldozatuk énekelt és táncolt, mintha a borzalom elvette volna az eszét.
A hajdúk jelentették uruknak a látottakat, majd az maga is meg akarván győződni a hallottakról, magához rendelte a zsidót. Szegény, az első pillanatban arra gondolt, hogy megint valami büntetésben lesz része, de aztán eszébe jutottak a rabbi szavai és könnyű szívvel, szinte örömmel ment a találkozóra. Hiszen a rabbi azt mondta: Goél Jiszráél – Izrael Megváltója – és jelen időben.
A zsidó szinte nem is csodálkozott, amikor a földesúr – ahelyett, hogy valami rosszat helyezett volna kilátásba – csak rosszalló szavakkal illette, amiért olyan szerencsétlen, kétbalkezes, aki még a bérleti díjat sem képes megfizetni.
– Mit tehetek, uram, mondd meg nekem? – kérdezte a zsidó.
– Nézd csak, Moske – felelt békülékenyen a földesúr – adok neked egy írást, amivel elmégy a pálinkafőzdébe a városban, ebben megkérem őket, adjanak neked egy bizonyos mennyiségű pálinkát hitelbe. Ezt eladod, keresel rajta valamennyit, aztán újra veszel árút és újra eladod, és miután ezt néhányszor megismételted, nekem is meg tudod majd fizetni az adósságot és magadnak is lesz megélhetésed.
Minden így is történt. A szegény falusi kocsmáros rövid idő alatt sok pénzt keresett. Egy év alatt megfizette adósságát a földesúrnak, s a következő Pészachot, a szabadság ünnepét már boldogan megünnepelhette.
Az ünnep után ismét bement a városba, elment a rabbihoz, akinek a következő szavakkal adta át adományát: „Íme, hoztam a rabbi úrnak Goél Jiszráél pénzt” . . .
EGY KIS KÜLÖNBSÉG
Mint ismeretes, erev Pészáchkor, vagyis a Pészách ünnepet megelőző napon, csak egy meghatározott ideig, rendszerint reggel kilenc óráig, szabad kovászost (chómecot) enni. Ez után már szigorúan tilos.
Egy ilyen alkalommal, már a chómec tilalom beállta után, reb Lévi Jichák, a cádik, kiment a berdicsevi piacra. Amint ott nézdegélt, megakadt a szeme az egyik kereskedőn, akiről köztudott volt, hogy csempészárúval foglalkozik.
A rabbi odament hozzá és megkérdezte: van selymed?
– Amennyit csak akarsz, kitűnő minőségben – felelte.
A rabbi megköszönte a felvilágosítást, majd továbbmenve odafordult az egyik zsidó kereskedőhöz:
– Van nálad valami chómec (kovászos)? – kérdezte.
– Chómec? De rabbi! – Isten őrizz, kitakarítottam az utolsó morzsáig – mondta a zsidó
– méltatlankodva.
Ekkor reb Lévi Jichák égnek emelte szemét és így szólt:
– Világ Ura! Nézz ide és lásd, milyen a te kiválasztott néped, Izráel. Az orosz cár a világ egyik leghatalmasabb uralkodója, akinek rendőrsége, katonái és börtönei vannak. Ez a cár elrendelte, hogy nem szabad árut becsempészni az országba. És mégis – hiába állnak éjjel-napppal őrök a határokon – mindenki szeme láttára becsempészik az árukat és nyíltan árulják is. Ezzel szemben Te, Világ Ura, egyetlen mondatot írtál a Tórában – „Ne találtassák nálad chómec!” – és íme, annyi év elmúltával, határok és őrök nélkül, erev Pészáchkor, a megállapított idő elmúltával, nincs zsidó, akinél chómec lenne.
***
Életének utolsó évében reb Jiszráél Friedmann, a híres ruzsini rebbe, nagy lelkesedéssel ülte meg a Szédert. A jelenlevők nem tudtak hova lenni a csodálkozástól, amikor a rebbe azt a passzust, hogy „az isteni ígéret volt az, ami mellettünk állt. . . „, hatvanszor ismételte el és eközben arca lángolt az átszellemültségtől.
Befejezvén a széder-esti szertartást, végül így szólt:
– Tudjátok meg, drága testvéreim, hogy rövidesen olyan idők jönnek, amikor a zsidók iránt nagy gyűlölet támad, erőszakkal üldöznek el bennünket, és akaratunk ellenére kergetnek Erec Jiszráélba – mivel más ország nem lesz hajlandó befogadni bennünket.
Nagy szégyen ez a zsidókra nézve, hogy megváltásuk kezdete ilyen gyalázatos módon következik be, de ennek ellenére emlékezzetek arra, hogy jobb egy szégyenteljes megváltás, mint egy tiszteletteljes gólesz (száműzetés). . .
SZÉDER – NÉGY POHÁR TEJJEL…
Pészách előtt – ősi zsidó szokás szerint – gyűjtést rendeznek, az un.
pészáchi liszt (Kimchá d’Piszchá) megvásárlására. Ez azt jelenti, hogy a közösség ilyenkor a szegények és nélkülözők részére különleges támogatást nyújt, mivel az ünnep kiadásait nekik különösen nehéz előteremteni.
A Haggada szavaival mondva: „Mindenki, aki éhes, jöjjön és egyék velünk, mindenki, aki nélkülöz, jöjjön és ünnepeljen velünk”.
Egy alkalommal erev Pészáchkor, egy híres rabbihoz odament egy egyszerű zsidó és feltette azt a halachikus kérdést, miszerint, lehet-e a „négy pohár” kötelességének eleget tenni a Széder-estén úgy, hogy négy pohár bor helyett valaki négy pohár tejet iszik?
A rabbi kissé meglepődött a kérdésen, és azt kérdezte, vajon a kérdező esetleg beteg és emiatt nem szabad bort innia?
– Nem, rabbi, hála Isten egészséges vagyok – felelte – de az idén a bor olyan drága, hogy gondoltam, hátha. . .
A rabbi megnyugtatta, hogy a halacha szerint eleget tesz a kötelességének akkor is, ha bor helyett tejet iszik.
A zsidó már az ajtóban állt, amikor a rabbi a kezébe nyomott 25 rubelt, miközben jó ünnepet kívánt neki. Az ember nem akarta a pénzt elfogadni, mondván ő nem snorrer (adományt gyűjtő) csak érdeklődni akart. A rabbi rábeszélte, hogy nyugodtan fogadja el a pénzt, csak mint kölcsönt, és majd ha lesz neki, megadja. A végén az ember elfogadta, megköszönte és távozott.
– Miért adtál neki 25 rubelt, amikor négy pohár borra elég lett volna 3-4 rubel is? – kérdezte férjét a rebecen.
– A kérdésből az is kiderült – felelte a rabbi – hogy nemcsak borra nem volt pénze, hanem húsra se, különben hogyan ihatna tejet a Széderen?
(A zsidó val1ás előírásai szerint ugyanis, tejterméket és húsos-zsíros ételt nem szabad egyidejűleg fogyasztani).
