|
 |
|||
|
|
||||
New York – Budapest
Ismert közhely, hogy New York a lehetőségek városa, ahol bármit elérhet az ember. Nem kell más hozzá, mint egy jó ötlet, kitartás, némi indulótőke, na és persze nem árt, ha a szerencsével sem állunk hadilábon. Persze, hogy kinek milyen lehetőség jut, az változó. Mi tulajdonképpen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mivel amit New York számunkra kínál, ahhoz még pénzre sincs szükség. Az influenza ugyanis ingyen dönt le mindhármunkat a lábáról. Jó, a kezelés némi pénzbe kerül, ettől azonban nyugodt szívvel eltekinthetünk, hisz az a tény, hogy napokon keresztül ki sem mozdulunk a szálloda falai közül, jelentős költségmegtakarítással jár.
Szóval tea, aspirin, no meg zsebkendő hegyek. Nagyjából ennyi jut a gigászi metropoliszból, aztán ahogy vagyunk, betegen repülünk vissza a Charlotte-ban lévő bázisra, ahol újabb egy hét regenerálódás vár ránk. Fura, de az orvos itt nem jöhet házhoz. Ezért vagy elvonszolod magad a legközelebbi kórházi rendelőbe, vagy hívod a mentőket. A két megoldás között nagyjából annyi a különbség, hogy az egyik drágább, mint a másik.
A lábadozás közben próbálom utolérni magam az elmaradt munkával. Van belőle elég. A legégetőbb most éppen az, hogy ismerős arcok zakatolnak a fejemben, s próbálom kideríteni, vajon mindenkinek jut-e valami kisebb-nagyobb apróság, s hogy mennyi mindent kell még vásárolni a hazaindulás előtt. Ilyenkor döbben rá az ember, mennyi igaz barátja van, ami egyrészt elégedettséggel tölti el a szívem, másrészt viszont a kétségbeeséshez közeli állapotot teremt. Persze, amikor szükség van rájuk, akkor némiképp kevesebben vannak, de hát ez már csak így megy…
Próbálom a mögöttem lévő két hónapot összegezni. Osztok, szorzok, mi jobb itt, mint otthon, mi kevésbé, s mi az, ami egészen más. Az egyenleg nagyjából rendben van. Gazdasági válság ide, demokrácia deficit oda, még az olykor balkáninak tetsző állapotok ellenére is el-elér olykor a honvágy az apró kis „vad keleti” ország iránt, ami tőle távol is az ember szívébe fészkeli magát, s egy-egy dobbanással jelzi, hogy létezik, s hogy visszavár. Ilyenkor elég elolvasni néhány hazai hírt, s máris kevésbé dagad a honfi kebel, de aztán rövid időn belül újra jelentkezik az a szívtájéki mocorgás. Az egyik megtartó erő nyilván a nyelv, amelyhez szinte elképzelhetetlen más viszonyulás, mint a szerelem. Ezen a nyelven szólalnak meg legszebben az igazságok, de ez ad hangot az égbekiáltó gazságoknak is.
Alig értem, hogy juthatott ide az én szeretett Magyarországom. Olyan talán nem volt soha, hogy minden rendben lett volna. Ám az a kilátástalanság, amelyről a hírek az óceánon túl is elérnek, mérhetetlenül lehangoló. Nyilván nem lehet összehasonlítani, de Amerikát nem kell félteni, kimászik a jórészt maga okozta pénzügyi bajból. Az erkölcsiből már nehezebben. Szóval, ez az ország sem lesz már soha többé a régi. Ha valaki elveszíti a munkáját, az itt és otthon is tragédia. Ám itt, ha keményen dolgozol, valahogy megélsz. A hazai viszonyok között azonban épp az tűnik a legszörnyűbbnek, hogy lassan már azok sem tudnak felszínen maradni, akiknek még van munkájuk.
Itt abból a minimális 1800 $ körüli havi pénzből elvannak az emberek. A legtöbb dolog olcsóbb, mint nálunk, a rezsi szinte nevetséges, az államonként változó adók 2 és 12 % között mozognak. Ha belegondolok a hazai átlagbérek terheibe jövedelemadóval, TB-járulékkal, egyebekkel, vagy egy otthoni család kiadásaiba, az élelmiszerek áfájával, a rezsiköltséggel és a hiteltörlesztésekkel, elborzadok, s akkor még nem is a minimálbéren tengődő százezrekről beszélek. Itt az állam fillérre elszámol minden beszedett adócenttel. Ha levonnak valamit, annak az előnyeit a polgár élvezni is fogja. S ha nem is működik minden tökéletesen, de legalább nem idegesítik folyamatosan a sajtónyilvánosság korlátozásával, a kultúrába való állami beavatkozással, az egyetemi autonómia megtépázásával stb. Egyszóval a demokrácia fogalma itt nem puszta szólam, hanem nap mint nap megélhető valóság. Ha valami, hát ez hiányozni fog otthon.
A reptéri hercehurca, a folyamatos átvizsgálás múzeumokban, közintézetekben rohadt idegesítő és terhes, de az emberek tudomásul veszik, mert tudják, hogy mindez valóban értük, a biztonságukért van. Iszonyú tapasztalatok tanították meg rá őket, ezért elfogadják. Társadalmi különbségek persze itt is léteznek. Elég, ha szétnézel a gépen, amely immár hazafelé repít 985 km/h sebességgel. Ha összehasonlítod a turista és a business osztályt, nem véletlenül jut eszedbe a Titanic című film, amelyben először a szerelem, aztán a tragédia számolja fel a különbségeket. Az azonban „csak” film. A valóságban még az idő sem működik ennyire jótékonyan.
A müncheni megállást követően már szinte számolom a perceket. Állítólag kijön elénk az egész család. Jó lesz megölelni őket, meg aztán, belegondolva a megszámlálhatatlan poggyászba, a segítség is elkel. Már alig várom, hogy teleszívjam a tüdőm Budapest utánozhatatlan levegőjével, amelyben a Margit-sziget fáinak és a Duna felszálló páráinak illatával a Rákóczi úti torlódás kipufogógázai keverednek össze. Képek pörögnek előttem. Az Oktogon, macskakő, kátyu hegyek és kutyagumi. Meg dallamfoszlányok. Budapest, Budapest, te csodás… És Cseh Tamás szomorkás dala. Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?
Végül tompa puffanás. Az Airbus kereke eléri a kifutópálya betoncsíkját. Good bye USA! Jó estét Magyarország!
New York-Budapest
27/01/2013
