2013. június 27-én a Magyar Állami Operaházban a Holocaust áldozatainak tiszteletére rendezett koncerten Erdő Péter és Zoltai Gusztáv bevezető szavai
Erdő Péter
2013. június 27-én a Magyar Állami Operaházban a Holocaust áldozatainak tiszteletére rendezett koncerten Erdő Péter és Zoltai Gusztáv bevezető szavai
Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves barátaim!
Szeretettel köszöntök minden jelenlévőt. Köszönetemet és elismerésemet fejezem ki Kikko Argüello úrnak a neokatekumenális mozgalom alapítójának, a bemutatásra kerülő zenemű szerzőjének, az előadóknak és közreműködőknek, a Mazsihisz vezetőségének és Radnóti Zoltán főrabbi úrnak, akik a mai este megszervezésében döntő szerepet vállaltak.
Különleges esemény ez a mostani koncert: megemlékezés a Holocaust közelgő 70.évfordulójáról, eleven, cselekvő emlékezés a II.Vatikáni Zsinat Nostra Aetate kezdetű nyilatkozatára, mely a katolikus közösségnek a nem keresztény vallásokhoz, köztük sajátosan a zsidósághoz fűződő viszonyáról fogalmaz meg máig érvényes tanítást. Különösen azonban tiszteletadás ez a koncert az ártatlan áldozatok emlékének. Holocaust – egészen elégő áldozat…Minden idők ártatlanul szenvedő emberének: a fajuk, vallásuk, nemzetiségük miatt elpusztított millióknak örök jelképeként magasodik az emberiség elé a krematóriumok egészen elégő áldozatainak drámai tanúságtétele.
Ezzel a tisztelettel hallgatjuk a most felcsendülő koncertet, mely a művészet nyelvén többet elmond, mint amire puszta szavaink képesek.
Az ártatlanok szenvedése
Hölgyeim és Uraim!
„Auschwitz után soha többé nem lehet verset írni!” – hangzott föl a fájdalmas kiáltás a történelem legszörnyűbb, legpusztítóbb háborúja után. A rámpa, a gyilkos szelektálás jeges félelme, a gázkamra, a krematórium, a barakkok tetvei, az őrjítő éhezés, a temetetlen halottak hekatombái – úgy tűnt föl – a megmaradottak életéből egyszerűen kiöli az ihletet. A ruách há kódest, a szent elhivatottságot, a megidézés, az emlékezés tisztító, gyógyító csodáját.
A művészet áldását – folytatva a teremtés ígéretét – mégis naponta átélhetjük. A személyes tanúk nemzedéke lassan elbúcsúzik tőlünk. Most a második, a harmadik generáció alkotóira vár a feladat, hogy betöltsék történelmi küldetésüket.
Tudhatjuk: nemcsak az épített világ lenyűgöző szépségei jelképezik az ember számára az örökkévalóságot, hanem az alávaló pusztítás is. Sorsunkba éppúgy beépül Belzebub, a Sátán műveként Auschwitz, mint szépségével, teremtő erejével az Akropolisz, a Mona Liza látványa, vagy Bali szigetének üdítő, paradicsomi ligetei.
Most, a terezíni gyerekek operája után rövid idővel, Kiko Argüello spanyol komponista remekművét élhetjük át, ünnepelhetjük. „Az ártatlanok szenvedése” című szimfóniája egyetemes értékű alkotás. A 110 remek muzsikus és a 90 fős monumentális kórus egyaránt szól a madridi külváros és az ibériai mezők nyomorultjairól, a Föld valamennyi árvaházának éhező, rongyos megerőszakoltjairól, a nácik lágereinek halálra ítéltjeiről, a rácsok mögé terelt rabok, az ártatlanul letartóztatott foglyok gyötrelmes szenvedéseiről.
És még valamiről szól ez a kivételesen emelkedett, érzelem-gazdag, mindenképpen felkavaró mű. A hitről. Illetve a hit hiányáról. Mert a hit elvesztése, tagadása, kifordítása tagadja a remény isteni voltát, gyengíti az ember jóba vetett bizalmát; a tett, a cselekvés teremtő erejét.
„Az ártatlanok szenvedése” az ember őszinte, fájdalmas naplója. Igaz vallomás az életről, az árnyékról és a fényről, végső soron a megigazulásról. Bizakodást ad a jobb holnapra, amikor a rossz helyét végérvényesen betölti az isteni áldás. És az ihletett művészet, amelynek nagy alakjai közé sorolhatjuk Argüello spanyol komponistát és Pau Jorquera karmestert.
Isten hozta körünkbe az alkotókat! Művüket az izraeli, a palesztinai, illetve a bostoni, a New-York-i, illetve a chicagói tavalyi, tavalyelőtti bemutató után most Budapesten üdvözölhetjük.
Megtisztelő, hogy itt és most együtt élhetjük át ezt a kivételes élményt. Kérem, hallgassák méltó, odaadó figyelemmel!
Köszönöm.
Zoltai Gusztáv
